A sok megjelent életrajzot betetőzi ez a rendhagyó, kollégák véleményeivel és személyes vallomásokkal teli, sosem publikált képekkel illusztrált kötet a francia film ikonikus alakjáról.
Lapjain megelevenedik Alain Delon problémás gyerekkora, karrierjének indulása, filmes felemelkedése, botrányai, szerelmei és végső soron veszteségei is. Igaz történet egy nehéz sorsú lázadó sztár, ugyanakkor sebezhető ember életéről.
A gyerekkor
Alain Delon Párizs elővárosában, Sceaux-ban született 1935-ben. Szülei négyéves korában elváltak, és egy ideig nevelőszülőkhöz került. Nehezen kezelhető gyerek volt, az érzelmi kötődést nem sikerült megtanulnia. („Nem voltam szeretett gyerek, a szorongás végigkísérte az egész életemet.”) Öntörvényű kamasz vált belőle, számos iskolából eltanácsolták, sok dolga akadt a rendőrséggel. Végül tizenhét éves korában a haditengerészetnél kötött ki, és megjárta a háború poklát Indokínában.
Itt tanulta meg, mi a barátság. Húszéves korában visszatért Párizsba, de semmi kedve nem volt ahhoz, hogy kitanult szakmájánál horgonyozzon le mostohaapja hentesboltjában. Inkább eltűnt a szeme elől Párizs sűrűjében.
Rossz hírű bárokban vállalt munkát: volt pincér, portás, anyagbeszerző. Szabad idejét a bohém művésznegyedben, Saint-Germain-des-Prés-ben töltötte, a művészek között érezte otthon magát, közéjük akart tartozni.
A kezdetek
Itt ismerkedett meg Brigitte Auber színésznővel, aki felfigyelt a jóképű, fürge eszű fiúra. Beajánlotta egy színészképzőbe, ahol a tanárok gyorsan felismerték, hogy kivételes tehetség lakozik benne. Delonnak nem kellett több megerősítés, útra kelt a filmművészet Mekkájába, Cannes-ba. A filmfesztiválon Brigitte összeismertette néhány rendezővel és kritikussal. Alainnek tetszett a filmes nyüzsgés, az éjszakai élet, a ragyogó sportkocsin száguldás.
És rámosolygott a szerencse istenasszonya is: David O. Selznick amerikai filmproducer tehetségkutatója új arcokat keresett a stúdió számára, és kamerapróbára hívta. A próbafelvételek remekül sikerültek, mire szerződést ajánlott Delonnak – mehetett Hollywoodba. Választania kellett, hogy megy vagy marad. Yves Allégret, a neves rendező azonban felesége tanácsára máris szerepelni hívta – így Alain Franciaországban maradt. Neve hamarosan megjelent a mozikban.
A csillag felragyog
Egy másik nő, Olga Mama is szárnyai alá vette, és az ajánlatok szaporodni kezdtek. Alain Delon első figyelemre méltó filmje az Yves Allégret által rendezett Légy szép, és tartsd a szád! című alkotás volt. Ez a film sokat jelentett Alain életében, mert a forgatás közben megismerkedett későbbi jó barátjával, Jean-Paul Belmondóval. A közönség pedig egykettőre bolondulni kezdett az angyalarcú szépfiúért és a férfias Belmondóért.
1958-ban Ausztriában férfi főszereplőt kerestek a Christine című filmhez. A női főszereplőt már megtalálták Romy Schneider személyében, aki akkor már hatalmas sztár volt a hazájában, köszönhetően a Sissi-sorozatnak. Romy választása a fényképek alapján a névtelen kezdőre, Alain Delonra esett. A találkozásra a párizsi repülőtéren került sor, ahol Alain egy csokor rózsával fogadta leendő partnerét. Ez a találkozás sorsdöntőnek bizonyult. Alain Delon így emlékezett vissza: „Romy európai hírű filmcsillag volt, de belül ártatlan kislány. Szép és tiszta volt. Addig csak idősebb nőkkel volt dolgom. Ő nagyon más volt. A húszévesen átélt szerelmet nem lehet elfelejteni…”
Mire véget ért a forgatás, a két főszereplő halálosan egymásba szeretett. Romy – családja ellenkezésével mit sem törődve – követte Alaint Párizsba. Egy szót sem tudott franciául, de számukra ez nem volt akadály. Eljegyezték egymást, és egy bérházban vettek ki lakást.
A jómódú polgári családban felnövő Romy nekilátott, hogy a rossz hírű utcagyerek, Alain műveltségbeli és nevelési hiányosságait pótolja. Könyveket olvastatott vele, és megtanította a társas érintkezés szabályaira. (Akkor még nem sejtették, hogy éppen az a társadalmi különbség lesz szakításuk egyik – nyomós – oka.)
1959-et írtunk, Delon huszonnégy éves volt, és megkapta első főszerepét René Clément Ragyogó napfény című filmjében. Ez a szerep Alain Delonra volt szabva, hatalmas sikert aratott, és az „angyalarcú démon” máris elfoglalta Gérard Philipe megüresedett helyét a francia sztárok Olümposzán. Olga Mama bemutatta a világhírű olasz neorealista rendezőnek, Luchino Viscontinak, aki akkor készítette elő a Rocco és fivérei című monumentális családtörténetét. Nem kellett sokat győzködni, hogy Delonra bízza a krisztusi lelkületű Rocco szerepét. A közös munka során mély barátság alakult ki a tanítvány és mestere között, amely évtizedekig fennmaradt. Ezen az sem változtatott, hogy második közös filmjük, A párduc már nem aratott osztatlan sikert, bár a kritikák inkább az olasz rendező felfogását, semmint Delon alakítását érintették. Visconti két másik filmjében, A Göncöl nyájas csillagaiban és a Közönyben is Delonnak szánta a főszerepet, de ezeket különböző okok miatt másokkal forgatták le.
Az élvonalban
Alain Delont mindig ragyogó nők vették körül – a filmekben és a magánéletben is. A hatvanas években a francia film első számú sztárja, Brigitte Bardot is a partnere volt. Az álomszép Brigitte azonban panaszkodott a szépfiúra: „Nem törődött semmi mással, csak saját magával. A szerelmi jelenetekben sose nézett rám, csak a beállításra figyelt, hogy szép arca és mágikus kék szeme megfelelően érvényesüljön.”
Delon ugyanakkor igyekezett, hogy a legjobb rendezőkkel és a leghíresebb partnerekkel játszhasson együtt. Boldog volt, amikor a legendás öreggel, Jean Gabinnel került össze. Első közös filmjük az 1963-ban készült Az elnök volt, később még három nagyszerű filmben szerepeltek együtt (Alvilági melódia, A szicíliaiak klánja, Két férfi a városban). Delonnak hízelgett, hogy Jean Gabin fiatalkori önmagát látta benne, ő pedig példaképét találta meg a mindig tökéletességre törekvő, belső harcokat vívó idős úrban. A hatvanas évek első felében forgatott filmjei, a Ragyogó napfény, a Rocco és fivérei, a Michelangelo Antonioni rendezte Napfogyatkozás Monica Vittivel nagy sikert arattak, és igazi szakmai elismerést hoztak.
Szakítás és házasság
Delon csillaga lassan, de biztosan emelkedett. Szerepeit ekkor már maga választhatta meg, a nők pedig a lába előtt hevertek. A felcsillanó siker és a hódítások árnyékot vetettek a Romy Schneiderrel való kapcsolatára. Kiderült, hogy Delon képtelen a hagyományosan értelmezett hűségre – szerette a tiszta, mélyen érző és sebezhető Romyt, de nem tudott megmaradni egyetlen nő mellett. Szerelmüket lángoló érzelmek és parázs veszekedések jellemezték.
Jegyességük ötödik évében Delon egy éjszakai mulatóban megismerkedett a zavaros múltú Nathalie Barthélémyvel (eredeti nevén Francine Canovasszal). A lány mint felszolgáló dolgozott a bárban, és a rossznyelvek szerint másfajta szolgáltatásokra is kapható volt. Megfogadta magában, hogy ha törik, ha szakad, megszerzi magának a szépfiút. Delon A fekete tulipán forgatására Spanyolországba utazott, a gyanútlan Romy, új szerepére készülve, Párizsban maradt. Delon és Nathalie között gyorsan elmélyült a viszony, ami a világ szeme előtt sem maradt titokban. Romy kételkedve olvasta a bulvárlapokban megszellőztetett híreket – nem hitt nekik. Azután váratlanul – egy virágcsokor kíséretében – megérkezett Delon levele, egy tízoldalas szakítólevél. Kegyetlen csapás volt ez Romy számára, a fiatal színésznő teljesen összeomlott. „Pokol az életem” – írta naplójába. Ma már tudjuk, hogy a szakítást élete végéig sem tudta kiheverni. Kétszer is férjhez ment, két gyermeke is született, de Delont sose tudta elfelejteni.
Később újra találkoztak A medence című kamaradráma (1969) forgatásán, amelyben a főszerepet Delon játszotta, skifejezett kérésére a női főszerepet Romy Schneiderre bízták. A közönség abban reménykedett, hogy a régi páros újra összejön, mert akkoriban mind a ketten szabadok voltak. Erre azonban nem került sor, viszont a szoros barátság megmaradt. Az ezt követő években Delon mindig segítette Romyt, támogatta, bármire volt is szüksége. Amikor Romy Schneider tragikusan elhunyt, a temetést és minden intézkedést Delon vállalta magára.
De térjünk vissza a szakítás idejére. Delon és Nathalie élte világát Spanyolországban. Amikor a későbbi Nathalie Delon teherbe esett, 1964-ben összeházasodtak és megszületett Delon első gyermeke, Anthony Delon (aki később szintén filmszínész lett).
A közönség azonban csalárdságnak érezte Delon választását, és elfordult tőle – a népszerűségi listán Belmondónak adta az elsőbbséget. A szépfiú ezt személyes sértésnek érezte, Amerikába utazott, és szerződést írt alá Hollywooddal. Hollywood persze tárt karokkal fogadta, új romantikus hőst látott benne. „Gary Cooper és Cary Grant utóda akarok lenni” – jelentette ki Delon. A közönség azonban másképpen reagált. Első két amerikai filmje bukás volt, s a kritika sem volt kegyesebb hozzá. „Túlságosan francia az amerikai ízlés számára” – írták róla. Delon gyorsan kijózanodott, rájött, hogy rossz útra tévedt. Az amerikai életstílus még tetszett volna neki, a filmesekkel végzett munka kevésbé. És persze hiányzott neki Franciaország, a hangulatos kiskocsmák, a francia ételek, a híres camambert. Önbizalmát szintén megingatta az amerikaiak véleménye, így 1966-ban már újra Franciaországban találjuk. Delon 1966-ban készítette el pályafutása számára legkedvesebb alkotását, a Kalandorokat, amely Lino Ventura személyében egy újabb barátot hozott Delon életébe.
Delon a '60-as években a legkülönbözőbb szerepekben próbálta ki magát: lényegében saját arculatát kereste. Ezt végül A szamuráj (1967) címszerepében találta meg, amely Jean-Pierre Melville-lel való első közös munkája volt. A film óriási szakmai és közönségsikert aratott: Delon rezzenéstelen arcú bérgyilkosának látszólag üres tekintete valójában feneketlen mélységeket takar, és ez a fajta jellemábrázolás a későbbiekben a sztár egyik jellegzetessége lett.
A róla megjelent könyv
Gyanús gyilkosságok
Delon életét beárnyékolta három, személyéhez is köthető gyilkosság, amelyeket soha nem sikerült megfelelően tisztázni. A hatvanas évek második felétől testőrök vigyáztak a neves sztár életére. Első testőre, a jugoszláv Miloš Miloševićrejtélyes körülmények között halt meg Amerikában, amikor Delonnal együtt a tengerentúlra utazott. Később Delon visszatért Franciaországba, és Stefan Markovićot alkalmazta testőrként, aki alkalmanként dublőrként helyettesítette a filmekben. Azonban Marković is gyilkosság áldozata lett, holttestét 1968-ban találták meg egy szeméttelepen. Halála kapcsán Delon is gyanúba keveredett, mert alibije hamisnak bizonyult. Egy elmélet szerint Delon állt bosszút rajta, mert tudomást szerzett a Nathalie-val folytatott viszonyáról. A harmadik elhunyt Uros Milisević volt, akit egy brüsszeli szálloda szobájában találtak holtan.
Delonnak egyébként is voltak alvilági kapcsolatai, főleg a marseilles-i maffiával, amelynek tagjaival felesége révén került ismeretségbe. Barátságban állt a Mémé nevű maffiafőnökkel, akit gyilkosságokért húsz év börtönre ítélt a bíróság. Delon a gengszter családját a büntetés egész ideje alatt anyagilag is nagylelkűen támogatta.
Fent és lent
Időközben gyülekezni kezdtek a felhők Delon házassága felett. A házaspár egyik tagja sem volt a hűség mintaképe, ami miatt állandóak voltak köztük a nézeteltérések. A házasság négy év után válással végződött. Nem sokkal később Delon a Jeff forgatásán találkozott Mireille Darckal, aki közel másfél évtizeden át volt az élettársa, és egyben számos üzleti ügyének intézője. A nyolcvanas években rendezőként is bemutatkozott. Ekkor született az Egy zsaru bőréért és A kíméletlen, de a kritika nemigen lelkesedett értük. Ahogy Delon korosodott, az igényesebb filmszerepek iránt mutatott érdeklődést. Szerepet vállalt Volker Schlöndorff filmjében, amely Proust Az eltűnt idő nyomában című művének egy részletét dolgozta fel Swann szerelme címmel. A homoszexuális Charlus báró szerepét játszotta. A Casanova visszatér című alkotásban az idős Casanovaként kissé önmaga paródiáját is eljátszotta.
Az utóbbi években inkább a televíziónak dolgozott. Itt született két sikeres krimisorozat, a Fabio Montale és a Frank Riva, amelyekben rendőrnyomozót játszott, és ekkor forgatták a számtalan zsarutörténetet is, Delon kedvenc témáját (Zsaru, Zsarutörténet, Egy zsaru bőréért, A zsaru szava, Ne ébreszd fel az alvó zsarut!).
Magánélete is némileg rendeződött. Mireille Darckal tizenöt évig élt harmonikus kapcsolatban, és ahogy fiának egyszer bevallotta, végig kitartott volna mellette, ha lehetett volna gyermeke, ám a szép francia színésznő ezt a vágyát nem tudta teljesíteni. Delon 1987-ben megismerkedett Rosalie Van Breemen holland modellel, akit feleségül is vett. Két gyermekük született, Anouchka és Alain-Fabien. Az asszony azonban 2002-ben férje elviselhetetlen természetére hivatkozva elvált tőle.
Delonnak ekkor már három gyermeke volt. Noha a legendás német énekesnőtől, Nicótól is született egy fia, őt azonban soha nem ismerte el sajátjának, holott Ari (Christian Aaron Boulogne) a megszólalásig hasonlít hozzá. A fiút Delon szülei nevelték fel.
Idős kora
A 2000-es évek után egyre kevesebb szereplést vállalt, inkább üzletemberként működött. Ebben is sikeres volt: parfümjei, kozmetikumai meghódították a világot, főleg a Távol-Keleten népszerűek. Férfiak és nők számára készített ruhakollekciói kitűnnek eleganciájukkal, és nagyon népszerűek, néha-néha itthon is megtalálhatók. Jó hírű bormárkák is kapcsolódnak a nevéhez.
2012-ben sikeres szívműtéten esett át. Jó barátját, Jean-Paul Belmondót, akivel több filmben is együtt játszott, még elkísérte utolsó útjára. Delon temetése méltó körülmények között zajlott, hatalmas tömeg kísérte örök nyugvóhelyére, a Párizstól délkeletre fekvő Douchyba. Itteni birtoka kertjében, a kedvenc kutyái közelében temették el.
