Az ember élete során sokféle szerepben próbál helytállni. Egy olvasónk őszinte levele arról mesél, milyen fájdalmakat, csalódásokat és keserű felismeréseket hozhat az időskor, a magány és a családon belüli viszályok terhe.
Európa egy-két évtizede hatalmas problémával küzd: a nők nem szülnek. A népesség csökken, és a statisztikák azzal riogatnak, hogy ha a mi korosztályunk megöregszik, nem lesz, aki eltartson bennünket.
Manapság divat arról beszélni, hogy jobb egyedül élni, mint párban. A házasság válságban van – állítják a szakemberek. S nem véletlen! Egyre több nő és férfi hallgat az eszére, s azt mondja: nem engedem, hogy kibabráljanak velem.
Régen, ugye, volt a szoba-konyhás parasztház. A család apraja-nagyja ott született, élt és halt, egy fedél alatt. A külön lakás, „az én házam, az én váram” igényét csupán a polgáriasodás teremtette meg. Talán a menyecskék is megelégelték, hogy az anyós belekukucskál a fazekukba...
Nem az anyukánk, nem a nagynénink, nem a barátnőnk. Rajtunk is múlik, milyen szerepet kap életünk forgatókönyvében az anyós. Ne feledjük, hogy a szeretett férfi az, aki összeköt vele – ugyanakkor el is választ tőle…
Az ünnepeknek mindig van utóélete. Úgy szoktuk mondani, hogy ki kell pihenni őket. Családi ünnep, így emlegetjük a karácsonyt. De hogyan érez a gyermek, amikor anya és apa már nem állnak együtt a fa alatt?
A sokgyerekes szülők leghőbb kívánsága, hogy gyermekeik ne rivalizáljanak, hanem szeressék és elfogadják egymást. Hogyan kerülhető el neveléssel a versengés? Hogyan érhetjük el, hogy akkor is kedveljék egymást, amikor mi már nem leszünk?
A mozaikcsalád egy olyan családtípus, ahol legalább az egyik felnőttnek van egy korábbi kapcsolatából származó gyermeke, akit az új párkapcsolatban együtt nevelnek. Mátyus Zoltán terapeutával a mozaikcsaládok és a szülő-gyermek kapcsolatok témáját jártuk körbe.