Nő vagyok, gyereket szülök, elvetélek, abortálok. Összeállításunkban a nő életének nagy állomásait járjuk körbe.
Szlovákiában a terhességmegszakítás alapvető szabályait egy 1986-ból való, 73-as számot viselő törvény szabályozza. Ez azt jelenti, hogy nálunk egy cselekvőképes nő – válsághelyzetére hivatkozva – mindenféle indoklás nélkül dönthet terhessége sorsáról. Ám csak terhessége 12. hetéig. A magzat betegsége esetén a terhesség 24. hetéig elvégezhető az abortusz, de minimum két nőgyógyász egybehangzó szakvéleménye szükséges hozzá.
Az abortusz ma is a legnagyobb tabu!
Sokan, sok mindenért megbélyegezik az abortáló nőt. A legenyhébb vád: más nő mennyit szenved, mégsem esik teherbe, neki meg nem kell a gyerek. Pedig ez nem érdem kérdése. Van kód, amit nem lehet átírni: az egyik nő könnyen szül, a másik soha. És ne ítélkezzünk! Egy nő az abortusszal sokszor élete legnehezebb döntését hozza meg. Az esetek többségében később sem döntene másként. Nem vagyok szörnyeteg – mondja az abortáló nő. Nem ismered a történetemet, ezért ne ítélj! Ne ítélkezz a másik felett úgy, hogy nem tudod, mekkora teher nyomja a vállát – ami az egyiknek mázsás súly, az a másiknak áldás.
„A kemény mag Amerikában még nem is olyan régen abortuszklinikákat támadott meg, és attól se riadtak vissza, hogy orvosokat gyilkoljanak meg“
2 történet, mégis 1!
Többet kéne beszélni az abortuszról, mert egy nőnek joga van dönteni a saját teste és élete felett. Mégsem beszélünk.
Kata sem akarta a nevét adni a történetéhez: – Majd jönnek bátrabbak, akik megteszik. Egyszer talán ebből is lesz egy me too, s akkor minden megváltozik. Nő nem fog ujjal mutogatni egy másik nőre. Példaként az északír Sarah történetét hozta fel. Álmában sem gondolta volna, hogy Sarah története egyszer majd az ő története is lesz. Dióhéjban a történet: Sarah Ewart terhessége zökkenőmentes volt. Kislányt várt, akit Ellának nevezett el. Várandóssága 20. hetében egy rutinvizsgálat során az orvos közölte vele: babája még aznap meghal, amikor megszületik (nem volt agya). Az északír abortusztörvény kimondta, hogy csak akkor lehet elvetetni a magzatot, ha a terhesség az anya életét veszélyezteti, Sarah életét viszont a bébije nem veszélyeztette.
Ott állt az 5. hónapos terhes Sarah, mindenki gratulált neki, növekvő pocakját látván. Ő pedig – férjével egyetemben – élete drámáját élte. Végül úgy döntött, nem fogják kivárni a kilenc hónapot, megszakíttatják a terhességet. Ekkor Sarah a legnagyobb titokban Londonba utazott, ahol elvetette beteg magzatát. Az átélt borzalmak hatására belépett egy jogi küzdelembe, s elment egészen az északír legfelsőbb bíróságig. Az abortusz teljes tiltása sérti az emberi jogokat, elkerülhető szenvedésnek teszi ki az északír nőket – mondta. Hiszen Észak-Írországban egy 1861-es törvényt alkalmaznak, amelyik ellentétes az uniós joggal! Októberben számos nő Facebook-profilja besötétedett.
#DarkestDay: ezzel fejezték ki tiltakozásukat a viktoriánus szellemiségű északír törvény módosítása ellen. Sarah végül győzött: a törvényt módosították. Áprilisban lép hatályba az új törvény. (A miénkhez hasonló abortusztörvényt fogadtak el.) Észak-Írország az Egyesült Királyság része, tehát nem Írországhoz tartozik. A westminsteri parlament igazából csak lenyomta az erősen katolikus északírek torkán ezt a „modernizált“ abortusztörvényt. Igazából nem az északírek döntöttek róla. Azóta is sokan (elsősorban a hithű katolikusok, mert a katolikus etika szerint az abortusz helytelen) a törvény módosítása ellen, míg mások mellette tüntetnek... Más országokat is megoszt a kérdés. A kemény mag Amerikában még nem is olyan régen abortuszklinikákat támadott meg, és attól se riadtak vissza, hogy orvosokat gyilkoljanak meg. Az abortuszellenesek időről időre nálunk is kezdeményezik az abortusz betiltását.
Kata dönt, akárcsak Sarah
Kata (30) férjezett, egy négyéves gyermeke van. Nemrégiben a tipikus jelekből – kimaradt vérzés, feszülő mell, pluszkilók – felismerte, hogy újra babát vár. A 8. hét környékén kereste fel orvosát.
– A doktor úr közölte, hogy a szívizomsejt nem pulzál. Majd hozzátette, hogy ne éljük bele magunkat a babavárásba, de még nem tud biztosat mondani. Két héttel később már biztos volt a diagnózisban: a magzat nem mutat fejlődést.
– Miben maradtatok?
– December 27-re kaptam időpontot. Nem volt-e vérzés, kérdezte a doktor úr, mert a magzatnak természetes úton kellett volna elmennie. Választás elé állított, mit szeretnék: tovább várni vagy abortálni? Görcsökre és vérzésre számíthatok. Én akkor azt mondtam, nem szeretném húzni az időt és a csodára várni.
– Ki állt melletted a döntésben?
– Felhívtam a férjemet, és közöltem vele, hogy én akkor befekszem a kórházba műtétre. Ez délelőtt volt. Vegyészetet végeztem, ő fogorvos, hát mindketten jól ismerjük a természet törvényeit. Észember módjára álltunk hozzá, ezért ment könnyebben a döntés. A férjem a praktikum embere: aznap ő ment el a lányunkért az óvodába. Próbált nem kétségbeesni, lefoglalta magát a lányunk körüli teendőkkel.
– Mindeközben te…
– Abortáltam. Azonnal vért vettek tőlem, majd befektettek négy másik nő mellé a kórterembe. Aznap ötünkön hajtottak végre terhességmegszakítást. Nézegettük egymást, kettőjükkel sikerült is szót váltanom, a magzat náluk sem mutatott fejlődést. A másik kettő történetét nem ismerem. Miután átöltöztünk egy szál hálóingbe, mind az ötünket átkísértek egy másik emeletre. Ahogy ott vonultunk a folyosón, tényleg úgy éreztem magamat, mint egy vágóhídi húsdarab. Egy kórházi folyósón minden fehér, rideg és hideg. Nem kellemes hely, mintha azt akarnák, nehogy sokáig benn akarjunk maradni. Ezt a pillanatot soha nem fogom elfelejteni. Ott ülsz, várod, hogy bemondják a nevedet, s nem érzel mást, csak ürességet. Az ott kemény, azt a pillanatot helyén kell tudni kezelni. Tudod, hogy mi történik veled, de mégse. Elfogadod, de mégse.
– Mi a következő emléked?
– Felfektettek, kikötötték a kezem. Mondtam az orvosomnak, hogy ha lehet, én a humánusabb technikát, a vákuumosat választanám, mert mi még szeretnénk gyereket. Legközelebb már a kórteremben ébredtem fel. Ennyi volt… Estére már otthon voltam. Robotüzemmódban elláttam a feladataimat, de fejben teljesen máshol voltam. Mikor minden elcsendesedett, végiggondoltam, min is mentem, mentünk aznap keresztül. Volt a férjemmel egy közös pityergésünk, aztán ezt a dobozt beraktuk a fiókba. Lezártuk. A szűk családon és pár baráton kívül nemigen tudott senki a terhességemről. Senkinek nem akartam elmondani, mintha belülről éreztem volna: ne, ne verjük még nagydobra.
– Most pedig itt ülsz előttem, immár nagy pocakkal…
– Bizony, a 22. hétben járok. Mikor megtudtuk, hogy újra baba lesz, mondtuk a férjemmel: most aztán tényleg betartjuk a „szájzáras“ három hónapot, hiszen bármi történhet. Mikor a kivizsgáláson meghallottuk a baba szívverését, hatalmas kő esett le a szívünkről. Akkor tudatosítottam, milyen mély nyomott hagyott bennem a meg nem született babánk. Kicsordult a könnyem, férjem is a szemét törölgette. Akkor jöttem rá, hogy elnyomtuk magunkban az emlékeket. Meg karácsony is volt akkor… Pedig olyan típus vagyok, aki nem tépi fel a sebeit.
– Sokan elítélik, mikor egy nő úgy dönt, hogy nem szüli meg a beteg gyereket. Mi erről a véleményed?
– Mikor kiderül, hogy a gyerek élete végéig valami komoly betegséggel fog küzdeni, figyelembe kell venni a szülőknek, milyen hatással lesz a beteg gyermek születése a többi, már meglévő gyerekek életére. Az apa és az anya érdemben tudnak dönteni, akarnak-e egy olyan család lenni, amelyikben sérült gyerek van. A döntés örökre megváltoztatja az életüket: sosem lesz úgy, mint előtte volt. A felnőttnek, a szülőnek az a feladata, hogy felvállalja a döntés felelősségét, és a gyerekeire való tekintettel döntsön. Szerintem már meglévő, egészséges gyereket nem lehet erről megkérdezni. A szülő mondhatja: igen, mi erős család vagyunk, vállaljuk a sérült gyereket. Illetve azt is: nem biztos, hogy mi erre képesek vagyunk. Mi lesz a gyerekkel, ha mi már nem leszünk? Az igennel meghatározzuk a sorsát az egészséges testvéreknek is, akiknek majd idővel át kell venni a beteg testvér gondozását.
– Érzékeny téma ez…
– Nyilván vannak olyan betegségek, melyekkel együtt lehet élni. Ha a család stabil, egységes, sok mindent ki lehet bírni.
– Sokszor mi, nők ítélkezünk a másik nő felett.
– Mindenkinek megvan a maga sorsa, azt kell tovább szőnie. Én biztos vagyok benne, hogy senki másnak nem cipelném a terhét, mert én azokat a terheket szoktam meg, amelyekkel az én életem járt vagy jár. Azokat már, úgymond, rutinból tudom vinni. A nőt mindig a női szerepeivel azonosítják, a férfit nem. Mikor a nő életében változás történik – diplomát kap, férjhez megy, gyereket szül – , az egyes stádiumokban becímkézik. Először okos nő vagy, majd valakinek a felesége. Ha megszülsz, sokszor már csak mint jó vagy rossz anya létezel. S ha abortuszod volt, már anyuka se vagy.
– Szerinted kell beszélni az abortuszról?
– Aki szeretne róla beszélni, az beszéljen – és hallgassuk meg. A legtöbbünk azért nem beszél róla, mert intim téma. A szülésről, a szoptatásról már szabadon beszélünk, bár hosszú volt, mire megértünk rá. Az abortusz témája még tabu. Próbáljuk csak meghallgatni egymást, nem ítélkezni. Az idő kerekét úgysem lehet visszafordítani, nem megtörténtté tenni az abortuszt. Olyan jól meg tudjuk mondani, hogy a másiknak mit kéne tennie, s mi mit tennénk az ő helyében – csak mi nem ő vagyunk, ő meg nem mi. Nem tudjuk beleképzelni magunkat a másik helyzetébe. Ha egy nő meghozza ezt a nehéz döntést, akkor segítsük őt, hogy feldolgozhassa a történetét. Neki kell továbbvinnie a terhet, nem vehetjük át tőle – és a hátán ezzel a nehéz teherrel megtalálni az egyensúlyát. Mert vissza kell billennünk az egyensúlyunkba, másként belebetegszünk...
Sallay Erika
Kapcsolódó írásaink: A vetélés
Borúra derű
