A szív, ez az örök „vágyakozó gépezet” nem hagy bennünket nyugodni. Mindig keres, nem szeret egyedül. Vagy nem talál senkit – ez a gyakoribb –, vagy talál, s akkor már nem kíván többet.
Van Tóthpál Gyula szlovákiai magyar fotóművésznek egy képe, amelyen egy kistestű kutya gömbölyödik egy farönk mellett. Ilyen kutyát láttam nemrég Pozsony egyik forgalmas útkereszteződésében.
Az ember születése óta magába szeretné szívni a szépet. Megragadni, valamilyen módon rögzíteni. Hiszen ebből táplálkozik a lelkünk, az érzékeink. A kérdés: hol és hogyan tehetünk szert szépségre, szép élményekre?
Senki a világon nem érthet meg minket, nőket olyan jól, mint egy másik nő. Mert a férfiak, úgy látszik, a Marsról jöttek. Éppen ezért egy nőnek szüksége van barátnőkre.
December elején, amikor fordítunk egy lapot a naptáron, eszünkbe villan: vége az évnek. Terveztem tizenkét hónapra. Úgy éltem, ahogy akartam, ahogyan helyes?
"Az ünnep szentsége felvizeződik, ha nem vigyázunk. Meg kell tanulnunk a karácsonyt, ha annyi mást elvesztettünk is az évek sodrában, tündököljön ez az ünnep a régi fényben, bármennyi kétely is támadt ránk útközben."