Mindig úgy gondoltam Martosra, mint egy kis ékszerdobozra...

– Te lehetnél a pünkösdi királylány! – súgta oda pironkodva újdonsült barátom, egy szőke kisfiú, miután a felnőtteket utánozva hibátlanul végigjártam az üveges táncot. Hétéves voltam, s ott, a Feszty-park nyárfái alatt roppant büszke magamra. Máig emlékszem a zsibongó gyerekhadra, a népi játékokra, a viseletbe bújt asszonyokra... És persze arra, hogy hosszasan kérleltem anyát: Máskor is jöjjünk vissza! (Fotó: Dömötör Ede)

martos-1-kezdo.jpg
Gyertyás-tánc, háttérben a martosi tájházzal

Martos a hagyományok falva

Később mindig úgy gondoltam vissza Martosra, mint a világ zajától elzárt kis ékszerdobozra. Egy helyre, melynek minden szegletét átjárja a hagyomány, s ahol az emberek a népi tradíciókat életben tartják. Martos környéke vadregényes. Fás, vizenyős a táj, majdhogynem körbe lehet járni a falut a gátakon, a lezárások alatt mindenki a töltéseken sétálgat, szívja magába a zöld energiát.

A falut átszelő folyókat a hetvenes években elvezették, az új Nyitrát Kamocsa felé; ám a táj még őrzi a régi idők lenyomatát, mikor még két sebes és vad folyó, a Nyitra és a Zsitva szorításában élt.

(Ez gazdag, bőven termő zsíros földet eredményezett, ugyanakkor Martos minden tavasszal árvízveszélynek volt kitéve.) Mostanra már csak tavak, holtágak lelhetők fel, de épp a falu közepén: ettől lesz olyan bájos, mint egy népies zsánerkép. Ahogy jövünk be a faluba, van a Nyitrának egy darabka holtága, a múzeum előtt szintén, és így tovább; de ezek mind csak állóvizek, tószerűségek – horgászok kedvenc helyei.

minden_reggel_ujno.sk_200.png

Hová tűntek a libák?

Ezeket hiányoljuk elsőképp: egy bájos zsánerkép nem lehet meg libák nélkül. Bár egy fehér kócsag el-elsuhan a tó felett ... (Az is különlegesség ám, mutassanak falut, ahol fehér kócsag áll modellt a fényképészeknek.) Mint megtudjuk, nem is a libák, a gazdák tűntek el, egy polgármesteri rendelet ugyanis kimondja: „Állatot csak akkor lehet szabadtéren tartani, ha vigyáznak rá.” (A felügyelet nélkül hagyott szárnyasok veszélyeztették a közlekedést.)

martos-1-haz-ludas.jpg

Bedobatom ekével!

Az aba-dombi gazdák szőlőjét műveli Furuglyás Róbert a lovaival, Bolygóval és Bacchusszal. Hatvanöt éves, harmincéves kora óta tart lovat. Nagy járatban van: tél közeledtével ekével takarják be a tőkét. „Két oldalról bedobatom ekével, a ló megy a tövek mellett“ – mondja. „Jobbról-balról be van takarva a szőlő, hogy el ne fagyjon. Traktorral nem lehet, ott a kerékszélesség, nem dobja fel olyan magasra a földet, mint a ló.“

Ganajt szállító lovas úr a szőlődombra tart

Aba-domb

Itt találhatóak a martosiak szőlőbirtokai és borházai, az úgynevezett hajlokok. Régen, az áradások idején ide menekültek az állataikkal. Néhány martosi család ugyan készít még bort, de sokan parlagon hagyták a tőkéket. A hajlokokban megjelentek a romák, ami sok konfliktust szül...

martos-1-hajlokok.jpg

Robbantott híd!

A 2. világháború alatt felrobbantott Zsitva-híd torzói Martos határában. Az alig harmincéves hidat a visszavonuló német csapatok robbantották fel az oroszok előtt: a helyiek csak robbantott hídként emlegetik.

martos-1-robbantott-hid.jpg

Elmennek a gyerekek idegenbe, megszakad a fonal

A folytonosságot a gyerekek és a helyi iskola biztosította: a falu múltját a cseperedő gyerekek ott, helyben megtanulták, eltáncolták, énekelték a régi dalaikat, simogatták a híres rátétes mintáikat... Belenőttek Martosba, egyek lettek vele.

Ám mióta elviszik a gyerekeket más iskolákba, elmarad ez az azonosulás. A gyerekek már nem tanulják, hogy ők egy különleges helyen élnek, s ettől ők is különlegesek.

A rátétes hímzés

Ott van mindenhol, a faluház bejárata fölött, az óvoda sarkain. Ez úgynevezett metélés minta: okos néprajzkutatók megállapították, hogy már a honfoglalás korában is létezett. Az Ázsiából vándorló ősök nyeregtakaróin is találtak hasonló csavart, tulipános motívumokat. A minták sokáig külön-külön álltak; Vecseyné Takács Olga tanítónő kapcsolta őket össze a múlt század húszas éveiben. 

A jellegzetes minta mindenhol megjelenik

A metélés a viseleten, a kendőkön és a terítőkön is jellemző. Ma piros és fehér (az ősi az fekete-fehér). A fehér anyagra ráhelyezik a pirosat, rárajzolják a mintát; a széleit levarrják, kinyírják, visszafordítják, majd ezt öltik be apró mozdulatokkal. Már csak néhány asszony készíti a községben, ezért olyan ritka kincs.

Olláry Ildikó
Kapcsolódó írásunk 
Cookies