Nagyon unjuk már az októberben kezdődő kommersz karácsonyi műörömet, a túldíszített boltokat, az össznépi karácsonyi őrületet? Valami tisztábbra, eredetibbre, őszintébbre vágyunk? A lényegre, az ünnepre, az egyszerűségre, amikor nem a csillogó és minél drágább ajándékok játsszák a főszerepet, hanem az emberi melegséget hordozó, a szeretteinkkel való összetartozást kifejező érzések? Olvassák el írásunkat!
Novemberi számunkban a libareceptekkel kapcsolatban már emlegettük a gútori Bogár Kati nénit. Most afelől érdeklődtünk egyik lányától, Bogár Juliannától, hogy hogyan készült fel a család karácsony szent ünnepére, hogyan élték meg ezeket a gyerek és felnőtt számára örömteli napokat.
– A karácsonyi ünnepek nálunk már adventkor elkezdődtek. Anyu testvére, aki egy háztartásban élt a szüleimmel és velünk, négy gyerekkel (s akit mi nénikének hívtunk), amikor csak eszébe jutott, szép, tiszta hangján karácsonyi énekeket énekelt, amitől az egész ház megtelt ünnepi hangulattal. December 10-e körül mindig disznót öltünk, hogy karácsonyra legyen elég hús, hurka, disznótoros káposzta. Anyu a húsból egy tarját és egy darab karajt mindig felszeletelt, egy nagy lábasban sóval és karikára vágott fokhagymával rétegesen lerakott, kivitte a hideg kamrába, és szitával letakarta. Ebből a húsból készült el nagykarácsony napján a kirántott hús. Mennyei finom volt! Nekünk, gyerekeknek nagy élmény volt a kóstoló széthordása. Anyu mindig küldött egy nagyobb csomagot a szegényházba, valamint kóstolót olyanoknak, akik nem szoktak disznót ölni, és nem szokták a kóstolót viszonozni, mert azt tartotta: nem annak kell adni, akinek úgyis van.
– Évekig egy házban laktunk egy rokon családdal, amíg mind a kettőnknek fel nem épült a háza a hatvanas évek elején. Közös volt a konyha, össze is dolgoztak a felnőttek, amennyire lehetett. December elején például közösen megpucoltuk a diót, amely az udvaron álló nagy diófán termett, és megdaráltuk a mákot. Az ötvenes években még nem lehetett szaloncukrot és karácsonyi csokifigurákat kapni, ezért utóbbiakat otthon készítettük el. A műzsírt felolvasztottuk, összekevertük porcukorral és kakaóval, majd sótlan liba- vagy kacsazsírral kikent formákba öntöttük. Amikor megdermedtek, sztaniolpapírba csomagoltuk, ezzel díszítettük fel a karácsonyfát.
Karácsony előtt két-három nappal anyu és Fáni néni megsütötték a kenyereket, egyik nap az egyik asszony, másik nap a másik. Anyu hat darab, malomkeréknyi kenyeret szokott sütni, minden napra egyet, mert reggel és este ez volt a család fő étele: reggel vajas kenyér (anyu maga köpülte a vajat) és tejeskávé, este ugyanez vaj nélkül, hogy jobban tudjunk aludni.
– A kalácsokat mindig Ádám és Éva napján délelőtt sütötte a két asszony. Az én anyukám négy szál mákos és négy szál diós kalácsot sütött, meg egy mákos patkót, mert nagy volt a család. Azonkívül készült egy tejes kalács is, amelynek igen egyszerű a receptje. Anyu 45 dkg féldercés lisztbe egy csipet sót és 3 leveseskanál kristálycukrot tett, azután ezt bedagasztotta 1 kocka tejben, cukorral felfuttatott élesztővel és langyos tejjel, és dagasztás közben 4 adagban hozzáadott 20 dkg felolvasztott margarint és pár maréknyi szeletelt diót. Amikor a tészta sima lett, megkelesztette, majd kizsírozott tepsiben ropogósra sütötte. (Ez egy általános kalácstészta volt, ugyanebből sütötte a mákos és diós kalácsokat is.) Másfajta süteményt karácsonyra nem szoktunk sütni, csak szilveszterre sütöttünk hájas vagy szalagárés süteményt.
– Ádám és Éva napján reggel megfőztük az öregbabot, amelyet a nénike két nappal korábban beáztatott. Ekkor már kezdett sötétedni, és akkor anyu és mi, a négy gyerek elmentünk a faluba mendikálni. Nem szoktunk minden házba bemenni, csak ahová előzőleg meghívtak bennünket. Anyu mindig a töltésen keresztül vezetett bennünket, amelynek egyik oldalán már erdő volt, és azt mondta, nézzünk jó erősen a fák közé, mert ott járnak az őzikék, szánkón húzzák az angyalokat a karácsonyfákkal. Mi ezt olyan élénken elképzeltük, hogy nemcsak az angyalokat láttuk, hanem még a csengők csilingelését is hallottuk.
– A mendikálás alatt azokat a karácsonyi énekeket énekeltük, amelyikeket a nénikétől tanultunk, vagy pedig azokat, amelyikeket a házbeliek kértek. Ha nem tudtunk valamilyen éneket, azt jól megjegyeztük, hogy a következő évben megtanulhassuk. A mendikálásért soha nem kaptunk pénzt, hanem mindig almát, diót, kalácsot vagy süteményt adtak a háziasszonyok.
– Mire végigjártuk a falut, sötét este lett. Ezalatt otthon apu és a nénike földíszítette a sublótra állított karácsonyfát. Ajándékba mindig hasznos dolgokat kaptunk, többnyire tanszereket, irkát, színes ceruzát, tollat. Emlékszem, egyszer kaptam egy csodálatos emeletes fa tolltartót, hát azzal nem tudtam betelni, annyira örültem neki.
És könyvet is mindig kaptunk, így lett kedvenc mesekönyvünk a Gulliver utazásai és A kis herceg. Mi karácsonyeste nem szoktunk nagy vacsorát tartani, de ilyenkor nem kenyeret, hanem tejes kalácsot kaptunk a kávéhoz.
– Másnap anyu jó nagy fazék levest főzött orjacsontból és egy tyúkból, a disznóöléskor lerakott fokhagymás húst pedig kirántotta. Hozzá krumplisalátát készített, és még ma is hallom, ahogy mondja: „Vastagra a krumplit, vékonyra a hagymát.” Ebéd után a mákos és diós kalácsot is felszeltük.
– Vízkeresztkor az angyalka elvitte a karácsonyfát. Aztán az ünnep utáni napokban váratlanul mindig találtunk valahol csokoládét. Ha anyu kiküldött bennünket egy kar fáért, amikor behoztuk, a fásládában ott volt pár szem cukor és csokoládé. Amikor kipucoltuk a cipőnket, akkor a cipő orrában találtunk csokoládét. Szüleink így jutalmaztak meg bennünket a jó cselekedeteinkért.
