Már napok óta érezni lehet, hogy a napsütés nem olyan harsány, nem olyan tiszta és fényes, mint a június eleji boldog napokon. A lenyírt fű lassabban serken, és száradni kezd a diófa levele. Megint lecsengett egy nyár, gondoljuk.
Az ősz gondolata érdesen súrol, akár egy halott faág. Az idő nem áll meg – ez egy biztos pont az életünkben. Jó gondolni rá, mert körülöttünk minden bizonytalan. Alkalmazkodunk az ideiglenességhez, amennyire lehet. Néha túlságosan is.
Elnézem, mit tartanak fontosnak a szülők. Hogy a gyerek a legjobb iskolába járjon (lehetőleg jobba, mint a szomszédé), a legtöbb különórát vegye fel, a legjobb jegyeket vigye haza. A mai gyerek belép az első osztályba, és elkezdődik a hosszútávfutás. A tanító néninek decemberre meg kell tanítania őt írni, olvasni. Mivel ez természetellenes tempó, a gyerekkel tanul a papa, mama, nagymama, nagypapa.
A kisiskolások a harmadik osztályban már a szófajokat tanulják (még az okosak is felnőtt segítségével), ötödikben talán már mondatot elemeznek. S mellé jön a matematika, a honismeret, később a történelem, a biológia, a fizika... no, meg a nyelvek. Ha a gyerek nem tanul angolt (németet) az iskolában, akkor különórára jár, de még persze ott a zeneiskola, a rajzkör, a vívás, a kosárlabda, a tenisz (tetszés szerint választható). S a gyerek nemcsak tárgyi tudást szerez eközben, hanem azt is megtanulja, hogy elsősorban az elvárásoknak kell megfelelnie.
Nem a hajlamai, érdeklődése, észbeli képességei irányítják a sorsát, hanem egy külső erő – a társadalmi környezet (vélt vagy valós) elvárásai. Lesz belőle kiskatona, elvárást teljesítő masina, akibe betáplálják a szükséges adatokat, és ő azok szerint lép jobbra vagy balra, azok szerint gondolkodik, és hoz döntéseket.
Nem tudom, gondolunk-e néha arra, hogy az ember nem gép, nem tárgy, amelyet adott célok érdekében használni kell. Átszivárgott hozzánk az amerikai szemlélet, ahol gépnek, embernek, filmnek stb. megvannak a paraméterei. A paramétereknek kell mindenkinek megfelelnie.
Aki kilóg, azt vagy megnyesegetik, hogy beleférjen, vagy kidobják, ha ellenáll. Utóbbiakból lesznek a „nem sikeres”, kallódónak nevezett egyének. Aki pedig beszabályozható, azokból a sikeresek. Hogy ők még emberek-e egyáltalán, abban nem vagyok biztos.
Nehéz meghatározni, hol van a határa a körülményekhez való normális alkalmazkodásnak. Hol kellene megállni a rohanásban, a versengésben, a megfelelésben? Hogy a kis hatévesnek legyen gyerekkora, legyen választási lehetősége, hogy ha csatangolni akar az utcán az embereket figyelve, akkor ne kelljen énekórára sietnie, ha futkározni akar, ne kelljen teniszórát vennie, a tizen- és huszonévesnek legyen az agyában szabad kapacitása (ami az alkotó gondolkodás előfeltétele), lehetősége az önálló gondolkodásra, döntésekre, és tetteit ne csak szűkebb-tágabb környezetének vélekedése határolja be.
Hát ezért, és nem a fák száradó levelei miatt gondolok szomorúan az őszelőre. A természet szép és jó, csak mi, emberek vagyunk néha sikerületlenek.
