Andrássy Gyula gróf az újkori magyar történelem egyik legjelentősebb személyisége. Nevét nemcsak az általa kezdeményezett budapesti sugárút tartja életben, hanem több kastély és szobor, valamint az a sokszínű történelmi örökség, amelyet maga után hagyott. De vajon miért nem alakulhatott ki nagyobb kultusza a grófnak és családjának? Hol van a helyük a történelmi kánonban? S hogyan illeszkedhetne az Andrássyak múltja a mai magyar társadalom jelenébe?
A témáról dr. Csorba László történészt, egyetemi tanárt, az MTA doktorát, egyben a téma kutatóját és szakértőjét kérdeztük.
dr. Csorba László (© Fotó: Szilágyi Dénes)
– Mennyire van ma helyén Andrássy Gyula a magyar történelmi emlékezetben?
– A történelmi emlékezet mindig úgy működik, hogy egy közösségnek vannak bizonyos szellemi szükségletei, s valamiképp megtalálja azokat a szereplőket és történeteket, amelyek ezeket kielégítik, úgymond, válaszolnak rájuk. Ez összefügghet bizonyos közösségi szerepekkel is. Például szeretnénk egy olyan hőst, akinek mindig igaza volt, s akire valamiféle örök iránytűként tekinthetünk. Ilyesfajta szerepet töltött be a két világháború között, és sokak számára ma is, Széchenyi István gróf, akinek a kultusza Trianon után virágzott föl igazán. A kommunizmus idején a Kádár-rendszer újra felfedezte magának, s ez a kiemelt szerep a rendszerváltozás után is megmaradt. De említhetnénk akár a népköltészetben mély nyomokat hagyó Kossuth-kultuszt vagy magát Petőfi Sándort, aki iránt napjainkban is olyan erős a rajongás, hogy a valódi költő és verseinek nagy része szinte eltűnik mögötte – csak a szerepre, a győztes forradalmárra, a segesvári hősi halottra emlékszünk. Nos, ilyen értelemben Andrássynak semmilyen kultusza sincsen.
Andrássy Gyula gróf
– Mi ennek az oka?
– Egyrészt Andrássy nem válhatott az osztrák–magyar kiegyezés emblematikus figurájává, mivel Deák Ferenc alakja sokkal erősebb, mondhatni, „tágasabb” volt ezen az emlékezeti helyen, már csak azáltal is, hogy tisztelete visszanyúlt a reformkorba, amikor Andrássy még csak kezdő volt. Ahogy a történészek találóan megfogalmazták: Deák osztozott 1848 minden dicsőségében anélkül, hogy osztoznia kellett volna 1849 minden kudarcában! Ennek köszönhetően pedig már az 1840-es években elindult a kultuszképződés, ami fokozatosan fölépítette „a haza bölcse” apafiguráját az önkényuralom korában. Végül ezt tetőzte be és emelte hivatalos szintre a kiegyezés sikere, miáltal bizonyos értelemben Deák „ellopta a show-t” Andrássy elől. A másik probléma az, hogy fia, a szintén politikus ifj. Andrássy Gyula a Horthy-korszak legitimista királypárti ellenzékébe tartozott. Nem mellesleg részt vett az utolsó magyar király, IV. Károly visszatérési kísérletében is.
Napi politikai szerepe tehát lehetetlenné tette, hogy apja a két világháború közötti rendszerben kultikus tiszteletben részesüljön. Ráadásul ekkortájt Trianont többek közt a liberalizmus és a kiegyezés számlájára írták, így egy kis túlzással Deák és Andrássy is „bűnrészessé” vált.
– A megannyi eredmény mellett mi az, amit valóban hibaként lehetne a gróf rovására írni?
– A kiegyezést az osztrák politikusok valamiféle magyar túlsúly, hegemónia érvényesülésének tartották. Az valóban igaz, hogy a dualizmus a magyar félnek számos olyan előnyt adott az egész államalakulat sorsába való beleszólásra, amellyel korábban nem rendelkezett. Ám amikor fölmerült, hogy trializmussá fejlődve a cseh tartományok is teljes jogú részeseivé válhatnának a birodalomirányítási mechanizmusnak, Andrássy azt elutasította. Nehezen tagadható, hogy ez – párosulva a magyar belpolitikában is érvényesülő nacionalista elfogultsággal és szűkkeblűséggel, amelyért persze Andrássy utódait is súlyos felelősség terheli – a nemzetiségi kérdést végzetes kényszerpályára szorította. A birodalom népei úgy érezték, ennek keretein belül már nem tudják biztosítani önrendelkezésüket – és ez végül az első világháború kataklizmájában nemcsak a Habsburg-állam, hanem a történelmi Magyarország széthullásához is vezetett. Ennek veszélyét – kortársai zömével együtt – Andrássy nem ismerte fel, nem tudott elindulni a nemzetiségekkel való megegyezésnek azon az útján, amelyen például korábban Kossuth Lajos kereste a megoldást erre a problémára. Ugyanakkor az is igaz, hogy Deákkal együtt őszintén bíztak abban, hogy a kiegyezés keretei később módosíthatók lesznek. Senki sem gondolta, hogy Ferenc József még egy híján ötven évig uralkodik majd, s egy fikarcnyit sem fog engedni a ’67-es megegyezésből.
– Milyen volt a gróf megítélése a 20. század második felében, az államszocializmus idején?
– A szocializmus elején az Andrássyak természetesen a nagybirtokos arisztokráciát, az ellenforradalmárt, az imperializmus szövetségeseit testesítették meg. Ám a Kádár-rendszerben idővel kialakult valamiféle Monarchia-reneszánsz egy olyan elképzelés következményeként, miszerint Magyarország soha nem önmagában, hanem mindig egy nagyobb egység részeként fejlődik. Ez a magyarázat a pártközpontnak is tetszett, hiszen ekkoriban a magyar állam a szovjet vezetésű KGST (a közép- és kelet-európai szocialista országok gazdasági együttműködési szervezete – a szerk. megj.) része volt. Ha pedig a Habsburg Birodalmat ennek történelmi előképeként fogjuk fel, akkor érthető, miképp engedélyezték egy olyan óvatos Monarchia-kultusz kialakulását, amely óhatatlanul rehabilitálta az Andrássyakat is, s akik így a történettudományt tekintve a 80-as évekre már „kijöhettek a karanténból”.
Az Andrássyak imádták a tornyos francia várkastélyokat...
– Visszatérve a történelmi emlékezetre, milyen szellemi igényt tudna ma kielégíteni a gróf személye?
– A magyar politikai életben jelenleg van egy komoly szükséglet, nevezetesen az, hogy a jobboldalnak remek jelene és biztató jövője van, de nehéz múltat találnia magának, hiszen az megszakadt a szocializmussal. Márpedig az identitást mindig a múlt, a jelen és a jövő hármas láncolata adja. A múlt azonban tele van ellentmondásokkal. Az egyik jelölt például a Horthy-korszak lehetne. Igen ám, de Horthy Miklóssal komoly problémák vannak, hiszen ő mégiscsak kollaborált a németekkel, s a holokausztban is bonyolult szerepe, vitathatatlan felelőssége volt. Ugyanígy ellentmondásos Tisza István öröksége is, hiszen nemcsak Ady Endre kritizálta őt: szimbólumává vált a késő dualista politikai rendszer reformálhatatlanságának, amely közvetve egyik kirobbantója volt a háború végi forradalmaknak. Ebben a helyzetben szinte kiragyog az Andrássyak öröksége, amely magában hordozza a nemzeti modernizációt és az elkötelezettséget a hazai polgári átalakulás mellett. Megjeleníti a polgárosodó arisztokráciát, élén a két parlamentáris miniszterrel, akik közül az apa részesedik 1848/49 mítoszából is, a fiú pedig mintegy átmenti ezt a hagyományt a 20. századi magyar világba.
Ráadásul a családtagok életútjában sok romantikus elem is előfordul, hol vitézi, hol gáláns, hol szellemes történetek, egyszerre nagyúri és demokrata magatartás, tettek és szavak, amelyek a visszaemlékezők érzelmeit is képesek megmozgatni. Az ő tiszteletük erősítése tehát lehetőséget ad arra, hogy áttételesen a saját értékeinkről beszéljünk – de ezzel a jelenlegi társadalom és nyilvánosság, sajnos, még nem igazán él.
– Milyen módon lehetne kiaknázni ezt a lehetőséget?
– Az emlékezés közösségi rítusa mindig helyhez és időhöz kötődik. Vannak nagyon szép Andrássy-emlékhelyek: ilyen a tőketerebesi, a betléri és a krasznahorkai kastély Szlovákiában, vagy a tiszadobi kastély és a pesti palota Magyarországon. A turisztikai fejlesztések sorában például bátorítani kellene az általános és középiskolákat, hogy az osztályok legalább egyszer látogassák meg ezeket a történelmi emlékhelyeket, és a diákok helyezzenek el virágcsokrot a műemlékeknél a hajdani építtetők emlékére. A fenséges szépségű Andrássy-szobor (Zala György munkája) a Duna-parton, a magyar Parlament mellett adja magát, hogy ott a fontosabb Andrássy-évfordulókon ünnepélyes koszorúzásokat lehessen tartani. De Bécsben is kellene egy Andrássy-emlékhely, hiszen ne feledjük, ő az a honfitársunk, aki magyar létére a Habsburg Birodalom egész történetében a legmagasabb pozíciót töltötte be: közös külügyminiszter volt 1871–1879 között. Azután az Andrássyak közvetlenül is részt vettek a modern piacgazdaság kiépítésében, mivel jelentős szerepük volt a korai magyar vasgyártásban. A dernői (ma Drnava) Andrássy-üzemek fejlesztése beletorkollott a későbbi rimamurány–salgótarjáni ipari zóna kialakulásába. Komoly lehetőség lenne tehát a gazdaság- és ipartörténeti emlékek során is az Andrássyak érdemeinek méltatására.
Szlovákiában a betléri kastélyban tekinthetjük meg a legszebb szobabensőket és vadásztrófeákat. A mesebeli épület 1700 körül épült, Andrássy István építette, a család betléri ágának alapítója: elkészülte után ideköltözött az ősi fészekből, Krasznahorkáról...
– Egyszóval a lehetőségek adottak, az ajtó nyitva áll...
– A rendszerváltozás után egész Közép-Európában megszűntek a szovjet típusú pártállami ideológiai korlátok, így teljes mértékben tőlünk, magyaroktól függ – lakjunk az államhatárok bármely oldalán –, hogy akarunk-e mai jelenünkhöz olyan múltat találni, amelyet az Andrássyak teljesítménye fémjelez és értékel. A múlt távlata örök és végtelen, nem ismerhetünk meg belőle mindent – amire emlékezünk, az a történelem. Megtehetjük tehát, hogy az Andrássyakat még inkább visszahozzuk a múltból a jelenbe, vállalva azt a komoly emlékezetpolitikai munkát, ami ennek az ára. De talán megéri, mert végső soron magunkat tiszteljük meg vele.
