Nyár van, a nők kitakarják a testüket, kivillannak a meztelen vállak és karok – és a kíméletlen napsugarak mindent kíméletlenül megvilágítanak. Azt is, ami nem tökéletes.
És a nők emiatt ezerszeresen jobban szenvednek, mint a férfiak. Hiszen a régi mondás azt tartja: A nőnek szépnek kell lennie, a férfinak elég, ha okos. Tudjuk, hogy ez egy nagy butaság, mi mégis gyötrődünk. Nagyon!
Egy nő mindig azt gondolja magáról, hogy sohasem lehet elég tökéletes. Nem vállalhatja a ráncait, öregedő testét, megereszkedő mellét. Már a szép nők sem tudnak örülni virágzó testüknek, szüntelenül a hibákat keresik magukon. A médiában a női test csakis idealizáltan jelenik meg – a photoshop nevű szerkezet kiretusálja a sztárok és modellek arcát, megnyújtja a combját ! És mi elhisszük, hogy ilyen tökéletesek. Pedig éppen olyan tökéletlenek, mint mi vagyunk! (Mikor látunk egy címlapképen idősebb nőt?! Soha! Mert ki venné meg azt az újságot! Az újságot, ami a valóságot mutatja! Hát ilyen hazug a mai világ.) A reklámokban párductestű modellek domborítanak. A nők pedig frusztráltak, mert nem értik: hogyan lehet az, hogy valakinek ennyi sok jut a tökéletességből, nekik meg morzsák sem?!
Nos, jó lenne, ha egyszer s mindenkorra leszámolnánk az illúziókkal. Ugyanis tökéletes nők a valóságban nem léteznek! A mai technika a hús-vér emberi testet valószerűtlenné képes javítani. Tudnunk kell ugyanis, hogy a természet még nem alkotott 34-es konfekciómérethez D kosaras kebleket. Ilyen egyszerűen nem létezik a teremtésben.
A modellek ezt úgy csinálják, hogy lefogynak öt-hat kilót, majd a nádszálkarcsúság oltárán feláldozott domborulataikat (néha a csípőt, sőt a vádlit is) mesterségesen pótolják. Ennyit a látszat és a valóság közötti csinos különbségről, a kikozmetikázott címlapképekről. Ne higyjük tehát, hogy Claudia Schiffernek nincs cellulitisze vagy Giselle Bündchen biológiai csoda. Ne érezzük magunkat selejtesnek, mikor látjuk a nagyon kerek, nagyon feszes csodákat. Mert csodák nincsenek!
Naomi Wolf amerikai feminista írónő A szépség kultusza című könyvében indulatosan kirohan a női rabszolgaság legújabb formája ellen. Modern korunkban a nőket saját testük börtönébe zárták: egy nő sohasem lehet elég fiatal és sovány, mondja. Az összes létező csatornán olyan „fizikai” elvárásokat közvetítenek feléjük, amelyeknek képtelenség megfelelni.
Egyik ismerősöm szomorúan panaszolta, hogy aggódik unokája miatt. A tizenéves kamaszlány bő pulóverekkel próbálja leplezni nőiesedő idomait. "Nem lehet szót érteni vele" – mondja szomorúan a nagymama. "Mégis beszélni kell róla! Nem akarom, hogy úgy járjon, mint én! Az én koromban tabu volt a téma, sokat szégyenkeztem nőiességem miatt. Senki nem mondta, hogy örüljek a szép mellemnek. Nagyobb volt, mint a többi lányé, ezért takargattam és leszorítottam. Begörbített háttal jártam, aminek gerincferdülés lett a következménye!"
Eszembe jutott egy őszi kiállítás élménye. Fotók és vallomások a női mellről. Fiatalabb és idősebb, kis- és nagymellű nők vallomásai, átélt vívódásaik és meglelt nyugalmuk... Amikor elfogadták a természet ajándékát, s a végén, mikor belenyugodtak az elmúlásba: a betegségbe, az öregedésbe, a ráncosodásba. Abba, hogy tökéletlenségünk ellenére is szépek vagyunk!
Rengeteg hibás információt terjesztenek a női testről. Aminek a hatására sok nő érzi magát selejtesnek. Látják a nagyon kerek, nagyon feszes, nagyon hetyke csodákat, és akkor azt gondolják, hogy ilyen a mell! És mivel nekik nem ilyen van, azt hiszik, valami baj van velük. De ez nemcsak a mellel van így, hanem minden egyes testrészünkkel: a hassal, a fenékkel, a combbal.
A nő teste (pontosabban az, ahogy önmagát látja) elválaszthatatlan a női (ön)tudattól. Ennek oka nem valamiféle testkultusz, hanem az, hogy a nő állandóan tetszeni akar. (Aminek gyökere – mint írtuk már százszor – oda nyúlik vissza, hogy a nő sorsát évszázadokig meghatározta a külseje. Ha szép volt, és tetszett a férfiaknak, akkor jó partit csinált, és jobb élete volt, mint kevésbé csinos nőtársainak. A nők ezért rivalizálnak olyan erősen egymással a férfi figyelméért. A többi nő nem sorstárs, hanem ellenség ebben a harcban.) Nőiességünk szempontjából rendkívül fontos, hogy megnéznek-e bennünket az utcán, a munkahelyen,
Tetszik, nem tetszik, a férfinak hatalma van a nő lelke felett. A férfi (egy férfi) vonzalma képes arra, hogy egy csúnya kis békából egészséges öntudatú nőt „varázsoljon”. De fordítva is igaz: egy szüntelenül a felesége testén utálkozó férfi komplexusossá teheti egyébként öntudatos, csinos asszonyát.
A hangsúly a kizárolagosságon van, Egy nő csak fiatal, karcsú, ragyogú hajú lehet. Aki okos, ráncos, vagy telt idomú – az már szinte nem is nő. És a nők engednek a diktátumnak. Vajon miért? – érdemes lenne rajta elgondolkodni.
A negyvenéves Anna szilárdan hisz ebben.
– Átlagos kamaszlány voltam – meséli. – Mintha a testem nem is hozzám tartozott volna, nem tudtam, mit kezdjek vele. Hol szexi nőnek, hol „rocker csajszinak” öltöztem, sehogy sem éreztem jól magam a bőrömben. A lábaimat görbének tartottam, így hát a miniszoknyát száműztem a ruhatáramból. Aztán utolért az első szerelem. A férfi idősebb volt nálam, tudta, mit kell mondani egy kis nőnek, hogy odáig legyen tőle. Minden porcikámat agyondicsérte: a szemem, a szám, a vállam – és a lábam. Elhitette velem, hogy fantasztikus vagyok az ágyban, hogy imád. Aztán persze vége lett. Így visszagondolva talán csak egy játékszer voltam neki. Én mégis hálás vagyok. Attól fogva ugyanis sosem szégyelltem a testem. Negyvenéves vagyok. A bőröm már nem olyan feszes, a szemem körül ráncok gyűlnek, a lábam visszeres, és tíz kilóval többet nyom alattam a mérleg. Én mégis elégedett vagyok a testemmel. Talán, mert azzal indult a felnőtt életem, hogy gyönyörű vagyok, és hogy szeretnek.
Számos nő életében drámai fordulatot jelent, amikor a szülés után belenéz a tükörbe. Edina:
– A szülés után elformátlanodtam. Eltűnt a derekam, a fenekem petyhüdt lett, a hasamat és a mellemet striák csúfítják, a combom narancsbőrös. Néha magam is megdöbbenek… Ez lennék én? Ez az én testem? Látom magam a tükörben, mégsem hiszem el, hogy ez lett belőlem. Az üzletben automatikusan a régi méreteim között keresgélek – és újra és újra meglepődöm, hogy már nem jók rám. A szülés előtt megszoktam a testem, tudtam, hogy milyen fazon áll jól. Mára ebből semmi sem maradt. Nem hordhatok minit, muszáj melltartót viselnem, a lábam csak magas sarkú cipőben mutatós – egyszóval huszonöt évesen újra kell kezdenem az ismerkedést a testemmel. Ha álmodom, még mindig olyannak képzelem magam, amilyen voltam régen. A férjem arany ember, nem szól semmit. Szeret, és elfogad olyannak, amilyen vagyok – szültem neki egy gyereket, akire nagyon büszke. Hiába mondja, mégsem tudom elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy nem talál vonzónak…
– Császármetszéssel szültem, és nem valami szépen gyógyult be a vágás – mondja egy mutatós harmincéves. – Ez nem nagyon zavar, talán azért, mert eltakarja a bikini. Az viszont rosszul esett, amikor gyantázáskor a kozmetikus megjegyezte: hú, neked ilyen csúnya maradt a heg?! Kerestem is egy másik kozmetikust. Ami a meztelenséget illeti: soha nem mennék el nudista strandra. Szégyellem a testem. A szaunában is inkább magamon hagyom a bikinit. Ha pedig levetném, törölközőbe csavarnám magam. De van, aki egyáltalán nem zavartatja magát, és csak a kezében lóbálja a törölközőt. Egyszer voltunk egy nem nudista szaunában, ahol mindenki fürdőruhát viselt, egy 50 év körüli pár viszont meztelenül járt-kelt. Nekem volt kínos.
– Nem mondhatnám, hogy elégedett vagyok a külsőmmel – meséli a nádszálkarcsú 29 éves Anna. – Azt szeretném, ha feszesebb lenne a testem. Pár hónapja elkezdtem tornázni, és már látom a változást. Múltkor azon nevettünk az egyik ismerős lánnyal: vajon miért tapos a másik csaknem egy órát a taposógépen? Egymás alakját jónak találjuk, a magunkét viszont nem. Vajon miért van ez? Miért nem tudjuk magunkat, mi nők szépnek látni, Én a kerekebb popsi és feszesebb combok reményében taposok 40 percet, ő pedig azért, hogy kisebb legyen a feneke.
