Bármennyire hihetetlen és elképzelhetetlen, vannak kisgyerekes anyukák, akik unatkoznak. Ez derült ki két asszonyka párbeszédéből, amit természetesen kihallgattam, merthogy a zöldségesstand előtt sorakoztunk, ők is, én is, no, meg az ő fiókáik.
„Ez már kibírhatatlan –, mondta az egyik anyuka. – Minden napom ugyanúgy telik, délelőtt kimegyünk, veszek valami menüt, leginkább kínait, mert a kicsik azt szeretik a legjobban. Aztán hazamegyünk, megesszük, alszanak, fölkelnek, estig elvannak magukban, én meg elolvasom az újságjaimat. De azok havonta csak egyszer jelennek meg, s amikor már elolvastam őket, nincs mit csinálnom, már a tévét is unom. Este hazajön a férfi, levitetem vele a szemetet, és másnap kezdődik egy következő monoton, dögunalmas nap.“
Aztán a másik anya kezd el panaszkodni.
„Én mindig társasági ember voltam, csomó barát körülöttem, most meg naphosszat csak ennek a picinek a beszédét hallgatom, és egyre inkább azt érzem, hogy visszafejlődök. Egész nap nincs mit csinálnom, nincs kivel beszélnem, hát mit beszélgethetek egy kétéves gyerekkel. A férjem csodálkozik, merthogy az ő anyja szerint egy kismama nem ér rá unatkozni, főzni kell, mosni, vasalni, a gyerekkel foglalkozni. Lehet, hogy az ő idejében így volt, de én minek főzzek, mikor háromötvenért vehetek menüt. Mosnom nem kell mindennap, mert az ingeket a mosodába hordom, ott egynegyvenért ki is vasalják, hát csak nem fogok ilyenekkel vesződni. A gyerekkel meg foglalkozok eleget, kiviszem, megetetem, ott vagyok vele, ha szüksége van rám, de szerencsére nem lóg rajtam folyton, mert szereti nézni a tévét, meg a számítógépes rajzolóprogrammal is tud már bánni. Igen, igazad van, ez dögunalom, még jó, hogy van a fészbuk, ott kommunikálhatok, és látom, hogy más anyák is mennyire unatkoznak, alig várják, hogy óvodába menjen a gyerek.“
Tovább már nem hallottam, mert sorra kerültem. S miután otthon kipakoltam a csallóközi Zolitól vásárolt finom paradicsomot, elővettem a fiókból egy régi füzetkét.
A kicsi gyerekeim aranyköpéseit szoktam ide feljegyezni kismama koromban, már amikor volt rá időm, mert abból sosem volt elég, pedig nekem ott volt az anyukám, aki mindig segített. Beleolvasok a füzetkébe:
„Kisfiam egy délután azzal ostromol, hogy az esti mesében a Nagy ho-ho-horgászt akarja nézni. De hisz azt télen közvetítették, most más meséket sugároznak, magyarázom neki, de ő köti az ebet a karóhoz, Nagy ho-ho-hót akar, és kész. Intézd el, hogy az a mese legyen, amit én akarok. A dolog kezd komollyá fajulni, így a rávezetéses módszerhez folyamodom. Kisfiam, ahhoz, hogy mindig a kedvenc mesédet nézhesd, anyukának kellene irányítani a tévét, magyarázom a rekamién elnyúlva. Néz rám, gondolkodik. És ugye, te tudod, hogy én nem a tévében dolgozom? Hol dolgozik az anyuka, mi a foglalkozása? Néz, néz nagy komolyan. A könnyebb érthetőség kedvéért másképp teszem fel a kérdést. Mit csinál az anyuka? Látom, kezdi érteni, ez az! Szóval mit csinál az anyuka? Felragyog a tekintete. Hát..., fekszik.“
Ez az emlék most, húsz évvel később is bearanyozza a napomat. És mennyi ilyen van még. Anyukák, ha unatkoztok, s más nem jut eszetekbe, vegyetek elő egy füzetet.
Lampl Zsuzsanna
