Antal Ági könyve kalandokat ígér 

Megjelent Antal Ágota könyve, Szeretettel Ági címmel. Egyik része egy benső utazás. A másik pedig egy igazi, mert elröpülhetünk vele Indiába, a színes kendők és nagy összevisszaságok országába. Ági Dunaszerdahelyen él, helyi képviselő, két nagyfiú édesanyja – és évek óta jógázik. Szeretettel ajánljuk könyvét, amelyben ritka őszinteséggel vall életéről, és szenvedélyesen keresi az okokat, miért kellett mindannak megtörténnie vele, ami megtörtént...

antal-agi-2018-portre01.jpg
 

Szeretettel, Ági
(részlet)

1 Kaptam egy levelet

„Elnézését kérem, hogy ismeretlenül írok. Nem ismerjük egymást, de régóta meg szeretném kérdezni Öntől, hogy mikor kezdődtek a hajproblémái, és hogyan sikerült elfogadni a kopaszságot. Nekem is öt éve kihullott az összes hajam, azóta nem is nőtt ki. Semmilyen szervi bajom nincs. Nagyon megköszönném, ha nem venné zaklatásnak kérdéseim, és pár szóban válaszolna. Előre is köszönöm, üdvözlettel...”

Megindított a kérdés, és úgy döntöttem, nyilvánosan válaszolom meg, hátha másokat is érinthet.

Nyolcévesen jelent meg az első kopasz folt a tarkómon. Nagy ijedtség, kapkodás, és kezdetét vette a kálvária. Minden lehetséges procedúrát végigcsináltam, itthon és külföldön. Külföldön! Magyarországon. Apám felkutatta az akkori legjobb orvosokat, minisztériumi engedélyt szerzett, hogy havonta járhassunk kezelésre. Aki emlékszik, tudja, hogy volt idő, amikor évente kétszer mehettünk át a határon...

Tizenhárom éves voltam, amikor az első parókám elkészült.

A fodrászatban félretették a nagyobb tincseket, vinni kellett a parókáshoz, ha valami szebbet szerettünk volna. Hát persze hogy szebbet szerettem volna! Divatosat.

Sokat elmélkedtem utólag visszatekintve: vajon én mit tettem volna a szüleim helyében? Nyilvánvalóan védeni akartak: a gyerekközösség kíméletlen és kegyetlen. Kinevetnek, megaláznak. Legalább ne lógjak ki annyira a sorból, meg hát kislány vagyok, fiúzni is jó lenne lassan! A szüleim nem adták fel. Persze, megértem, azt szerették volna, hogy meggyógyuljak. Meglehet, jobban tették volna, ha azt erősítik bennem: úgy, ahogy vagyok, álljak ki magamért, és ne álcázzak semmit. Az elején nehezebb lett volna bizonyára mindenkinek, talán még nekik is. Sajnos, úgy érzem, nem tudtak ezzel megvédeni semmitől. Ám ezt csak a jelenlegi megértési szintem mondatja velem, nem tudok az ő fejükkel gondolkodni, és az akkori helyzetükbe se vagyok képes beleérezni magam. Viszont azt is tudom, hogy minden feladat egy tanítómester volt. Megedzett, éberré tett, nem lehetett ellustulni egy pillanatra sem, így hát minden úgy volt jól, ahogy alakult.

Meglehet, jobban tették volna, ha azt erősítik bennem: úgy, ahogy vagyok, álljak ki magamért, és ne álcázzak semmit. Az elején nehezebb lett volna bizonyára mindenkinek, talán még nekik is.

Az osztályban, a folyosón nekem kellett sétálnom, tornaórán leszorítani gumival.

Igen, első ránézésre nagyon úgy nézett ki, mint egy haj. Három perc után meg már úgy, mint egy paróka. Le is rántották, mert vicces. De csak egyszer!

Addig rúgtam, amíg értem. A harci kedvem nagy volt, az erőm is, így általában győztem, de tudtam, hogy nem lehet mindig ilyen szerencsém. A nyári táborban csupa ismeretlen gyerek. Ki tudja, mi vár rám? Különböző túlélési technikákat gyártottam: cinkostársat kerestem. Az első napokban kiderül a közösségben, ki a vezéregyéniség. Figyeltem egy darabig, majd odamentem hozzá, elmondtam neki, mi van velem, és megkértem, terjessze el a táborban, hogy parókám van, és amúgy meg mi ketten jóban vagyunk. Neki valamiért ez imponált, hát a kedvemre tett. Engem nem bántottak, ő meg büszke volt rá, mert feltételeztem, hogy ő a főnök.

Meg kellett harcolnom magamért, és meg kellett harcoljak önmagammal is. Amíg a hydrocortisont szúrták a fejbőrömbe a foltokra, 6 hét után kinőtt, de állandóan azt kutattam a fejemen, hol kezd el újra hullani. Ez rosszabb volt bárminél! Folyamatos stressz.

Tizennyolc évesen elhatároztam, hogy nem szedek több hormont.

Ez már az én saját döntésem volt, apám minden érve ellenére. Persze, a sok hormon megtette a hatását, és szép hosszú fekete hajam lett. Férjhez is mentem, ügyesen. Az első gyerek után mind kihullott – és megint jött a paróka. Akinek volt a fején paróka, tudja nagyon jól, milyen kellemetlen: alatta a fejbőr izzad, állandóan irritálva van, viszket, megvakarni nem nagyon lehet, vagy csak a mosdóban. Észre sem vettem, de folyamatos feszültségben éltem a napjaimat. Amikor hazaértem, szinte ledobtam magamról a parókát, egy nagy sóhaj kíséretében.

Azért voltak vidám pillanatai is ennek a korszaknak bőven. Egyszer például a barátnőmmel Győr belvárosában sétáltunk. Elkezdett esni az eső. Elővette az ernyőt a táskájából, finoman maga elé tartotta. Megnyomta a gombot, de beleakadt a „hajamba”, és felrántotta a fejemről. A nevetéstől alig tudtuk leszedni az ernyőről. 

Akinek volt a fején paróka, tudja nagyon jól, milyen kellemetlen: alatta a fejbőr izzad, állandóan irritálva van, viszket, megvakarni nem nagyon lehet, vagy csak a mosdóban. Észre sem vettem, de folyamatos feszültségben éltem a napjaimat.

Félévente elmentem Pozsonyba egy új parókát venni.

Férjem minden alkalommal szépen megkért, hogy legyek szíves, és ugyanilyet vegyek, mert akkor az újat neki megint meg kell szokni, és a többi. Mondanom sem kell, hogy az ígéretet nagyon nehéz volt betartani. Elég szerencsés az arcberendezésem, így szinte mindegyik jól állt, a szőke hosszútól a rövid feketéig. Általában barna félhosszút választottam, de voltak merészebb fazonok is. Reggel elindultam otthonról bordó hosszú hajjal, és délután az irodaház parkolójában kiszálltam a kocsiból rövid fekete hajjal. A férjem ballagott előttem. Ráköszöntem. Majd ő vissza:

– Helló! – és ment tovább.

2003 tájékán kezdtem el jógázni.

Az volt az első közösség – a családon és a barátokon kívül –, ahol kopaszon láttak. Az öltözőben a kabátom mellé felakasztottam a parókát is, és mosolyogva beléptem a terembe. Senkinek nem volt fura. Oké, első pillantásra talán, de ez pont csak addig tartott, amíg maga a pillanat. Akkor döbbentem rá, hogy az elfogadás tőlem indul. Amint én elfogadom magamat haj nélkül, azontúl mindenki másnak természetes lesz.

Feltettem a kérdést: kinek is szeretnék megfelelni? Miért kéne úgy tenni, mintha lenne, miközben nincsen? Becsapom önmagamat és a környezetemet is. A jóga felszínre hozza a bennünk zajló folyamatokat. A körülöttünk élőknek néha furcsa azzal szembesülni, hogy kijelentünk valamit, amit eddig nem ismertek belőlünk, miközben már évek óta ott érik bennünk. Olyankor kiderül az is: vajon bennük ott van-e az elfogadás?

Az elfojtás, a hitetlenség, a ki nem mondott dolgok, a félelmek, az önbecsülés hiánya, a szeretetlenség sokkal károsabb az egészségre, mint a gyógyszerek. Amikor közöltem a férjemmel, hogy az utcán, üzletben, hivatalban kendőben fogok járni, kicsit megijedt. Féltett, betegnek hisznek majd...

Becsapom önmagamat és a környezetemet is. A jóga felszínre hozza a bennünk zajló folyamatokat. A körülöttünk élőknek néha furcsa azzal szembesülni, hogy kijelentünk valamit, amit eddig nem ismertek belőlünk, miközben már évek óta ott érik bennünk.

Nem érdekel, ki mit hisz, ki mit gondol, elegem van a képmutatásból!

Az a fontos, hogy a látszat meglegyen! Hogy belül mi zajlik igazából, az senkinek nem érdekes?! Hogy úgy érzem, nem kapok levegőt, legszívesebben letépném magamról a parókát! Olyan, mint egy önként vállalt fogság. Állandó készenléti állapot, megfelelés mindenhol, mindenkinek. A semmiért. Mert csak dizájn. A felszín, az outlook, ahogy manapság mondanák!... Meddig még ez az álca? Felesleges a harc, hiszen nem változik semmi, csak bántom magamat vele – meg azt is, akivel szembetalálkozom az utcán... Minek kell ez? Kinek jó ez? Ha a jóistennek ez a terve velem, hogy így kell megéljem a nőiségemet, alázattal és méltósággal elfogadom. Valamiért elém küldte ezt a feladatot. Nem bújhatok ki alóla. Állok elébe! Egészséges vagyok, egészséges a családom. Kell ennél több? Ja, és csináltatnék a fejemre egy tetkót!

– Istenem, Ágika, bármit, csak azt ne, kérlek!

Szép lett. Nem bántam meg, de utólag már azt is belátom, hogy nagy szerepe volt benne a lázadásomnak. Hirtelen rám tört az önbizalom, a felszabadultság érzése. Hamarosan átestem ennek a szabadságlónak a másik oldalára. Megdőltek az ilyen mondatok: Ugyan már, kopaszon kinek kellenél?! (Ami, azért valljuk meg egymás között, házasságon belül nem egy nagy erény.)

Sok tekintetben egy teljesen új korszak vette kezdetét az életemben.

Őszintébb, bátrabb, nyíltabb. Talán ekkor néztem szembe először önmagammal a tükörben, azt kutatva, vajon ki néz ki a lukon (ahelyett, hogy azt néztem volna, jó-e a sminkem). Új értelmet kapott a mondás, miszerint a szem a lélek tükre. Ha belenézek valaki szemébe, akit elém küld a sors, az nemcsak az ő belső csillogását mutatja meg, hanem megvillantja az én lelkemet is. Az ő viselkedése állít nekem tükröt...

Rengeteg álcát öltünk magunkra, barikádokat építünk sminkből, frizurából, műmellekből, műhajakból, műajkak-ból, feltöltetjük a ráncainkat, csak a szép fotóinkat osztjuk meg a nagyvilággal, csak a lélekemelő, boldog perceket... 

Egy kendővel a fejemen, vagy éppen a nélkül, az összes mimikám látszik, egy pillanatra sem lehet elbújni a hajtincsek mögé, minden érzés azonnal kiül az arcomra. Már szemöldököm és szempillám sincs. Egyre jobban lecsupaszodom. Csak remélni tudom, mindez segít, hogy olyannak láttassam magamat, amilyen vagyok. És úgy legyek képes látni a világot magam körül, ahogy van, nem pedig úgy, ahogy azt szeretném, hogy legyen. Azt hiszem, ez az egyik legnehezebb feladat.

Amikor levetettem a parókámat, elsősorban önmagamért tettem.

Eszembe sem jutott, hogy esetleg valami hasznosat cselekszem a közösség szempontjából. A választási kampány idején személyesen látogattam meg a családokat. Becsengettem otthonaikba, bemutatkoztam, elmondtam, mik a terveim, és mentem tovább. Közel 3000 háztartásban fordultam meg pár hét alatt. Amikor először nyitott ajtót egy hölgy kendőben, és arra kért, mutassam meg neki, hogyan szoktam megkötni, és hogy hol veszem a kendőket, nagyon meglepődtem. Majd amikor a harmadik-negyedik hölgy mesélte el a történetét a betegségéről, a kemóról, és megköszönte, hogy megmutattam egy lehetséges utat a felvállalásról, hogy ki lehet lépni az utcára „hajatlanul” is – megilletődtem. 

Egy kendővel a fejemen, vagy éppen a nélkül, az összes mimikám látszik, egy pillanatra sem lehet elbújni a hajtincsek mögé, minden érzés azonnal kiül az arcomra.

 Drága Barátosném!

A „wait for five minutes” (várj öt percet) Indiában azt jelenti, nyugodtan foglalj helyet, igyál egy csájt, kábé egy óra még. A „ten minutes” (tíz perc) sajnos rossz hír, mert valószínűleg ma már nem lesz a dologból semmi. A boltban 10 eladó, lődörögnek, beszélgetnek, egyetlen céljuk, hogy valahogy vészeljék át megerőltetés nélkül ezt a napot is. Egyik megkérdezi, mit szeretnék, elmondja a másiknak, de biztos, ami biztos alapon, ő is pontosít nálad, elvezet egy harmadikhoz, neki is elmagyarázza, majd ő is rád néz kérdően a válaszra várva.

– No problem – mondja, – megoldjuk!

Jaj, fiúk, hagyjatok, nagylány vagyok, eltalálok a polcig – gondolom magamban, de szó sem lehet róla:

– Csak ülj le, és mutasd, mit akarsz!

Ismét egy láncreakció: ülök, mutatom, ő elmagyarázza a havernak, neeem, nem az, ami mellette van, igen. Próbafülke, oké, jó lesz. Elveszi, átadja egy másiknak, az odaviszi a pénztárhoz, rám mutat, hogy majd ő fizeti. Mire odaérek, természetesen újból rákérdeznek, mit akarok. Az egyik fogja a cédulát, a másik leolvassa, a harmadik elveszi a pénzt, a negyediknek adja, a visszajáró ugyanezt az utat bejárja, a sor végén még egy ember, aki lepecsételi a számlát, és még egy, aki táskába teszi.

Egy áruház nőidivat-osztályán jártunk, ahol egyetlenegy női eladó sem volt. A kijáratnál még egy „exit” pecsét is rákerül. Ellentmondásos és végletes, színes, nagyon sokarcú. Vagy nagyon igen, vagy nagyon nem.

Az utcát minden reggel gondosan felseprik, ám mindhiába, hiszen kuka nincs, így hát pillanatok alatt újból tele lesz szeméttel. Persze, igen, itt felseprik, de azért egy-egy hosszabb riksa út alatt nagyon sok utcai szemétlerakatot látni. Az egyik kupac tetején kivillanó tehén tetem szaga például nagyon hosszasan kísért az úton. A Le Meridien szálló élre vasalt ingű őrei a kapuban, a boy épp kisegít egy hölgyet a limuzinból, közvetlenül mellette egy járdaszélességet lefoglaló nagy család ponyvát feszít ki a fák közé. Ott él, főz, ürít, mosdik. Az egyik pillanatban a csatornaszag, a másikban meg mámoros jázmin illat csapja meg az ember orrát. A nem lehet igen is. Az igen pedig lehet nem, vagy talán. Az attól függ!

A könyv megrendelhető a Családi Könyvklubtól: www.konyvklub.sk

web-bannerek-instagram.jpg

Új Nő csapata