Felnőttkorunkig, sőt még a szülők halála után is kísérthetnek azok az elvárások, amelyeket velünk szemben támasztottak. Vajon kell-e teljesíteni ezeket a kívánságokat, vagy eljön az az idő, amikor félre kell tennünk őket?
Edina szülei gyakran emlegették, hogy az ő családjukban még soha nem vált el senki. Ezért amikor Edina házassága tönkrement, és felmerült a válás gondolata, a szülők és nagyszülők felháborodtak. Az sem segített, amikor Edina azzal érvelt, hogy a férje veri, és minden nap részeg. „A nagyanyádnak sem volt könnyű élete a férje mellett, de ő összeszorította a fogát, és végig kitartott!” – jelentette ki az anyja. Edina azonban, a barátnőinek és a pszichológusának köszönhetően, a szülők tiltakozása ellenére elvált. És akár hisszük, akár nem, egy idő után a szülők is belátták, hogy a döntés helyes volt, mert jobb és nyugodtabb lett a lányuk élete.
Papírra nem vetett végrendelet
A most következő történet példa arra, hogy mennyire nehéz szembeszállni a szülők akaratával. Krisztina szülei egyetlen örökösükre, a lányukra hagyták a tóparton álló hétvégi házukat azzal a kikötéssel, hogy haláluk után rendben fogja tartani. Mit nem adnánk, ha ránk hagynának egy hétvégi házat! – gondolhatjuk most. Krisztina azonban sosem vágyott a házikóra, sőt egyenesen viszolygott attól, hogy kijárjon oda füvet nyírni, takarítani a penészes fürdőszobát és leszedni a mindenhol ott éktelenkedő pókhálókat.
„Hatalmas erőfeszítésembe került, míg végre rászántam magam, hogy eladjam a házat” – meséli Krisztina. Az ingatlanért kapott pénzen vett magának egy szép lakást a város zöldövezetében, és onnantól fogva sokkal boldogabbnak érezte magát. Bár az öröme nem volt felhőtlen.
„Az eszemmel tudom, hogy nem így van, de mégis ott motoszkál bennem a gondolat, hogy az öregeim tudják, mit tettem, és szomorúak miatta. Sokszor még ma is álmodom azzal az öreg házzal.”
Azért, hogy szeressenek
A pszichoterapeuta kérdésünkre, hogy miért él tovább bennünk – még a szülők halála után is! – ez a sehol le nem írt végrendelet, ezt válaszolta: „Ha a gyermek olyan családban nő fel, ahol nincs feltétel nélküli szeretet, akkor egyszerűen azért teljesíti a szülők kívánságait, hogy szeressék. Már kisgyermekként megtanulja, hogy mindig tennie kell valamit azért, hogy elfogadják és szeressék. Ez az érzés tovább él benne felnőttkorában is. Ez automatikusan benne marad, függetlenül attól, hogy élnek-e a szülei vagy sem.” S hogy rögzüljön a gyerekben ez az érzés, sokszor elegendőek azok az egyszerű mondatok, hogy „ha nem fogadsz szót, nem foglak szeretni”. Vagy „jó kislány vagy, mert szép rendet raktál a szobádban”.
Azokban a családokban, ahol a szeretetet feltételekhez kötik, a gyermekben belső konfliktus alakul ki aközött, amit szeret vagy érez, és aközött, amilyennek lennie kell. Egész életét végigkíséri vagy a félelem, hogy elveszíti a szülők szeretetét, vagy a belső elégedetlenség, hogy nem úgy él, ahogy szeretne... Ha azonban a gyermek olyan családban nő fel, ahol a szülő nem köti feltételekhez a szeretetét, a gyermek tudja, hogy a szülei akkor is szeretni fogják, ha elkövet valamit, ami a szülőknek esetleg nem tetszik.
Élni a saját életünket
Hogy a gyermeknek ereje legyen a szülők akarata elé helyezni saját szükségleteit, ahhoz előbb önállósodnia kell. A pszichológus azonban elmondja, hogy nagyon sok gyermek nincs olyan helyzetben, hogy a kellő időben, azaz a serdülőkorban végbemehessen benne a szeparációs-individualizációs folyamat. „A fejlődéspszichológiában a fejlődés egyes szakaszait nem lehet átugorni. Vannak szakemberek, akik a szülőktől való elszakadás folyamatát a 15. év közelébe sorolják, a főnöktől való elszakadást a 30. életév, a partnertől a 45. életév köré, a világtól való elkülönülést még későbbre datálják” – mondja a pszichológus.
Mi történik akkor, ha nem sikerül elszakadni a szülők akaratától? A pszichológus szerint ez belső nyugtalansághoz, elégedetlenséghez, sőt depresszióhoz vezet. „A depresszió élettani válasz a világra, amely nem nyújt megfelelő körülményeket a túléléshez. Nem megfelelő élethelyzet az az eset, amikor az ember nem a saját életét éli. Ebben az a legrosszabb, hogy az ilyen embert a környezete kedveli. Ugyanis mindent mások kedvére tesz, mások kívánságai szerint él. Ilyenek a megértő házastársak, az önfeláldozó szülők, az engedelmes beosztottak, a nagyszívű jótékonykodók – de minden önfeláldozás egyszer visszaüt” – figyelmeztet a pszichológus.
A legtöbb embernek segít az, hogy megérti a szüleit, és megbocsát nekik. A legegyszerűbben úgy, hogy bár joga lett volna arra, hogy jobb szülei legyenek, de arra gondol, hogy a szülei is valamilyen családból jöttek, amely nyilván nem volt ideális, és egyszerűen nem tudtak többet adni neki. Nagyobb a gond az olyan családokban, amelyekben a szülők nem képesek megszabadulni a gyerek kiskorában fölvett „félisteni” szereptől.
Igazi felnőtt
Ilyen szemmel nézve Edina és Krisztina története biztató és inspiráló. Arra szolgáltatnak bizonyítékot, hogy a gyerekkorból származó mély elfogadás, amelyet a szülők iránt érzünk, nem zár börtönbe bennünket életünk végéig. Lehet szakítani vele – ez néha fájdalmas, néha szemrehányásokkal és bűntudattal terhelt folyamat, amelyet azonban semlegesít a növekvő belső szabadság érzése.
A valódi felnőttkor ugyanis ott kezdődik, ahol a szülők helyett magunkat választjuk – nem dacból, hanem azért, mert tiszteljük a saját életünket.
A szülők akaratától való elszakadás nem jelenti azt, hogy megtagadjuk a szeretetüket vagy hálátlanok vagyunk. Hanem azt jelenti, hogy elfogadjuk, hogy jogunk van a saját életünkhöz. S hogy végül is a szüleink mégis bátorságot adtak nekünk ahhoz, hogy önmagunk legyünk.
