Régebb óta jártam jógára Antal Ágihoz Dunaszerdahelyre. Ágit az Iyengar jóga oktatójaként és nagyon karakán nőként ismerem, és általában a keddi kezdő óra után három nappal még mindig emlegetem őt az izomlázam miatt. „Emeld ki a mellkasod! Nyújtsd a belső sarkadat! Lélegezd át!” – mondogatja nekünk, miközben mi érdekesebbnél érdekesebb dolgokat tanulunk a saját testünkről.

Ágiról ennél többet nem nagyon tudok. Éppen ezért is különös, hogy azon a bizonyos hétfő délutánon hozzá igyekeztem. A kérdéseimen rágódtam. Tudtam, hogy Ági képviselő volt Dunaszerdahelyen, tudtam, hogy vállalkozik, jógát oktat, és hogy két gyönyörű felnőtt fia van, de azt, hogy például miért nincs haja, azt nem. Sosem érdekelt, mert így szoktam meg – nekem ő így hiteles. Jaj, biztos én leszek az ezredik, aki ezt megkérdezi tőle!

antal-agi-kezdo.jpg

Becsöngetek, és Ági mosolyogva nyit ajtót. Miközben indiai csájt főz, lapozgatjuk az Új Nő régebbi számait, melyekben parókában vagy kendővel a fején szerepelt, én pedig nem ismerem őt fel. Csodálkozom. Jé, ez Ági?! Mennyire más! Mégis ő az! Az a kisvárosi lány, aki idejekorán felnőtt, aki mára két csodálatos fiú édesanyja, s aki túl van egy házasságon. Ági blogot ír, főz, meditál, jógát oktat, vállalkozik. Közben fesztivált szervez, esket, akár a természet lágy ölén. Ja, és évente elutazik Indiába.

A kanapéra ülünk, és még mielőtt belenéznénk a múlt felkavaróan mély kútjába, Ági a legutolsó utazásáról mesél.

– Most csak rövid időre utaztam el. Általában a téli hónapokban szoktam kimenni, ugyanis a jógaoktatást ilyenkor, ősszel kezdem. Ám meghirdettek egy háromhetes intenzív jógaképzést, előtte pedig bejelentkeztem egy tíznapos vipassana meditációra.

– Mit jelent pontosan a vipassana meditáció?

– Ez az egyik legősibb indiai meditációs technika. Tíz napon keresztül, naponta tizenegy órát ülünk és meditálunk. A technika főképp légzésfigyelésből áll. Azért fogott meg, mert univerzális. Nem kötődik se valláshoz, se istenséghez. Csak a testi érzetek megfigyeléséről szól, a természet egyik alapvető törvénye alapján, miszerint semmi sem állandó, minden elmúlik. Nemes csendben vagyunk tíz napig, nem beszélünk senkihez, nem vesszük fel a szemkontaktust. Csak ételt kapunk és egy kis cellát.

A higiéniai körülmények, mint általában, félelmetesek voltak. Ha csak azt hoztam haza, hogy meg lehet fürödni két deci vízben úgy, hogy közben azért meglegyen a komfortérzetem, akkor már sokat tanultam.

– Ha jól tudom, előbb hazajöttél, mint ahogy eltervezted.

– Miután a meditációt befejeztem, elindultam az intenzív képzésre Dharamszalába. Útközbe esett a falu, ahol a dalai láma lakik. Kértem a taxist, hogy álljunk meg. Gondoltam, rendes turistához illően készítek pár fotót, és megpörgetem az imamalmokat. A templomban csak a buddhista szerzetesek mantráztak, és nem volt ott a dalai láma. Leültem, persze semmit nem fotóztam, becsuktam a szemem, és patakokban folyt a könnyem. Úgy éreztem, hogy a láma ráteszi a kezét a fejemre. Megkaptam, amiért jöttem, akár haza is mehetnék.

– Rögtön el is indultál?

– Nem. Évekkel ezelőtt még azt tettem volna. Spontán módon hoztam a döntéseimet, holott minden technika arra tanít, hogy más és más nézőpontból, szélesebb perspektívából is vizsgáljuk meg a dolgainkat. Tehát még vártam három napot az indulással.

– Hazatértél, és pont Szlovákiába érkezett – szinte veled egy időben – a dalai láma!

– Eredetileg, ugye, úgy volt, hogy nem leszek otthon. Mondtam a gyerekeknek, hogy szabadon választható kötelező program van október 16-án: jön a dalai láma!

– Találkoztál vele?

– Igen! Persze a gyerekek nevettek, hogy anyu biztos oda fog menni, és valahogy átverekedi magát a kordonon. Úgy is volt! A harmadik sorban ültem, és mikor jött kifelé, szóltam a testőröknek, hogy nekem MUSZÁJ odamenni. Megfogtam a kezét, ő is az enyémet. Ezek nagyon magasztos pillanatok voltak. Ugyanakkor elszégyelltem magam, amiért nekem nem volt elég az a templomi „érintés“ Indiában. Miért kell még egy élmény, és majd még egy és még egy... Vipassana ide vagy oda, nem tartok még sehol. Közben az az ember meg csak ül, mosolyog és nevetgél, mint egy kisgyerek, és árad belőle a szeretet. Az a feltétlen szeretet, ami tényleg csak a buddhák minősége.

antal-agi-portre_4.jpg

– Ha jól tudom, pontosan azon a napon találkoztál vele, amelyiken 30 évvel ezelőtt elvesztetted az édesanyádat.

– Igen, 1986-ban halt meg anyukám. Úgyhogy ez a nap erőteljes és felkavaróan felemelő volt.

– Mesélnél nekem a régi időkről?

– Tizenöt éves voltam, amikor anyukám megbetegedett. Tizenhat, amikor meghalt. Tudtam, hogy el fog menni, érezni lehetett. Tudtam azt is, hogy feladatom van. Anyám a halálos ágyán arra kért, hogy vigyázzak az öcsémre. Ezek után nem volt más választásom, a kérést teljesíteni kellett. Attól kezdve átváltottam egy éber és fegyelmezett üzemmódra, mert tudtam, hogy nekem dolgom van. Már másnap főzni, mosni, takarítani kellett.

– A tinédzseréveidre, gondolom, ez rányomta a bélyegét...

– Bélyeg-e, azt nem tudom, de nyomot hagyott rajtam rendesen. Haragudtam anyámra, hogy magamra hagyott. A mai napig nem sikerült feldolgozni a traumát. A „nem lehet” kifejezés azóta nem szerepel a szótáramban. Nevetek, mikor meghallom, illetve kiborulok, ha a gyerekeim mondják. Mindent lehetett, és mindent meg kellett tudni csinálni.

Egyik nap például nagy boldogan, ujjongva ugráltam be az osztályba, hogy apám vett egy automata mosógépet. A többiek meg néztek rám, hogy én ennek miért örülök... Hamar felnőttem.

– Milyen volt ekkor a jövőképed?

– Férjhez akartam menni! Menekülni akartam, nem akartam apámat kiszolgálni. Láttam, ha ez így folytatódik, akkor a parancsait fogom teljesíteni, amíg csak élek. Gyereket akartam szülni, családot tartani, hiszen úgyis ezt csináltam már évek óta: neveltem az öcsémet, és volt egy háztartásom. Gimi után elkezdtem az egyetemet, pedagógiát tanultam – édesapám is pedagógus volt. A második évet nem fejeztem be, mert akkorra már teherbe estem.

– Összeházasodtatok a pároddal, és jöttek a gyerekek?

– Igen. Szerettem feleség lenni. Ez a házasság majdnem húsz évig tartott. Tartalmas évek voltak. Nem voltak konfliktusaink, főleg, mert én kerültem a konfliktusokat. Biztosan azért, mert apámmal sok konfliktusom volt, majdnem az utolsó pillanatig. Mi voltunk a szent család: minden szép volt, jó volt. Tökéletes feleség voltam. Ami meg nem passzolt a képbe, arra palástot borítottam. Két gyönyörű szép és okos gyerek, vállalkoztunk, volt pénzünk, házunk – mindig tele vendégekkel, lovunk, autónk. Minden. Tökéletesen vittem a szerepet, aztán belső nyugtalanság lett úrrá rajtam. S ekkor kipukkasztottam a rózsaszín lufit.

– Miért lett vége a házasságodnak?

– Talán az is közrejátszott benne, hogy megcsaltam a férjemet. Amikor összeházasodtunk, megegyeztünk, hogy ha bármelyikünknél lesz valami ilyen, azonnal szólunk a másiknak. Le is ültettem a férjemet, hogy figyelj, valószínűleg szerelmes vagyok. Királykisasszonyi énem válaszképp nagyon hamar kapott egy kijózanító pofont. Két családot robbantottam szét a vallomással, és az azt követő kis kalanddal. Nem vagyok rá büszke, sok embert megbántottam magam körül, megnyomorítottam a gyerekeim lelkét. Viszont nagyon hálás vagyok ezekért a hónapokért, mert lehullott a lepel. Nyilvánvalóvá váltak a viszonyok. Ha tágabb látószögből vizsgálom, az is lehet, hogy megszabadítottuk egymást további húszévnyi hazugságtól és képmutatástól. De az is lehet, hogy nem így van. Több olyan pár is van körülöttem, amely túljutott hasonló helyzeteken. Talán bölcsebbek voltak vagy pragmatikusabbak. Nem tudom. Csak kívülről látom, ők vannak benne, talán maguknak meg tudják válaszolni ezt a kérdést.

web-bannerek-instagram.jpg

– Miért mondod azt, hogy megnyomorítottad a gyerekeidet?

– Egyrészt, mert nem voltam velük őszinte. Csak pár évvel ezelőtt tártam fel nekik őszintén az érzéseimet. Kiderült, hogy a pletykákból gyártottak maguknak magyarázatot. A gyerekek mindig az anyához állnak legközelebb. Átélnek minden jót és rosszat, ami az anyával történik. Azután ezzel dolgoznak a saját életükben, szerencsés esetben a mintákat felismerve és feldolgozva.

– Ekkor jött az életedbe a jóga?

– Igen, majdnem egyidejűleg történt minden. 2004-ről beszélünk, amikor teljes változás állt be az életemben. A jóga egy belső út, felszínre hoz sok mindent, ami a lélek mélyén van elrejtve. A környezetem nem értette, hogy mi történik velem. Úgy néztek rám, mintha valami szektába járnék. A férjem sem értette. Nem is tudtam neki világosan elmagyarázni, mert még nem tudtam, mi zajlik bennem, csak éreztem.

– Hogy találtál rá az Iyengar jógára?

– Az egyik barátnőm elhívott egy órára. Mondtam, én aztán biztosan nem fogok jógázni! Hiszen mindig mozgásban vagyok, lovagolok, kosarazok. Ám hogy leüljek egy helyre, és felforgassam a szemeimet? Azt nem! Végül elmentem, és olyan élményem volt, hogy másnap, amikor leléptem az ágyról, elestem. Nem éreztem a lábaimat, olyan izomlázam volt.

Azóta az oktatóképzőt is elvégeztem, ez egy hosszú, ötéves munka volt, ami még a mai napig is tart.

– Tudom, sokan kérdezték már, de mikor veszítetted el a hajadat?

– Régi történet. Nyolcéves voltam, amikor elkezdett foltokban kihullani a hajam. Valószínűleg trauma okozta, de nem jöttem még rá, mi volt az. Vizsgálatok, hormontesztek követték egymást. Végül hormonokat kaptam, kinőtt a hajam, majd máshol újra kihullott. Ez tizennyolc éves koromig tartott. Nagyon szép, hosszú sötétbarna hajam lett a kezelésektől, gyorsan fogtam is egy csodaszép férjet magamnak! (ismét nevet) Aztán a fiam születése után újra kihullott a hajam.

– Zavart ez téged?

– Annyi időt töltöttem el a gyerekkoromtól haj nélkül, hogy megszoktam. Közben sok problémát láttam magam körül, tehát úgy gondoltam, hogy az enyém mégsem akkora. Egy gonddal kevesebb. Leborotváltam a fejemet, vettem egy parókát magamnak, majd félévente mindig egy újat. Jó kis fejformám van, szinte mindegyik paróka jól állt. Férjem mindig kérte: „Ágika, légyszi, ugyanolyat vegyél, mint amilyen most van!” Ugye, mondanom sem kell, volt olyan, hogy reggel elmentem decens, vállig érő barna frizurával, majd hosszú, vörös parókában tértem haza. Egy idő után viszont azt éreztem, hogy ez is csak egy hazugság. Hiszen az első kézfogás után kiderül, hogy valami nem stimmel. Levetem a parókát, és kendőben fogok járni. Elég volt! – közöltem a férjemmel. És tetkót is rakatok a fejtetőmre! Szépen kért, hogy ne tegyem. Lázadó üzemmódban teljesítő asszonykának nem éppen ez volt a megfelelő mondat. Természetesen mindkettőt megtettem.

025_img_0586_csefalvay_0.jpg

– Úgysem a hajon áll vagy bukik a nőiség és a nőiesség!

– Elmentem egyszer egy jósnőhöz, aki azt mondta: Ha te egy kettesszekrényt veszel magadra, akkor is nőies leszel! Többen megjegyezték, hogy amikor kenyeret látnak sütni, a nagymamájuk jut az eszükbe. Valóban így is érzem, hogy amikor magamra kötöm a kötényem, és elkezdek dagasztani, valami ősrégi tudás járja át a konyhát. Mintha az összes valaha kenyeret sütő asszony vezetné a kezemet. Bekerülök egy áramlásba – és biztosan bánok a tűzzel, a kemencelapáttal. A kezem alatt születik meg a kenyér, közben minden mozdulatban ott a harmónia, a bizonyosság. Kevés olyan dolog van az életemben, amiről biztos receptet tudnék adni. Az egyik ez. A női létnek, illetve a létnek az egyik jellemzője, hogy minden tapasztalat, amit magunkban hordozunk, a felszínre bukik a mozdulatainkban, ott csillog a szemünkben, és ez határozza meg a tetteinket is.

– Mivel telnek jelenleg a napjaid?

– Igazából csak zajlanak a hétköznapjaim. Kicsit visszahúzódóbb az élet, mint volt ennek előtte. Itt van a házban a jógaterem, fent van az irodám. Minden itt zajlik, ritkán megyek ki a városba, csak, ha intézkedni kell valamit. Meg egyre többet vagyok a páromnál, Zolinál Romániában. Hálás vagyok a sorsnak, hogy elém rakta ezt az embert, aki felteszi a kérdéseit, lát és érez engem. Közben vezetgetem a gyerekeket, főzök, aktívkodok a város dolgaiban, jógázom, meditálok, oktatok.

A jógamatrac az egyik legfélelmetesebb holmi a világon: ha ráállunk, mindig történik valami. Kéretlenül és kegyetlenül szembesít az életünkkel, a fájdalmainkkal, a vágyainkkal. Néha csak beköszönünk neki, néha viszont továbbmegyünk, és megvizsgáljuk, miről mesél...

– Erre jó az utazás – és az írás is! Hiszen blogot is vezetsz.

– Mostanában úgy érzem, hogy jó elmenni otthonról. Lehet, hogy ez menekülés?! S közben bizony írni kéne, mert szerződésem van egy könyvre. Ideje lenne nekifogni. Csak félek. Ahogy visszaolvasom a blogomat, úgy érzem, az egészet ki kéne dobni, úgy, ahogy van. Nehéz a dolgainkkal szembesülni. Meg az is bennem van, miért volna ez bárkinek is érdekes? Miért?

– Mik a terveid az íráson kívül?

– Nem nagyon tervezek semmit. Azt kell megélni, amit a sors hoz. A jóga talán az egyetlen olyan dolog az életemben, amit nem önző céllal csinálok. Szeretném átadni, ha már a kezembe kaptam egy ilyen csodás technikát. Kötelességem továbbadni. Továbbá szeretnék elmerülni benne. Szeretnék stabilan állni a földön, középen maradni, bármit is hozzon az élet. Nem sírni nagyon, amikor nagy a bánat, és nem ujjongani nagyon, amikor nagy az öröm. Szinte minden arra játszik körülöttünk, hogy kibillentsen bennünket a harmóniából. A legszebbek úgyis az eseménytelen hétköznapok! Amikor nem történik semmi, tesszük a dolgunkat, jóban vagyunk önmagunkkal, megelégedve, hálásan, csendben. Ha ez megadatik, mindenkinek könnyebb körülöttünk. Ezt szoktam kívánni a házaspároknak is. Sok-sok eseménytelen hétköznapot!

A mi hétfőnk eseménydús volt, Ágit két órán keresztül faggattam, és jól ki is fárasztottam az interjú végére. Csak remélni tudom, hogy nem okoztam neki háromnapos „lelki izomlázat”. Bár, ugye, ha az élet dolgairól beszélgetünk, attól könnyebb lesz a lelkünk...

Derzsi Bernadett