Jó házasság – minden előítélet ellenére – igenis létezik. Ennek a titkát osztják meg velünk Lőrincz Margit és Tarics János komáromi színművészek, akik nemrégiben ünnepelték 50 éves házassági évfordulójukat.
– Olyan gyorsan eltelt az ötven év, hogy szinte észre sem vettem! – kezdi az örökké derűs Lőrincz Margit. – Pedig kezdetben két-három évet sem adtak nekünk! Nem csoda: két önfejű és makacs ember – akik semmiben sem értettek egyet – kötötte össze élete fonalát.
Margitka menyasszonyi csokra 7 szál fehér kardvirágból állt. Jancsi minden évfordulóra újraköttette a csokrot – hozzátéve annyi szál vörös rózsát, ahányadik évet ünnepelték. A 25. házassági évforduló volt az utolsó ilyen – ekkorra ugyanis a csokor olyan hatalmas lett, hogy már nem lehetett folytatni ezt a szép hagyományt.
– De ezek a nézeteltérések nem voltak komolyak – veszi át a szót Tarics János. – Abban az időben ügyelő voltam, és Margitka elég beszédes volt. A kulisszák mögött állandóan szórakoztatta a többieket... Ezen aztán sokat civódtunk...
– A súrlódásokból aztán simulások lettek, vagy másképp mondva, elsimultak a súrlódások... – szögezi le a feleség. – A közös évek alatt lassan ráébredtünk, hogy néha a másiknak is igaza lehet. Megtanultuk meghallgatni a párunkat, odafigyelni egymásra.
– Ez lenne a jó házasság titka?
– Nem hiszem, hogy létezik recept a jó házasságra, hiszen minden házasság más és más.
– A jó házasságnak az a titka, hogy megtanulunk kicsit a másik fejével gondolkodni – replikázik a férj.
– És még valami fontos: a kölcsönös bizalom. A hit abban, hogy a másik jóban-rosszban kitart mellettünk.
– Milyen szerepekben játszottak együtt?
– 50 év a magánéletben és 50 év a színpadon: ez összesen 100 évet tesz ki. Mi valójában 100 évet éltünk le, mert állandóan, éjjel-nappal együtt voltunk. Minden darabban benne voltunk: Jancsi eleinte ügyelt, én pedig játszottam, később pedig Jancsi is színész lett. És az az érdekes, hogy ahány darabban csak játszottunk, mindegyikben ellenségek voltunk. Ilyen volt az Ármány és szerelem vagy a Ketten a veremben. Dávid Teréz Dódijában pedig olyan házaspárt alakítottunk, ahol az asszony nagyon kicsapongó. A férfi az egyik jelenetben nem bírja tovább, és dühében fojtogatni kezdi... El is terjedt Komáromban: „No, a Taricsék biztosan válnak, különben nem szorongatná ilyen élethűen a felesége nyakát!”
– És kihagynád a legszebbet?! A tanítónőt? – dorgálja meg a nejét a férj. – Életemben akkorát még nem hazudtam! Ő játszotta a tanítónőt, és nagyon-nagyon szép volt (most is nagyon szép), én meg a szoknyapecér káplánt alakítottam. Kiküldtem a gyerekeket az osztályból, hogy kettesben maradhassak a csinos tanítónővel. Szerettem volna valahogy dűlőre vinni a dolgot, és a padokon keresztül, csuhában szaladtam utána: „Hát nem érti? Nekem csak az Ön lelke kell!”
– És a gyerekeik? Mit szóltak színpadbeli veszekedéseikhez?
– Ezeket nem láthatták, mert első gyermekünk hét évvel a házasságkötésünk után született. A nagyobbik fiunk első nagyobb élménye a Makrancos hölgy volt – én alakítottam a főszerepet. A darabban Katát „betöri” a férje: nem kap enni, takarítania kell, hajszolják satöbbi. Itt most kivételesen nem a férjem volt az ellenség, hanem a Turner Zsiga. Drága hároméves kisfiam az előadás végén aggódva jött oda hozzám: „Édesanya, ezek itt csak kínoztak. Most már siessünk haza, majd én adok neked vacsorát!” A másik nagy élményem a kisebbik fiamhoz kötődik: Hét-nyolc éves lehetett, amikor A kőszívű ember fiait játszottuk, és egyik alkalommal be kellett ugranom a bárónő szerepébe.
Csodálatos, csupa selyem és taft ruhám volt, ezüst és arany ékszereim, gyönyörű parókám. Az előadás végén kérdezem a fiamtól: „Kisfiam, mondd meg nekem, ki tetszett neked a legjobban!” Peti fiam pedig gondolkodás nélkül rávágta: „Hát a Ropog! Olyan szép huszárruhában volt!”
– Melyek voltak életük legszebb pillanatai?
– Számomra a két fiaim születése. Nemcsak szerelmünk gyümölcsét jelentették, hanem csodálatos emberek is. Ők azok, akikért érdemes volt élni – és akikért még ma is érdemes.
– Minden időszaknak megvolt a maga szépsége, amiért jó volt együtt lenni. Egymásra találni egy mosolyban, egy kézfogásban – egyszerűnek tűnő örömök. A hétköznapok megéléséhez nem kellenek nagy szavak. Csak egyvalami szükséges, ami túlmutat mindenen: a szeretet – zárja le a beszélgetést a férj.
