„Miután ükanyáink kiharcolták a munkához és az egyetemhez való jogot, bizony kiderült, a harcnak nincs vége: mi, nők még mindig képtelen vagyunk elfogadni a saját testünket. Valami nagyon mélyen elromolhatott bennünk, ha e sok harc után még mindig csupán az a fránya zsírszövet (áttételesen: a külsőnk) a legfontosabb…
Tudnivaló, hogy önbecsülésünk életünk legkorábbi szakaszában alakul ki. S éppen ekkor mondogatja anyuka a leghevesebben a lányának: ne egyél annyit, légy szép kislány; egy lány legyen szép, egy fiúnak elég, ha okos! Nos, mint a szakemberek mondják, minden ilyen mondat szeg „önlebecsülésünk” koporsójába, elfojtja egészséges énkiépítő készségünket.
A gyerek figyel a felnőttre, az anyjára, automatikusan átveszi anyja hiedelmeit, s ha azt látja, hogy az élet szüntelen fogyókúra, ha azt hallja, hogy az anyja ellenségként tekint a saját testére – nemigen lesz módja egészséges önbecsülést kialakítani. A kislánylélek mindent rögzít, minden rossz üzenetet. Ezek az üzenetek pedig arról szólnak, hogy a zsírszövet fontosabb mindennél, az eszünknél, a szürkeállományunknál. Nekünk, nőknek ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a világban, mindenfajta bősz fogyókúrákkal kell sanyargatnunk a testünket.”
Múltkor a vonatban akaratlanul is fültanúja voltam két lány beszélgetésének.
– Nem hordok fekete nadrágot, mert úgy nézne ki benne a lábam, mint két pálcika – kezdte az egyik. – Különben most hízókúrázom. Az anyu azt mondta, hogy nem vagyok nőies, mert kislányos az alakom.
– Az én anyám meg mindig azzal jön, hogy ne egyek annyit, mert kövér vagyok – mondta erre a másik. – Szívesen adnék neked pár kilót.
Amint alkalmam nyílt rá, feltűnés nélkül szemügyre vettem a beszélgetőket, de nem azt láttam, amire a hallottak alapján számítottam. Az első lány nem volt sovány, sőt, korához képest igencsak nőies domborulatokkal rendelkezett. A másikat pedig csak, ha szörnyen rosszmájú volnék, nevezhetném kövérnek. Egyszerűen erősebb testalkatú volt, legfeljebb három-négy kiló súlyfölösleggel.
Pár nappal később megnéztem egy Rio de Janieróról szóló útifilmet. A narrátor nemcsak a város nevezetességeit és napsütött strandjait ajánlotta a nézők figyelmébe, hanem arról is szót ejtett, hogy a braziloknak nagyon fontos a testük, és rengetegen járnak szépségsebészhez – alig felnőtt lányok is, akik sokszor anyai nyomásra kérik a beavatkozást. Merthogy az anya tökéletes, és azt szeretné, ha a lánya is az lenne. Ezért fogja a lányát, elviszi a szépségsebészéhez, és átszabatja a saját képére. (Vajon tényleg annyira tökéletes az anya?!)
Rögtön eszembe jutott A Nagy Alakítás című tévéműsor, amelynek egyik részében a szépülni vágyó résztvevő elmondta: anyja állandóan kritizálja őt, mert lapos. A lánynak tényleg kis melle volt, viszont karcsú volt, hosszú lábú, és szép arcát dús hajzuhatag keretezte. Az anyja vajon miért nem ezekre a szerencsés adottságokra hívta fel a figyelmét?! Miért nem mondta meg neki az igazságot, hogy nem érdemes a szépséghibák miatt gyötrődni, hisz senki sem tökéletes… A lány mellébe beültették a szilikonimplantátumot, de amikor a műtét után megnézte magát a tükörben, egyáltalán nem tűnt boldognak. A testét tökéletesre szabták, de a lelkében nem tudott rendet teremteni a sebész kése.
Ő is besorakozott azok közé a szerencsétlenek közé, akik harmincéves korukban is komplexusokkal küzdenek majd, mert fájó emlékként hordozzák a szívükben az anya (és/vagy apa) kritikus megjegyzéseit. És hiába mondja neki valaki más, teszem azt a szerelmese, hogy csinos – nem igazán hiszi el. „A szüleim mindig azt számlálták, hogy kiáll minden bordám. Szerették volna, ha többet eszem, és gyakran mondogatták, hogy olyan vékonyka vagyok, hogy mindjárt elfúj a szél. Sokáig nagyon soványnak találtam magamat, gyűlöltem a csontos térdemet. Ma minden barátnőm irigyli a súlyom (170 cm magasságomhoz 54 kiló vagyok), de én még most sem vagyok teljesen kibékülve magammal” – olvasom az interneten egy 26 éves nő vallomását.
Ismerek egy tizenéves lányt. Arcvonásai szabályosak, de alakja nagyon messze van az aktuális szépségideáltól. Mégis magabiztosan, királynői tartással vonul kevésbé testes és nádszálvékony osztálytársnői mellett. Látszólag nem zavarja a súlya. Neki minden bizonnyal nem azt szajkózták a szülei, hogy kövér, és fogyjon le, hanem azt éreztették vele, hogy nekik ő a legszebb…
