A múlt szilánkjai: a képen a füleki zománcgyár betonbunkerének betörött ablaka.
A városban, Füleken kétféle riasztás volt: az egyik a légi veszélyt jelezte, a másik a légiriadó volt – ekkor a repülők már elérték Fülek határát. Így volt idő, néha tíz perc, néha egy félóra lejutni az óvóhelyre. A fülekieknél mindig készen állt a túlélőcsomag: víz, egy kevéske élelem, meleg takaró, száraz pelenka a piciknek. (Fotók: Papp Viki)
Ma, a szomszédban dúló háború árnyékában bunkert árulnak élelmes vállalkozók. De mi is az a bunker? Füleken néztünk utána, ahol a háború alatt egész bunkerrendszerek működtek. Mesiarik Maros, a füleki Vármúzeum munkatársa kísért bennünket a bunkertúrán.
Maros kinyitja az óvóhely ajtaját. Elül a város zaja. A levegő nyirkos és nehéz. Háborús emlékek vesznek körül bennünket: harci eszközök, lőszerek, katonai egyenruhák és fotókiállítás. A járatok időkapszulák. Olyan helyek, ahol a füleki gyerekek anyjuk kezébe kapaszkodva várták, hogy elhallgasson végre a sziréna.
A bunker nem volt komfortos, mert nem annak épült. Pár óráig ki lehetett lent bírni, de nem napokon keresztül. Az emberek a földön üldögéltek a vészcsomagjaikkal.
– Hol járunk most?
– Sokáig úgy hittük, hogy ez a vár pincéje – kezdi Maros. – Tanakodtunk is nevetgélve: talán a török titokban itt kóstolgatta Fülek savanyú borát?! Hát nem. Ezek itt óvóhelyek voltak. Az iskolában sok mindenről tanultunk: fasizmus, Berlin ostroma, keleti front… Csak arról nem esett szó soha, hogy Füleken is áthaladt a front. A helytörténeti óra kimaradt. 1944 karácsonyán a füleki lakosok óvóhelyeken húzódtak meg – a zománcgyár és a vasúti csomópont miatt Fülek katonailag rendkívül fontos célpontnak számított.
Mesiarik Maros
– A helyiek tudták, hogy veszélyben vannak?
– Igen. Érződött a feszültség. A Füleki Zománcgyár áttért a haditermelésre. Előtte a Kakas jelzésű zománcozott edényeket, kályhákat és öntöttvas kádakat négy földrészre exportálták. Mivel eleve horganyzással és zománcozással foglalkoztak, hamar átállították a termelést hadicélokra. A MÁVAG-hoz kapcsolódva – akkor, ugye, épp a magyarokhoz tartozott Fülek – lőszerládákat, gránátalkatrészeket és egyéb katonai felszereléseket gyártottak. A másik kritikus célpont a vasút volt. Fülek vasúti csomópontként működött, ahonnan Losonc, Kassa, Miskolc és Budapest felé is indultak szállítmányok. A háború logikája egyszerű: ahol gyár és vasút van, azt bombázni kell.
– A várhegy gyomrában nem lehetett egyszerű építkezni. Ki építette ezt az óvóhelyet?
– A munkák nagy részét zsidó munkaszolgálatosok végezték. Kutatásaim szerint 200-250 munkaszolgálatos tartózkodhatott a városban. Ők dolgoztak a gyárban, de itt is. A várhegy tufás kőzetből áll, ami azt jelenti, hogy nem omlékony – viszont rendkívül nehéz vele dolgozni. A munkások bányászati módszerrel furatokat készítettek, egy nagy erejű robbanóanyaggal, oxilikvittel robbantottak, a törmeléket pedig csilléken hordták ki. Fúrás, robbantás, kihordás, ez ment körbe-körbe.
– Minden óvóhelynek van bejárata és kijárata. Ebből hol lyukadnánk ki?
– Az eredeti terv az volt, hogy a várhegyet teljesen átvágják. Ez két okból lett volna fontos: a természetes szellőzés miatt, másrészt minden óvóhelynek van vészkijárata. Az emberek bent rekednek, ha a főbejárat beszakad, a blokkolt tér kijárat nélkül tömegsírrá válhat. A várhegyet végül nem sikerült átfúrni, a folyosók nem értek össze. Amikor közeledni kezdett a front, a bejárat mellett ástak egy vele párhuzamos alagutat, és összekötötték az eredeti járattal. Az óvóhely így 150-200 ember befogadására vált alkalmassá.
– Mikor érte Füleket az első légicsapás?
– Negyvennégy decemberében. December 18-án már hullottak bombák, december 21-én pedig támadás érte az állomás környékét, többen meghaltak. A repülők után megérkezett a tüzérség: aknavetők, ágyúk és lövedékek csapódtak be. Közel járt a front, folyamatosan lőtték a várost és a környéket. Karácsonyra sokan nem is mertek hazamenni. Az éjféli misét egy pincében celebrálta a pap. A város peremén húzódó pincesorok szintén óvóhelyként működtek. A pincéket egymással is összekötötték, hogy legyen menekülő-útvonal, ha esetleg valamelyik bejárat beszakad. Persze voltak olyanok is, akik nem vették komolyan a veszélyt – teszi hozzá Maros. – Egyik visszaemlékezőm, Lajos bácsi mesélte, hogy sokszor csak kint álldogáltak a pince előtt. Jött a repülő, elment, nem történt semmi. Aztán robbant a bomba, s úgy rohantak befelé, hogy az ajtót nem győzték becsukni. Erre mondják, hogy jobb félni, mint megijedni.
Út a fény felé. A várhegy vulkanikus kőzetébe vájt óvóhely vaskapuja.
Gyerekek az óvóhelyen
– Az óvóhelytörténetek között a gyerekemlékek a legszívszorítóbbak – folytatja Maros. – Egyik adatközlőm hét-nyolc éves kislány volt a háború idején: amint megszólalt a sziréna, már szaladt is a barátnőjével lefelé. Mindig a bejárathoz közel ültek le, pedig a becsapódó bomba lökéshulláma telibe kaphatta volna őket. Amikor megkérdeztem, nem féltek-e, a néni csak ennyit mondott: „Nem gondoltunk mi akkor erre!” A háborút is meg lehet szokni! A sziréna azt jelentette: futni kell. Egy édesanya a saját testével szárította a kisgyerek pelenkáit. Mert ilyen a háború alulnézetből: a hadvezéreknek stratégia, a katonáknak halálgyár, a lakosságnak meg a nyirkos pince ridegségét jelenti.
A járatok időkapszulák. Kint bombák hullottak, itt bent nagyszüleink vastag pokrócokba burkolódzva kuporogtak, a gyerekek anyjuk kezébe kapaszkodtak. Így várták, hogy végre elhallgasson a sziréna...
Látogatható a füleki vár alatti bunker?
Igen. Az óvóhelyet sikerült megtisztítani, és ma múzeum működik benne. A tárlat Fülek 1938 és 1945 közötti történetét mutatja be: a visszacsatolást, a haditermelést, a bombázásokat. A nagy zománcgyári bunkererőd pedig magántulajdonban van.
Az utcákat járva többnyire felfelé nézünk, hiába az intés:„Nézz a lábad elé!” Füleken is inkább a várat, a vadvirágos domboldalt, a málló falakat pásztázza a tekintet. Nap mint nap elsétálunk a vasajtók, a kikandikáló szellőzők mellett. Pedig a rejtőzőködő nyílások, befalazott pincék hátborzongató történeteket tudnának mesélni…
„A füleki vár lábánál van egy pinceféle hely. Tízéves voltam, amikor a barátaimmal saját készítésű fáklyákkal a kezünkben bemerészkedtünk a bozóttól benőtt szűk nyíláson – meséli Mesiarik Maros, a Bunker Team alapítója. – Nem is sejtettük, hogy egy régi óvóhelyen járunk. Később ezeket a folyosókat befalazták, mert a helyiek telehordták szeméttel. Megmaradt bennem ez a gyermekkori emlék, ezért kezdtem foglalkozni a bunkerekkel.”
A frontvonal tárgyi emlékei. Különböző méretű orosz aknagránátok teste, lőszerek és egy tekintélyes méretű lövedékhüvely.
A szellőzőrendszer. Mert lent is kell a levegő...
Hány bunker van ma?
Bár a szlovákiai hivatalos nyilvántartásokban több mint 300 ezer védelmi építmény szerepel, a szám csalóka. A legtöbb egyszerű pince vagy mélygarázs. Az igazán profi, hermetikusan zárható, gáz- és sugárbiztos óvóhelyekből nagyjából 1500 van az egész országban. A hidegháború idején épültek, és a lakosságnak körülbelül a négy százalékát lennének képesek befogadni – vagyis húsz emberből mindössze egyetlenegy jutna menedékhez. Ráadásul a bunkerek negyede a fővárosban, Pozsonyban található, a vidéki kisvárosokban szinte semmilyen óvóhely sincs.
