A legidősebb lánynak ugyanolyan előjogai vannak a családban, mint a fiatalabbnak? Vagy nagyobbak az elvárások vele szemben, és sokkal több terhet rakunk a vállára? Elvárjuk, hogy felügyeljen a kisebbekre, elkísérje apát a focimeccsre, hozzon fel fát a pincéből a kandallóba, vigye le sétálni a kutyát… Hiszen ő már „nagylány”! Most kiderül, miért nem szabad soha ezt mondani neki. Azaz: hogyan kell nevelni a legidősebb lányt?
Nemrég olvastam egy érdekes cikket arról, hogy a legidősebb lányt úgy neveljük, mint egy fiút. Ezen kiakadtam. Egyáltalán nem igaz! De amikor elgondolkodtam rajta, rájöttem, hogy bizony van benne némi igazság, s nem véletlen, hogy a három lányom közül a legidősebben van a legtöbb felelősségérzet. Vajon valóban fiúként neveltem és túl sok volt az elvárásom vele szemben?
Legidősebb lányom már a húszas éveiben jár, és el kell ismernem, hogy nem úgy viszonyultam hozzá, mint a másik kettőhöz. Még akkor sem, ha mindháromnak ugyanannyi Barbie babája és rózsaszín pólója volt. A legkisebb lányom születésétől fogva azt csinált, amit akart – nem mintha belefáradtam volna a nevelésbe, de azt tapasztaltam a két nagyobbiknál, hogy nincs értelme foggal-körömmel ragaszkodni valamihez, amit nem lehet teljesíteni. Az ember folyamatosan tanul, és tudja, hogy a gyerekek nem egyformák öt-, hét- vagy tizenkét éves korukban.
A nem kívánt szerep
A középső lányomnak is vannak feladatai, de azokat mindig ügyesen áthárítja a nővérére, esetleg olyan sokáig nem teljesíti őket, hogy végül megcsinálom magam. A legidősebbnek viszont rengeteg feladata van, és mindegyiket szorgalmasan el is végzi. Büszkén mindig a segítőtársamnak neveztem, miközben figyelt a kisebbekre, amíg le kellett szaladnom a boltba. Ott ült a kiságy mellett, mint egy pesztonka. Akarta ezt csinálni? Vagy tetszett neki a szerep? Soha nem kérdeztem meg…
Teljesen természetes volt, hogy a férjem floorballra íratta be a nagylányunkat. Hogy miért? Mert ő mindig fiút akart, aki ugyanazt a sportot szereti, mint ő. Csakhogy nem született fiunk, ezért a lányának kellett betöltenie ezt a szerepet. Vele járt biciklizni és az edzésekre, repülőbemutatókra mentek, télen közösen vágták a fát, és együtt vitték a kocsit a javítóba. A férjem se kérdezte meg tőle, akarja-e mindezt.
A kísérleti nyúl
Amikor mindezt végiggondoltam, elmentem tanácsért a pszichológushoz. Ő megerősítette, hogy ha akarjuk, ha nem, a szülők az első gyereken tanulják a gyereknevelést ‒ mindegy, hogy fiú-e vagy lány. A nevelésbe eleinte belevisszük azokat az elemeket, amelyeket a szüleinktől vettünk át. Nagyrészt még nem tudjuk áthidalni a generációs különbséget, hogy megértsük, nem egy kis rabszolgát hoztunk a világra, akinek teljesítenie kell a mi ambícióinkat és a családban régóta jelen levő álmokat.
„Az első gyerekben, legyen az fiú vagy lány, mindig erős a felelősségérzet és a lelkiismeretesség – magyarázza a pszichológus. – Éppen az elsőszülött lányok emelik magasra a család érzelmi töltetét. Főleg az édesapák igyekeznek megérteni kis hercegnőik érzelmeit, hiszen a lányokon keresztül van alkalmuk megtapasztalni a nőiességet. A családban levő fiatalabb fiúk a nagyobb lány mellett tanulják meg tisztelni az idősebbeket, és sajátítják el, hogyan viselkedjenek más lányokkal. A fiatalabb lányok pedig a diplomatikus magatartást, és a szülőkkel való helyes beszédet ismerhetik meg nővérüktől. Az anya is sokat tanulhat idősebb lányától, de csak akkor, ha hagyja önmaga lenni, és nem akarja olyanná változtatni, amilyennek ő szeretné látni” – mondja a pszichológus.
A legidősebb lány tehát leckét ad a szülőnek is. Ez akkor sem változik, amikor felnőttként kirepül a fészekből. Sokszor fájó ez a lecke, amit türelemből, kitartásból és önálló életének alakításából ad a szüleinek, ugyanakkor fölöttébb tanulságos. A szülő és lánya közötti kapcsolat pedig eltéphetetlen, mert megszilárdították az együtt átélt próbatételek.
Az én legidősebb lányom megkérdőjelez mindent, ami a társadalmi nem normáival kapcsolatos. Neki sikerül krízishelyzetben megszervezni a családtagok együttműködését, dönteni tud olyan helyzetekben, amikor mindenki más tanácstalan. Érzi, mikor kell lépnie, és akkor is ragaszkodik elhatározásához, amikor – feleslegesen – meg akarom akadályozni ebben. A legidősebb lányom belső ereje mindenkinek a javára válik.
Az elsőszülött lány feladja a leckét a szülőknek. Fölteszi a kérdést, hogyan is kell nevelni. A második csemeténél pedig ‒ akár fiú, akár lány ‒ segít kompromisszumot kötni, hogy rendes ember legyen a gyerekből.
Az az érzelmi út, amelyet a legidősebb lány visz a felnőttek életébe, tele van mozgással, felemelkedéssel és zuhanással. Tévutakkal és a jó irány keresésével. Nekünk talán sikerült megtalálnunk a helyes utat.
Hogyan (ne) neveljük elsőszülött lányunkat?
- Ki nem mondott nyomás. Megterhelő lehet az az elvárás, hogy az elsőszülött legyen a kisebbek „második anyja”. Ne rakjunk ekkora terhet a gyerek vállára, túl nagy feladat a korához.
- Előbb felnőnek. Ne várjuk el a nagylánytól, hogy az anyja lelki támasza legyen, főleg személyes problémáknál, például, ha válnak az apjával. Hiszen ő még kislány! Az anya inkább a barátnőjének öntse ki a lelkét.
- Nem jó a túl nagy védelem. Ez főleg az apáknak szól. Ne óvjuk túlságosan a lányt, neki is szüksége van szabadsága.
- Kételkedés önmagunkban. Felnőttkorban kapcsolati problémákat és érzelmi függőséget okozhat a lányban, ha az anya önbizalma nincs rendben, és nem tud biztos támaszt nyújtani a lányának.
