„Édes lányom, minek az az együttélés? Hogy rád unjanak, mielőtt elvennének?” – mondogatta jó anyám. És be kell látni: a kérdés nem egészen alaptalan. Sok olyan, már évek óta együtt élő párt látunk, ahol (többnyire) a férfi nem tud dönteni…
Ugyanakkor az is igaz, hogy mainapság a „család” szó már nem ugyanazt jelenti, mint akár 10-15 évvel ezelőtt. „Csonka család”, „mostohaszülő”, „meleg pár”, „felesége mellett évek óta szeretője van (azaz bigámista)” stb. fogalmakkal bővült a „repertoárunk”. Ma már nem csodálkozunk semmin, a fent nevezett együttélési formák természetessé, sőt bizonyos körökben teljes mértékben elfogadottá váltak. A házasság és a gyermekvállalás sem nyújt biztonságosabb jövőt – a válások száma egyre csak nő. Hogy ez a kissé kaotikus helyzet jó-e, vagy sem, arról persze lehetne vitatkozni.
Tény azonban, hogy ma már senki sem kapja fel a fejét, ha egy pár hivatalos forma nélkül él együtt. 15-20 éve még botránynak számított a „vadházasság”, ma viszont a fiatalok nagy része természetes dolognak tartja, hogy összeköltözik kedvesével. Akár többször, több kedvessel – azon jelszót követve, hogy „puding próbája az evés”. Milyenek az első hónapok? Melyek az együttélés buktatói?
Mielőtt lelkesen összecuccolnánk álmaink férfijával, nem árt tisztázni néhány kérdést. Elsősorban: hány évesek vagyunk, és hová költözünk? Ha épphogy csak betöltöttük a tizennyolcat, nem biztos, hogy elég érettek vagyunk az együttélésre. Ebben a korban még nincs semmilyen egzisztenciánk, kénytelenek vagyunk hát a férfi lakásába, rosszabb (de általánosabb!) esetben a srác szüleinek házába költözni.
Kérdéseink: biztos, hogy szerelmünk anyukája is örül nekünk? Biztosan arra van szükségünk, hogy kerülgessük őt a törülközőnkkel? A helyzet elég kínos…
Jól emlékszem például Mari néni arcára:
– Te, ez csak úgy bejött hozzánk egy kofferrel, és azt mondta, mától nálunk fog lakni! Nem tudtam mit mondani, csak nyeltem egyet, és azt mondtam, hogy jó. Mi mást tehettem volna? Nálunk eszik, nálunk alszik, itt fogyasztja a vizet, a gázt, szemérmetlenül együtt hál a fiammal – és nem szégyelli magát. Hát milyen lány ez? És hol vannak a szülei?
Nem mindegy, hová költözünk akkor sem, ha már elmúltunk húszévesek. A legtisztább, ha egy új, közös lakást választunk, és nem hurcolkodunk párunk szingli kéglijébe. Hogy miért? Erről Edina mesél nekünk:
– Szerelmes voltam. András az egyetemen tanított. Kérlelt, könyörgött, hogy költözzem oda hozzá, ami kézenfekvőnek is látszott, hiszen kettőnk közül csak neki volt lakása. Aztán meglepődtem. Kiderült, hogy esze ágában sincs felborítani eddigi életét: legénylakása kisszobáját „utalta ki” nekem. Ez a háromszor kettes szobácska volt az én birodalmam… És kedvesem legényélete a régi tempóban folyt tovább. A többi helyiségbe csak engedéllyel léphettem be. Például: nem tévézhettem vagy tornázhattam, ha olvasott; teljes csendre és nyugalomra volt szüksége, amikor a számítógép előtt ült; nem főzhettem akkor és azt, amit szerettem volna (mert zavarták a szagok); nem zuhanyozhattam sokáig, mert nagy lesz a számla. A cipőit persze én raktam el, én szedtem fel a földről a zoknijait, én vasaltam ki az ingjeit… Uralkodott felettem, és – kihasznált. Aztán egy szép napon közölte, hogy bocs, ő nem tud velem mit kezdeni, mert annyira élhetetlen vagyok… Legyek szíves, csomagoljak. És én megértettem: a saját lakásában bármikor megalázhat. Egy közösben nem.
Az összeköltözés előtt az is fontos kérdés, mióta járunk együtt. Két hete? Esetleg öt éve? Legyünk óvatosak: két hét csak a legritkább esetben elég ahhoz, hogy valójában tudjuk, kivel állunk szemben. Még sok minden kiderülhet. Például, hogy nős, és gyerekei vannak; hogy nem menedzser egy „multinál”, hanem csak szerencsétlen álmodozó; netán, hogy perverz szokásai vannak…
Ha viszont túl régóta járunk – mondjuk 5 éve –, akkor felmerül a kérdés, hogy akkor miért is nem házasodunk össze az együttélés helyett. Ki nem akarja a házasságot? Ki az, aki nem akar határozottan és egyértelműen felelősséget vállalni a másikért? Ilyen esetben nem árt végiggondolni, mit akarunk valójában. Fehér uszályos ruháról, kertvárosi életről és édes gyerkőcökről álmodozunk – ehelyett összeköltözünk, mondván, előbb „próbáljuk ki vagy meg”? Ha hosszabb ideje így áll a szénánk, akkor legyünk korrektek (magunkhoz is). Közöljük párunkkal, hogyan képzeljük el a jövőnket. És ha nem azt válaszolja, amit hallani szeretnénk, amit rózsaszínű álmainkban elképzeltük, akkor igenis fontoljuk meg a szakítást. Elvégre a biológiai óránk ketyeg, és ebben a helyzetben (legalábbis hosszabb távon) mi, nők vagyunk a vesztesek…
Sokan azt hiszik, ha az együttélést választják a házasság helyett, akkor megóvhatják kapcsolatukat a házastársakra jellemző unalomtól. Ez naiv elképzelés! Az együttéléssel a romantikus randevúk időszaka véget ér: el kell viselni egymás családját, tisztálkodási szokásait, a szájszagú reggeleket. Együtt kell bevásárolni, beosztani a pénzt. Reggel el kell menni dolgozni, és este, ha fáradtan hazaérkezünk, már nem biztos, hogy kedvünk van a szexhez. Meg kell egyezni, mi legyen az ebéd, hogy ki mosogat, hogy mit nézünk este a tévében.
Kiderül, hogy számos dolgot egészen másképp csinálnánk, és a feszültség elkerülhetetlen. Egy szép napon aztán rádöbbenünk, hogy az együttélés mindennapjai pontosan ugyanolyanok, mint a legtöbb házaspáré. Van azonban egy fontos különbség!
A lelki megnyugváson túl, miszerint „valaki szeret engem annyira, hogy felvállalt egy életre”, a házasság voltaképpen egy szerződés. Egy nagyon praktikus szerződés. Válás esetén a felek nem válnak automatikusan földönfutókká, hiszen először meg kell osztozniuk a megszerzett vagyonon. A volt férj kénytelen tartásdíjat fizetni a gyermekeinek, ugyanakkor neki is joga van a láthatáshoz.
Az együttélésnél ezzel szemben bárki, bármikor könnyedén leléphet, anélkül, hogy bármiféle kötelezettségei lennének a másikkal szemben.
A szép, formás Anna is együtt élt Viktorral, mondván, először megpróbálják, hogyan „passzolnak össze”. Eleinte minden remekül ment, így hát egy-két év múlva építkezni kezdtek. A ház felépülése után akartak összeházasodni, hogy már az új házban kezdhessék az új életüket. Viktor ügyes kétkezi munkás volt, saját vállalkozással. A házat az ő pénzéből építették, az ő szaktudásával és ismeretségei révén. Anna közben feladta a munkáját, hogy míg Viktor pénzt keres, addig ő teljes erőbedobással dolgozhasson a ház körül. Hordta a köveket, naponta főzött a munkásoknak, takarított, édesapja pedig kicsempézte a konyhát, a fürdőszobát, lerakta a szalagparkettát. Csakhogy Viktor egyre feszültebb lett, a kapcsolatuk pedig szép lassan tönkrement.
– Eleinte csak megalázott – mondja Anna. – Szívesen fitogtatta, hogy mindez az ő pénzéből épül, hogy én egy senki vagyok, én majd csak beköltözöm a jóba… Nem hagytam magam, én is mondtam a magamét. Már nem tudom, mikor kaptam az első pofont… Azt sem, mikor a másodikat, a harmadikat… Csak azt tudom, hogy amikor már a munkásaink előtt is tehénnek nevezett, akkor összecsomagoltam, és elhagytam.
És hogy mi lett a házzal? Semmi. Az Viktoré. Elvégre az ő pénzéből épült…
Természetesen nem minden együttélés rémtörténet, ugyanakkor nem minden házasság hab a tortán. Ismerünk embereket, történeteket pro és kontra is. Ha úgy érezzük, mi mindenképpen szeretnénk egy ideig házasságlevél nélkül együtt élni a partnerünkkel, tegyük azt. Előbb azonban gondoljuk át a következőket:
- Ne költözzünk össze a barátunkkal, ha csak a magánytól akarunk megszabadulni.
- Lehetőleg ne költözzünk a partner birodalmába, mert kiszolgáltatott helyzetbe kerülhetünk.
- Döntsük el (legalábbis magunkban), hogy mennyi időt szánunk a házasság előtti közös életre. Egy-két évet csupán, vagy egyáltalán nem akarunk összeházasodni?
- Ha ezt az állapotot csak egy megállónak hisszük a házasságkötés előtt, akkor ne nyújtsuk, mint a rétest. Egy idő után határozottan hitet kell tenni vágyaink mellett.
- Ha viszont házasságlevél nélkül képzeljük el az életünket, akkor tisztázzuk az anyagiakat és a gyermekvállalás kérdését. Kinek a nevét viselje a gyermek? Ki mit fizet? Ne hagyjuk, hogy a mi pénzünk csak a „láthatatlan” költségeket fedezze, mint pl. az élelmiszer, tisztító- és tisztálkodószerek stb., míg párunk fizeti a rezsit vagy a kölcsönt. Ma már lehetséges az együttélési szerződés megkötése is.
Ne higgyük, hogy az együttéléses „formációban” könnyebb megoldani a problémákat, mint a házasságban. Voltaképpen a szakítás sem könnyebb, legfeljebb csak nincs annyi jogi hercehurca körülötte. (Ami elsősorban a nőnek lehet rossz.) A válás lelki szempontból mindig nehéz.
- Soha ne kezdjük úgy az együttélést, hogy magunkra vállaljuk az egész háztartást. Az első perctől fogva osszuk el egymás között a munkát.
- Az összeköltözés után is törődjünk barátainkkal, családtagjainkkal. Ápoljuk a kapcsolatot velük akkor is, ha párunk nem kedveli őket.
- Ne adjuk fel vágyainkat, kedves tevékenységeinket. Nem baj, ha párunk a magas-tátrai túrázás helyett inkább a Balatonon ücsörögne. A lényeg, hogy kompromisszumra jussunk – és hogy elérkezzünk oda, ahova szeretnénk.
- Mindig rendelkezzünk saját pénzforrással. Legyen bár partnerünk a dúsgazdag herceg fehér Ferrarin, jobban tesszük, ha magunk is dolgozunk, és ha van rá mód, félre is teszünk némi pénzmagot. Elvégre ki tudja, mit hoz a holnap…
