A tökfőzeléket mindig a mama főzi, nyáron két hétig mindig a mamáknál nyaralnak a gyerekek...
Vasárnap délután összejön a család? Eszünkbe ne jusson lemondani ezekről a rituálékról. „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” A beszédes megállapítás Lev Tolsztojtól származik, ez az Anna Karenina nyitómondata.
(© Tug Rice)
Összeveszünk a párunkkal, hogy ki hozza haza a kicsit az óvodából? Anyósunk megint tanácsokat osztogat telefonon? Sok idegesítő helyzet adódik nap mint nap, és máris oda a családi béke. Minden összezavarodik, és van mit tenni, hogy visszaálljon a régi rend. Lássuk, mi lehet a családi béke titka!
Meséltessük az ősöket!
Mennyire szerettük azokat a perceket, amikor az édesanyánk vagy a nagyszüleink kis időre félretették a tennivalóikat, és kérésünkre elmesélték, milyen volt az, mikor ők voltak fiatalok. Soha, századjára sem untuk meg ezeket a meséket: milyen is volt, mikor apa fára mászott a kiserdőben... Faggassuk, kérdezgessük a nagyszülőket addig, amíg velünk vannak! Mert eljön az idő, amikor már nem lesz kitől kérdezni!
A régi fényképek nézegetése is jó alkalom a sztorizásra. Sőt, telefonra is felvehetjük a legjobb történeteket, s alkalomadtán a mesterséges intelligenciával leírathatjuk. Milyen jó lesz ezeket olvasni, mikor ők már nem lesznek! Mennyi tejet is kell a kalácsba tenni? Milyen volt a lipicai ló? Ezt a nagymami és a papi tudták a legjobban...
Tányéron a boldogság!
Rántott hús és petrezselymes krumpli, darakása reszelt csokoládéval, tejfölös lepény, bableves, almás pite és olvasztott vajjal megöntözött mákos tészta. Megannyi finomság, ami a békés otthont, a gyerekkor biztonságát idézi... A közös étkezések már önmagukban nagy jelentőséggel bírnak, és ha társul hozzájuk egy jóízű étel – beindul az agyban az érzelmi cunami. Nem csak a szerelem megy a gyomron keresztül, az élet is!
Fogd a hátizsákot, és indulj!
A mesehősök nem véletlenül kelnek útra, hogy legyőzzék a gonoszt, s jó vagy rossz cselekedeteket vigyenek véghez. Mi nem vagyunk mesehősök, ezért kevesebbel is megelégszünk! Nekünk, kisebb vagy nagyobb településeken lakóknak nem kell vadállatokkal teli dzsungelbe kívánkozni vagy vadvízi evezésre. Bőven elég, ha sátort verünk a vízparton – aki nem elég bátor, annak egy faház is megteszi a hegyekben. Az a fontos, hogy kiszakadjunk a mindennapok ritmusából, és másképpen teljen a nap, mint otthon. Ilyenkor a gyerekek nem csak az örökké fáradt anyát és a gondterhelt apát fogják látni: s ez lesz az egészben a legjobb. Vagy pattanjunk biciklire, kerekezzünk ki a határba, rakjunk tüzet a kanális partján, süssünk szalonnát, hívjunk meg baráti családokat, rendezzünk éjjel számháborút. Kiránduljunk együtt a nyári nap alatt – meglátjuk, milyen boldogok leszünk! A közös élmények – mikor egy tábla csokoládén osztozik hat ember – összekovácsolnak. De azt sem fogjuk elfelejteni, mikor a tátrai vagy gömöri hegyek között leszakadt az ég, és mi a menedékház eresze alatt vészeltük át a „sosem látott” zivatart...
Kettesben
Néha külön-külön is kirándulhatunk az egyik vagy a másik gyerekünkkel. Ennek különösen akkor van jó hatása, ha úgy érezzük, hogy megromlott köztünk a viszony (a gyerek azt érzi, hogy a testvérének több figyelem jut, mint neki). Nem kell egész napra tervezni, egy-két óra „mi most együtt lógunk!”-rituálé is megteszi. A pluszidő pedig kamatostul megtérül. Kevesebb lesz a rivalizálás, ráadásul – mivel a szülő egyedül van a gyerekkel – olyan témák is terítékre kerülhetnek, amelyekről a többiek előtt nem akarnak beszélni.
Lustálkodjunk, semmit ne csináljunk!
Mindenki otthon van, és mindegyikünk azt csinál, amit csak akar... Együtt vagyunk, mégis külön, és jól érezzük magunkat. Nem kell a nap minden percét megtervezni, folyton valami értelmes vagy hasznos dolgot művelni. Mindenki szeret tétlenül üldögélni, nézni az alkonyi égboltot, csendben belemerülni egy könyvbe vagy elüldögélni egy pohárka bor mellett. Nem kell örökké kérdezősködni (hol voltál, kivel voltál, mit csináltál, mikor jössz haza, mit vettél fel már megint). Adjunk szabadságot a gyerekeinknek, a párunknak, bízzunk meg bennük – és magunkban is!
Cuppanós jóéjtpuszi, meseolvasás a paplan alatt, hosszan elnyúló vasárnapi ebédek... Az otthon töltött boldog percek mélyen az emlékezetünkbe vésődnek és megtartanak.
Darnay Krisztina:
Kislány koromban az unokatestvéreimmel éjjel-nappal a határban kalandoztunk, a kiserdőben játszottunk, a kukoricásban fogócskáztunk. Az egyik nap felfedeztünk a kanális partján egy elhagyott kis házat... Nem akármilyen lakocska volt: valaki egy hatalmas diófára építette. Nem vezetett hozzá sem lépcső, sem létra.
Először csak lentről lesegettük, majd a legbátrabb közülünk nekiiramodott, és sipp-supp, felmászott a fára. Mire mi is nekiveselkedtünk, kis erőlködés, bokacsattogtatás, ágakba kapaszkodás: s már fel is jutottunk a lombkoronaszintre. Imádtuk az érzést, kis királynőnek éreztük magunkat. Arra a nyárra lett egy saját házikónk! Úgy éreztük, többek vagyunk, mint a fiúk, mert azoknak csak ágakból összetákolt bunker jutott, az is gyepszinten.
Darnay Krisztina
Mivel sosem tudtunk a fenekünkön maradni, később nekiláttunk, hogy most már az udvaron építsünk egy házat. Csak mi, gyerekek, szülői segítség nélkül. Kiástuk az alapot, utána leraktunk egy jókora raklapot (ne kérdezze senki, hogy honnan, de beszereztünk egyet).
Utána csak körbe-körbe jártuk, mert rájöttünk, hogy azért mégsem vagyunk kőművesek. Végül az alapra ráraktunk egy sátrat. Később a sátrat berendeztük, teleraktuk minden földi jóval, finomságokkal, játékkal – s vártuk, hogy lemenjen a nap. A szüleinknek bejelentettük, hogy mától kint alszunk a szabadban, a gyümölcsfák közt.
Leszállt az este, de mi kitartottunk. Állatkák motoztak, kutya vonított, ág susogott: egyre ijesztőbbé vált a kert. Egymáshoz bújtunk, fülünket a sátor falára tapasztottuk, míg végül előkerültek a kislámpák.
S ekkor felsírt egy gyerekhang, mire uzsgyi, bemenekültünk a házba. „Valaki sír, anyu, apu, segítség!” Apu lámpát ragadott, hogy felmérje a terepet. Kiderült, hogy a szomszéd gyerekek az udvaron hagyták a beszélő babájukat. Mi vacogtunk, de lassan álomba sírtuk magunkat.
Másnap megint kimerészkedtünk a határba, sőt magabiztosan feszítettünk az ágak között, mert mi már hős sátorlakók voltunk.
