Álmában Fanni a nyitrai járási hivatal útvesztőiben bolyongott. Az ügyintézésre váró emberek sanda szemekkel méregették, a takarítónő egyenletes tempóban araszolt mögötte egy hatalmas felmosógéppel. A zúgó hang egyre élesebb lett, mikor végre eljutott a tudatáig, hogy álmodik – és csak az ébresztőórája vibrál.

Álmosan felnyögött, mihamarább el akarta hallgattatni a csengést. Fanni tudta, hogy a karantén alatt antiszociális lény lett belőle. A koronajárvány első hullámát még jól viselte, tettre kész volt és bizakodó. Vicces videókkal bombázta barátait, de mint a gepárdnak – aki rövid távon elhasználja az összes energiáját –, neki sem maradt ereje az elhúzódó harcokra. Decemberre valahogy elege lett mindenből. Elveszett a rendeletek útvesztőiben, és életfelfogása a régi sláger szövegéhez kezdett hasonlítani: Én mindenkiben csalódtam, nem sajnált senki!

angyal-a-buszon-kezdo.jpg

I. FELVONÁS

Ezen a reggelen is ebben az engem „nem sajnál senki“ hangulatban húzta félre a sötétítő függönyt. A lakótelepen szétterülő napsugarak csodás nyári napot ígértek. Fanni előtt olyan képkockák kezdtek megjelenni, hogy épp friss péksüteményért szalad le a sarki kisboltba... Mélyen beszívta a kávéfőzőből előtörő illatot. Mára szabadnapot vett ki, hogy elintézze Nyitrán a lejárt személyije cseréjét. Végül is mázli, hogy könyvtári dolgozó, és ezért nem kellett helyettesítést intéznie. A rádióból lüktető Michael Jackson-dal végleg felrázta.

„Azt hiszem, ma kirittyentem magam” – döntötte el a kávéját szürcsölve. Belebújt egy bézs színű nyári ruhába, a natúr smink után pedig nekifogott egy „laza” lófaroknak: amiről később senki sem mondta volna, hogy félórás szorgos tupír eredménye. A végén elégedetten összecsapta kör alakú tükrét, és kilibbent a parányi előszobából. Az üde reggel csípősebb volt, mint ahogy várta.

„Azért sem fordulok vissza kardigánért! Az balszerencsét jelent.” A kávé hatása könnyen jött, könnyen ment: már a harmadik ásítást nyomta el, mikor végre begördült a busz. Mikor helyet foglalt az ablak mellett, a búgó hang és az orrára húzott maszk összeesküdtek ellene. Szemhéja elnehezült, egy darabig még figyelte az elsuhanó fákat, de következő emlékfoszlánya már az volt, hogy homloka csikorogva elcsúszik az ablaküvegen. „Elaludtam, nem vitás” – törölte meg száját, és feljebb csúszott az ülésben.

Ekkor vette észre, hogy egy fiatal, magas férfi ül mellette. „Mikor lett így tele a busz?” Kinézett az ablakon. Rossz előérzete támadt. Nem is előérzet volt az, hanem balsejtelem.

– Elnézést, ugye nem hagytuk el Nyitrát? – szólította meg útitársát.

– De igen, úgy tíz perce.

Fannit elöntötte a forróság, füle zúgni kezdett, arcába szökött a vér.

– Ez nem lehet igaz! Le kellett volna szállnom! Még odaérek gyalog, ha megállítom a buszt?

– Okosabb lenne a következő megállónál leszállni, és fogni egy buszt visszafelé – válaszolta bizonytalanul a fiatalember. Néhány másodperces csend állt be.

– És ha csak később indul járat? Egyáltalán, mi a következő megálló?

– Verebély – vágta ki hamar a választ az útitársa. Ahogy újra egymásra néztek, tekintetük hosszan összekapcsolódott. – Úgy fél óra múlva érünk oda.

Fanni legszívesebben beletúrt volna a hajába, mint egy kiborulás előtt álló karmester. Zakatoló elméje sebtében elraktározta az információt, hogy a mellette ülő férfi egyidős lehet vele. És mélykék szeme van! Összezavarodva bámulta a buszjegyét. Babonásan el akarta kerülni a balszerencsét, az mégis utolérte.

– Nincs nagy baj, Verebélyről biztos lesz járat – szólalt meg biztató hangon a mélykék szemű ismeretlen. – Ha jól tudom, 9:40-kor indul Nyitrára a következő busz.

web-bannerek-instagram.jpg

– Honnan tudja? – kérdezte Fanni élesen. Olyan feszült testtartással beszélt, akár a rajtpisztoly lövésére váró sportoló. Miután maga is meglepődött a hevességén, még sietve hozzátette: – Elnézést, de teljesen kiborultam! A lejárt személyimet akarom lecserélni. Alapjáraton nem vagyok jó az ilyesmiben. Az időpontot is az exem intézte, ami már magában kínos, erre még az autóm is lerobbant. A hivatal fél egykor zár, de elnézést a szóáradatért...

– Semmi gond, érthető! Senki nem akar elaludni a buszon, főleg, ha intézkedni megy. Azért tudom a buszjáratot, mert verebélyi vagyok.

– Értem – válaszolta elcsigázottan Fanni. Homlokát tenyerébe temette, mint akit fejfájás kerülget.

– Egyébként Kristóf vagyok.

Fanni.

– Kezet nem fogunk, igaz? Vagy már igen? Az ember az eltelt év után már semmiben sem lehet biztos – hadarta az útitársa.

– Valahogy úgy! – Fanni szemei ismét mosolyogtak. – Bár van nálam kézfertőtlenítő...

– Kicsit bizarr lenne a kézfogás után nyomni egyet a tubusból, nem gondolja? Nem gondolod? Nem is tudom... – hebegte a szép ismeretlen.

– Tegeződhetünk, ha már így kiborultam – nevetett Fanni. – Feltételezem, hogy nagyjából egyidősek vagyunk.

Az ember ma a maszk miatt a szemkörüli szarkalábakból tud következtetni az életkorra.

– Igen. Az sem derül ki, ha valakinek protézise van! – tette hozzá Kristóf.

– Sőt, az sem, ha reggel a pohárban felejtette – toldotta meg Fanni. Hangos nevetésben törtek ki, mire egy idős bácsi kíváncsian hátranézett. Azontúl még a busz is vidámabban búgott, egész úton sziporkáztak. Fanni enyhe csalódást érzett, mikor nemsokára megérkeztek, és sziszegve kinyitódott a busz ajtaja. De azért fürgén a menetrendek felé vette az irányt.

– Nem innál meg velem egy kávét? – tette fel a hétköznapi kérdést a férfi. Fanni lecövekelt, és néhány másodpercig csak bambán néztek egymásra. – A teraszok nyitva. Miért is ne? – szólt Kristóf kissé vontatottan.

– Jaj, igen! Persze – motyogta Fanni. – Te jó ég! Azt hiszem, 2020 szeptemberében voltam utoljára kávéházban! – Nem is annyira Kristófnak mondta, mint saját magának.

– Akkor megtisztelő, hogy velem töröd meg a csendet!

Egy vibráló tekintet, és két sarokkal odébb már úgy beszélgettek, mint régi jó cimborák. A délelőtti napsugarak bekúsztak a színes székektől tarkálló kávézó teraszára, a levegőben friss pékáru illata terjengett. Épp kedvenc filmjeiket taglalták, mikor asztalukhoz lépett a pincér. Fanni kizökkent, majd átvillant az agyán: „Itt ülök egy vadidegen férfival. Nem gyanús ez?! Mi van, ha sorozatgyilkos?“ Azzal hessegette el az árnyképeket, hogy a karantén alatt túl sok Investigation Discovery-t nézett. Futó mosolyt küldött Kristóf felé.

kavezos.jpg

– Nem kérsz egy kis fánkot? Azt hiszem, van nekik – kérdezték a mélykék szemek. – Nem, köszi! Igaz, hogy klasszisokkal jobban vagyok, mint negyven perce, de még mindig magas a stressz-szintem. Nehéz megemészteni, hogy életbe lépett Murphy törvénye. Ami elromolhat, az el is romlik... – és fejcsóválva egy nagy adag tejszínhabot kanalazott le kávéjáról.

– Igen. Viszont úgy is lehet nézni, hogy hosszú kihagyás után újra bécsi kávét iszol egy szép nyári délelőttön. Ráadásul velem! – viccelődött Kristóf.– Igaz, nézőpont kérdése. Ha innen nézem, szuper helyzetben vagyok.

Összevillanó tekintetük most már egyértelműen a  flörtölés kategóriájába tartozott. Mire Fanni felpattant az asztaltól, kishíján felborítva a székét.

– Te jó ég! Tíz percem van, hogy elérjem a „második esély“ buszt! – és elkezdett pénz után keresgélni a táskájában.

– Hagyd csak! Szaladj! Nem venném a szívemre, ha lekésnéd.

– Köszönöm! És a társaságot is! – hadarta Fanni.– Csak el ne aludj megint! Szia!

– Szia! – nézett vissza Fanni, majd lágyan suhogó ruhájával és ide-oda lobogó copfjával átszaladt a zebrán.

A hazafelé tartó buszon gondolatai vitustáncot jártak. Este azzal az elhatározással feküdt le, hogy egy élete, egy halála, de felkutatja ezt a Kristófot. Még ha bolondot is csinál magából... 

II. FELVONÁS

– Mi történt? Valahogy ragyogsz! – kukkantott ki másnap reggel a monitor mögül Ági, a kolléganője.

– Hihetetlen napom volt tegnap! – huppant le a székére Fanni, és ecsetelni kezdte a történteket.

– Jesszus, ez olyan, mint egy szappanopera – kuncogott a monológ végén Ági.

– Tudom. Kristóf talán egy Casanova, aki bajba jutott nőkre specializálódott. Másrészt nehezen tudom elfelejteni. Úgyhogy megpróbálom felkutatni.

– Egy keresztnév és egy városnév alapján? – hüledezett Ági. – Már ha egyáltalán hitelesek az infóid – vonta meg flegmán a vállát. Néhány perces mélázás után Fanni ujjai már a számítógép billentyűzetén pötyögtek. Igyekezett tömören és lényegre törően fogalmazni. Az „enter” után enyhe pír ült ki az arcára. Egy hét után azonban már nyoma sem volt a  szorongásának. Zuhanyozás után napi rituálévá vált bekucorodni kedvenc mustársárga fotelébe, és Kristóf után kutakodni. Írt minden rég nem látott ismerősnek: hamar kiderült, hogy ki nősült meg, ki várja már a második babáját, vagy épp ki költözött ki Argentínába.

kereses.jpg

Másnap épp az előszobában küzdött a vákuumos tárolóval, mikor megütötte a fülét egy pittyenés. Alapiskolás osztálytársa, Reni volt az, mire Fanni feltette a szokásos „Amúgy mi újság?“ kérdést. „Próbálok magamhoz térni. Apropó, nem futnánk össze a  kutyákat megsétáltatni?” – indítványozta Reni. Így vált Fanni és Reni rendszeres kutyasétáltatóvá. Egy alkalommal vihogva leszögezték: azért nehéz eldönteni, itt most ki sétáltat kit.

– Maradjunk annyiban, hogy mind a négyen jól járunk!

A nagy keresésében egyre több barátnő és jóbarát került elő, minden napra akadt valami program. Tegnap Zsuzsával (aki jó barátnője volt) például megegyeztek egy hétvégi nagybevásárlásban.

– Kész ügyfélszolgálat lett belőled! – mondta elismerően Zsuzsa, mikor nagy táskákkal megpakolva hazafelé ballagtak a panelrengetegben. Fanni pluszban három színes virágcserepet is cipelt, a balkonját akarta kidekorálni.

– Élvezem a kutakodást – felelte. – Bár egyre kevesebb esélyt látok arra, hogy rátalálok Humoros és Művelt Kristófra. Élek a gyanúperrel, hogy vagy narcisztikus a fazon, vagy nős...

– Ha valakinek jó a humora, csakis ezekbe a kategóriákba tartozhat – válaszolta Zsuzsa kissé cinikusan. – Egyébként miért nem jutott az eszetekbe tisztességesen bemutatkozni egymásnak?!

III. FELVONÁS

Kavargó szél garázdálkodott a lakótelep útvesztőiben, lógott az eső lába napok óta... A Facebookon ötletes mémek születtek a szeszélyes időjárásról. Fanni azon kapta magát, hogy kuncogva osztja meg őket. Újra megjött a kedve az olvasáshoz, amitől időnként csömört kapott könyvtárosként. Egy unalmas szerda este szaporán lépdelt kölcsönkönyvvel a kezében a nedves aszfalton. Krisztitől kapta, régi szomszédjától, aki tarka poncsóját szorosan maga köré tekerve adta át a könyvet.

– Hogy állsz a  magánnyomozásoddal? – kérdezte kíváncsian.

– Három hét után sehogy – válaszolta kacsintva. – Mégis izgalmas, mert közben sok érdekes emberrel összejöttem. Például veled is!

– Noná! – visszhangozta Kriszti. – Ha meglesz a vizsgám, nem megyünk el egyet túrázni? Zoli mindig ezzel nyúz.

– Benne vagyok! Csak legyen jó idő!

Hazafelé baktatva nagy harmóniát érzett. A gyerekkorán mélázott, mikor még az autók alól kifolyt olajfoltot is varázslatosnak tartotta, ahogy az a vizes aszfalton szivárványszínűvé vált. Alig csukódott be mögötte a bejárati ajtó, ismét ömleni kezdett az eső. Meggyújtotta porlepte gyertyáit, hallgatta az ablakpárkányon kopogó záport, közben pedig számba vette a nyomozás érdekében megszólítható újabb arcokat. Este régi egyetemi csoporttársával csevegett telefonon.

teas.jpg

– Vezetéknév nélkül nehéz lesz bármit is kideríteni, főleg hogy Nyitrán több gimnázium is van. Egyéb infó? – kérdezte a vonal másik végén Brigi. Tudni lehetett, hogy közben nagyokat somolyog. Fanni ekkor belekezdett Kristóffal megejtett konverzáció ismertetésébe.

– Nem mondom, cirka két óra alatt sokat beszélgettetek! – mondta elismerően Brigi. – Figyelj, én kérdezősködhetek, úgyis ráérek.

– Még mindig home office-ban nyomod? – sajnálkozott Fanni. – Nem egészen. Terhes vagyok, és kiírt az orvosom. Tudod, kész csoda, hogy összejött a babaprojekt.

Fanni lélegzete elakadt. A legszívesebben eldobta volna a közben felkapott felmosó nyelét, és megölelte volna a valójában több ezer kilométer távolságból, Írországból telefonáló újdonsült kismamát. Nem voltak rendszeres üzenetváltók, de azért követték egymás életét.

– Ez fantasztikus! Még a karom is lúdbőrös lett! Most nagyon megörvendeztettél!

A boldogság annyira szétáradt benne, hogy még húga váratlan „berobbanása” sem tudta kizökkenteni. Blanka hugi már csak így közlekedett.

– Ez igen! Az utóbbi időben rend van nálad, tesó! – harsogta elismerően. – Hallod, ki volt az a fickó a buszon? Azóta ki vagy virulva.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – kuncogott Fanni. – Gyere, igyunk meg egy kávét.

– Szerintem valami kabalapasival futottál össze. Jesszus, még a hajad is ki van vasalva! – harsogott Blanka, akinek a távozása ugyanolyan vihart kavart, mint az érkezése.

Fanni egy darabig az elhangzottakon töprengett, majd nekiállt vízpermetet spriccelni újdonsült balkonnövényeire. Két nap múlva – miközben Fanni épp törpeuszkárja sáros mancsait törölgette – befutott Krisztitől a sikeres vizsga híre. Szombat reggel már sportruházatban baktattak egy kilátóhoz, Zoli is velük volt.

– Még nem adtad fel a keresést? – kíváncsiskodott Kriszti, mikor az egyik letérőnél nagyot húztak a vizes kulacsból.

– Lassan kezdek kifogyni a potencionális informátorokból. A nyomok is kihűltek – lihegte Fanni. – Azért adok magamnak még egy hetet.

– Úgy beszélsz, min egy szereplő az NCIS-ből. Csak vigyázz, nehogy belőled is szikkadt sonkás szendvicsen meg hideg kávén élő nyomozó váljék – nevetett Zoli. – Egyébként mit tud rólad a nagy Ő?

– Arra célzol, vajon kereshet-e? Több használhatót tud rólam, mint én róla. Persze, az is lehet, hogy neki az a  délelőtt semmit sem jelentett.

– Vagy azóta már magánnyomozót fogadott – kuncogott Kriszti. Beszédes csend állt be.

– Ezt meg kéne ismételni – mondta teli szájjal Zoli már odafent a pihenőnél. – A kilátás pazar, és tényleg gáz, hogy még nem jártunk itt fenn, pedig egy köpésre lakunk innen. Később lefelé baktatva, a sokadik Kristóf-sztoris poén után megegyeztek, hogy nem ez lesz az utolsó túrájuk.

kirandulos.jpg

IV. FELVONÁS

Július utolsó hetét már-már trópusinak lehetett nevezni. Zsuzsa és Fanni, a két jó barátnő Fanni apró lakásának pöttöm balkonján ücsörgött, ami az utóbbi egy hónapban miniatűr arborétummá lényegült át.

– Szuper lett a balkonod! – áradozott Zsuzsa, egy csiricsáré legyezővel a kezében. – Már ezért megérte...

– Hogyan? Nem értem – fordult felé Fanni, és a keskeny ablakpárkányra tette kapucsínóval teli piros bögréjét.

– Megismerni Művelt és Humoros Kristófot! Szerintem az égiek küldték neked ezt a pasit! Zsuzsa lehunyt szemmel, fejét a magas karosszék támlájának döntve élvezte a napfényt.

– Érdekes! Pont ezt mondta a múlt héten Blanka is. Azzal poénkodott, hogy egy kabalapasival hozott össze a sors.

Blanka csacsogása sokszor telibe talál! – mondta mélázó hangon Zsuzsa. Egy darabig hallgattak, majd Fanni vett egy nagy levegőt.

– Tényleg olyan, mintha nem is egy hús-vér emberrel találkoztam volna, hanem egy angyallal, aki csak azért ült mellém, hogy kizökkentsen az önsajnálatból.

– Én is ezt mondom!

– Igaz, hogy Kristóf nem egy csokor rózsával toppant be, mégis felszabadultnak érzem magam. Örülök az életnek, örülök minden új napnak. És rengeteg új barátom lett. Talán sosem megyünk el arra a második túrára Krisztiékkel, és Renivel sem fogjuk örökké a kutyáinkat sétáltatni... De nem is ez a lényeg.

– Keresésednek hála, azóta több embernek kinyílt a szíve, és pozitív irányba fordult az élete! – mondta erre felhős szemmel Zsuzsa.

– És ha már itt tartunk, tartozom neked egy bocsánatkéréssel. Mikor magad alatt voltál, nem voltam túl nagy segítség. Hiába, én ilyen vagyok, a könnyebbik végét fogom meg a dolgoknak. – Amúgy meg tudod, mit? – kiabálta be később a konyhába a tálcával és bodzaszörppel zsonglőrködő Fanninak. – Történjen bármi, a napsütést nem veheti el tőlünk senki.

– Mi ez? Napi bölcsesség? Amúgy teljesen igazad van!

– Te! Ebben a szörpben tényleg bodza van – mondta Zsuzsa, lecsippentve egy virágdarabot a nyelve hegyéről. Vidám kacagásuk még akkor is visszhangzott a  paneldzsungelben, mikor Fanni telefonján megjelent egy piros köröcskébe írt fehér egyes. Egy ismerősnek jelölés Kristóftól.

kristofos.jpg

Deák Csáky Julianna