Nemrég fedezték fel gróf Batthyány Gyula festészetét, aki azt vallotta: „Az arisztokratának mindig s mindenben a szépséget kell szolgálnia.”
Sokáig üresnek tartották a képeit, merthogy túl kifinomultak – ahogy kifinomult volt az az osztály is, amelyből származott.
A húszas, harmincas években az art deco nőideálja, a kisportolt, kígyószerűen megnyújtott női test volt divatban.
A gróf nagyvilági életet élt, az ékszerész Louis Cartier volt a barátja, valamint a szépségdiktátor Elizabeth Arden, továbbá híres orosz balett-táncosok, illetve grófnék és bárónők hosszú sora. Élete lóversenyekből, premierekből és egzotikus utazásokból állt. Bálványozta a női szépséget; s nemcsak festette, de vallotta is a húszas és harmincas évek art deco szépségideálját.
Véleménye szerint a fiús, fölöslegmentes női testek már nem prédák, hanem a magasabb kultúrát fejezik ki: és ezt a szépséget kell lefesteni.
A „bánat, a nyomorúság, minden, ami leverő és rosszuleső” pedig nem való megörökítésre. Szexuális orientációja ködben úszik, de elejtett megjegyzéseiből nyilvánvaló, hogy a fiúkat szerette (bár korán elhunyt feleségével gyöngéd viszonyban élt).
Az Andrássy-kastélyokban nőtt fel nálunk, a Felvidéken és Tiszadobon. Nagyapja ugyanis gróf Andrássy Gyula volt, akit a legszebb magyar férfiként tartottak számon. Batthyány is úrias megjelenésű volt, minden széppel megáldott gavallér. Élete szomorúan ért véget, a kommunisták meggyötörték, kegyelemkenyéren tengődött inasánál, s még éjjeliőr sem lehetett az egykori kastélya helyén emelt bútorraktárban.
Írásunkat gróf Andrássy Gyuláról a magazin 46. oldalán olvashatják.
