És anyu, apu vagy a tesó egyszer csak nincs többé. Néhány órája még beszéltünk vele, este moziba készültünk – most pedig... Többé nem motoszkál a másik szobában, nem halljuk a hangját, nem nézhetünk a szemébe.

Egyszer mindnyájunknak át kell élni, hogy szerettünk sírjánál állunk
 Az élet része a halál. Van, hogy előre fel tudunk készülni a gyászra – és van, hogy nem. A sors váratlanul ragadja el mellőlünk családtagunkat. Egy nem várt szívroham, egy baleset... És ebbe bele kell törődni. El kell fogadni, túl kell jutni rajta. Hiszen az élet megy tovább.

A nagymegyeri Pajor Judit (28) három év leforgása alatt veszítette el az egész családját. Anyukája és testvére egy autóbalesetben hunyt el (Juci vezetett), apukája pedig három évre rá követte őket. Juci átment a gyászfeldolgozás minden szakaszán. Ma már jól van. Úgy gondolja, az élet ajándék, ami nem mindenkinek adatik meg.

pajor-judit.jpg

– Átlagos család voltunk – meséli. – Mint mindenhol, nálunk is voltak veszekedések, apu ivott, anyu morgott... De szerették egymást, és törődtek velünk. A húgom volt a legjobb barátnőm. Együtt jártunk iskolába, szórakozni, közös volt a baráti társaságunk. Mint mindenki, éltünk, ahogy lehetett, jól-rosszul. De egy család voltunk, és tudtuk, ha kell, ott vagyunk egymásnak. 

2014. december 27-én történt. Karácsony volt, és ahogy az ilyenkor szokás, sorra látogattuk a rokonságot. Érsekújvárba mentünk: egész nap napsütéses, tiszta idő volt. Jól éreztük magunkat – ettünk-ittunk, nevetgéltünk. Sötétedés után nyugodtan, jó hangulatban indultunk haza. Én vezettem, apu mellettem az anyósülésen, anyu és hugi pedig hátul. Komárom után elkezdett puhán hullani a hó... Aztán egyszer csak, a Tany előtti kanyarban apu felkiáltott: VIGYÁZZ!!! Arra gondoltam, ilyenkor nem szabad megrántani a kormányt... És a többit nem tudom. Azóta sem vagyok képes visszaemlékezni semmire. 

Csak képfoszlányok vannak előttem
Például, hogy egy szlovákul beszélő nő kocsijában tértem magamhoz. Elképesztően rázott a hideg, egész testemben remegtem. Aput is láttam, félszemmel. Hol beszállt az autóba, hol kiszállt belőle, a szemét törülgette. Majd átkerültem egy tűzoltóautóba. Körülöttünk villogtak a rendőrautók, de fogalmam sem volt, hogyan kerültek oda. Láttam az autónkat az út szélén, a hátsó része furán felnyomódva... Mellette az úton, fekete zsákban egy emberi test hevert. A cipője kilógott, olyan, mint anyué... De nem, az nem lehet... Egy másik test körül mentősök sürögtek-forogtak, igyekeztek újraéleszteni. Én pedig csak reszkettem, mint egy nyárfalevél, néztem ki a fejemből, és azt hajtogattam egyre: anyuci és a hugi élnek, mindketten egészségesek; anyuci és a hugi élnek, mindketten egészségesek; anyuci és a hugi...

Ma már tudom: sokkos állapotban voltam. Képtelen voltam felfogni, mi történik körülöttem. Több információt nem volt képes befogadni az agyam. Kórházba vittek, kivizsgáltak, kaptam nyugtatót. Az éjjelt apu rokonainál töltöttük. Egy szemhunyást sem aludtam, képek zakatoltak előttem: az egész olyan volt, mint egy horrorfilm, amit ráadásul rosszul vágtak meg. Csak reggelre kelve voltam képes annyira összeszedni magam, hogy meg merjem kérdezni, mi történt. Hogy hol van anyu és a hugi. Apu zokogni kezdett... És akkor már tudtam, hogy vége. A következő napon csak sírtam, és sírtam, és sírtam, és sírtam. Úgy éreztem, megállt az idő. 

Hosszú és fájdalmas két hónap következett. Apunak anyu volt a mindene, elsősorban őt siratta, én pedig a húgommal voltam jobban összenőve. Persze, mindketten mindkettőt sirattuk. Az első hónapban én voltam jobban összezuhanva, a második hónapban apu tört össze teljesen. Egymást támogattuk, ahogy lehetett. A gyász összes fázisán keresztülmentünk. Voltunk dühösek, kétségbeesettek, magányosak. Volt, hogy úgy éreztem, hugi üzenetet küldött a túlvilágról, és ez megnyugtatott. Egyik percben sírtam, a másikban nevettem, a harmadikban pedig kiabáltam – attól féltem, beleőrülök. 

Hirtelen minden intéznivaló az én nyakamba szakadt...
Azelőtt anyu rendezett mindent, ő kezelte a családi kasszát. Most minden rám hárult. Azt se tudtam, mihez kapjak. Közben azért munkába is kellett járni... Sok volt ez egyszerre, túl sok. Ráadásul apu újra elkezdett inni. Nem tudtam vele mit csinálni. Ebbe menekült.

Úgy fél év után mondtam azt, hogy elegem van. Ekkora súlyt nem tudok cipelni, nem akarok összetörni. Valamit tenni kell! Az, hogy a húgom meghalt, mélyen megrendített. Miért éppen ő, miért nem én... Úgy éreztem, tartozom annyival huginak és anyunak, hogy jól éljek... Hogy jól csináljam. Nem engedhetem el magam! Megtaláltam az első kapaszkodót, ami segített. Ez pedig a minket körülvevő emberek gondoskodó szeretete volt. A rokonok, a barátok, a szomszédok nem hagytak minket magunkra. És itt nem kell nagy dolgokra gondolni. Csak annyi történt, hogy főztek nekünk egy levest (pedig én is tudok főzni), szóltak hozzánk pár jó szót... Ez is rengeteget jelentett. Megtanultam, hogy bármit mondjanak is, nem halt ki még a szeretet az emberekből, és nem élünk rossz világban. 

Ezenkívül mindent megtettem, hogy kikerüljek a depresszióból. Elmentem pszichológushoz, szellemi-spirituális gyógyítókhoz, még Jehova Tanúival is elbeszélgettem. Addig mentem, amíg meg nem találtam azokat a szakembereket, akik segíteni tudtak. Ugyanezt ajánlom mindenkinek, akinek halottja van, vagy súlyos traumán megy keresztül: ne féljen segítséget kérni! Mert egyedül kevés ember képes új fejezetet nyitni. Nehéz elfogadni, hogy a szeretteink nincsenek többé. Nehéz a megmaradt cserepekből összerakni egy új életet, mert mindenhol ott a forrasztás nyoma... Két választása van az embernek: vagy összeszedi magát, vagy örökké zokogni fog. De nem lehet örökké zokogni, mert minden véget ér egyszer.

 

„Én kevés voltam neki... Nagyon fájt!"

 

Apu a második opciót választotta. Eldöntötte magában, hogy anyu után akar menni. És nem tudtam vele mit kezdeni. Úgy egy évvel a baleset után kezdődtek a bajok. Eleinte hol a kezével volt valami, hol a lába dagadt föl. Aztán begyulladtak az emésztőszervei. Aztán lassan rendbejött, de hát hiába mondott neki az orvos bármit, nem törődött magával. Végül 2017 szeptemberében lebetegedett: a megtört test már nem bírta tovább. Meghalt. 

Eleinte végtelenül dühös voltam. Hogy hagyhatott magamra ő is?
Miért volt neki fontosabb a halál, mint én? Nem akarja látni az esküvőmet, az unokáit? Miért volt neki fontosabb, hogy elmenjen anyu után? Én kevés voltam neki ahhoz, hogy élni akarjon... Nagyon fájt. Aztán lassan beláttam: nem vagyunk egyformák. Ő ennyire volt képes. És nem azért tette, mert nem szeretett.

Apu halálát már könnyebb volt feldolgozni. Egyrészt fel lehetett rá készülni. Másrészt már volt benne tapasztalatom. Mostanra eljutottam odáig, hogy már nem sírok egész nap, mikor előkerül egy régi fénykép. Sőt, arra gondolok: ők már jó helyen vannak. Fent ülnek a felhőkön, és onnan vigyáznak rám.

Úgy érzem, kiváltságos helyzetben vagyok, egyáltalán azért, mert élhetek. Óriási dolog, hogyha az embernek megadatik, hogy megöregedjen... Hálás lehetek azért, hogy mellettem van a párom, akivel együtt nevethetek, akivel világot láthatok. Olyan életet teremthetek magamnak, amilyet csak szeretnék. Csodálatos barátok vesznek körül, és a rokonokra is mindenben számíthatok. Megtanultam becsülni az élet apró örömeit, észrevenni, hogy csodák történnek velünk nap mint nap... 

Az élet ajándék. Igyekszek örülni minden pillanatnak. Már csak azért is, mert tudom, hogy anyu, apu és a hugi is boldogabbak odafent, ha látják, hogy én itt lent jól vagyok.
–dráfi–