A lányok rendszerint az apukának, a fiúk pedig az anyukának akarnak megfelelni. A szülőktől induló, sokszor tudattalan elvárásokat akaratlanul is érzékeljük, s mivel gyermekkorunkban az a legfontosabb, hogy a szüleink kedvére tegyünk, akaratlanul is az elvárásaik szerint alakítjuk cselekedeteinket. Hisz ők foglalkoznak velünk, nevelnek bennünket, ezért gyermekként kötelesek vagyunk a kedvükre tenni.

Mit tartsunk az elvárásokról? Az elvárás nem mindig negatív valami. A pozitív elvárás például ösztönözhet is: hiszen az, akiről feltételezik, hogy végre tud hajtani valamit, erősítésként élheti meg ezt az elvárást. Hiszen nem írják le azonnal, nem becsülik alá a képességeit...

elvarasok-szoritasaban-kezdo.jpg

Ha végig tekintünk életünk szakaszain, nem nehéz ráeszmélni, hogy minden egyes időszakban valamiféle elvárásnak kell eleget tennünk. Szófogadó gyermeknek kell lenni, jó tanuló diáknak, céltudatosan kell pályát választani, majd a szakmánkat sikerre vinni. Mindeközben természetesen elkötelezett társak – és odaadó szülők is vagyunk.

Egész életünkben hasonló elvárásoknak próbálunk megfelelni. Sokszor azonban bele sem gondolunk, miért akarunk elérni bizonyos dolgokat: valóban azt szeretnénk, vagy csak kimondatlanul is belénk sulykolták ezeket a nézeteket? Meghatározott irányokat adnak nekünk ezek a normák – vagy épp korlátok közé szorítanak? A téma szaktekintélye, Almási Kitti szakpszichológus, aki így nyilatkozott az elvárásokról: „A legtöbb elvárás a gyermekkorból ered – még akkor is, ha ez az elvárás nem is feltétlenül tudatos. Legtöbben tisztában vagyunk azzal, hogy mit várnak el tőlünk a tanulás vagy a viselkedés terén. Ám sajnos sok olyan – érzelmileg éretlen – szülő is van, akik akaratlanul is olyan elvárásokat közvetítenek a gyermekeik felé, melyek aztán örökre belevésődnek a csemete viselkedési mintázataiba.”

Az elvárások kezelésében érdekes generációs szakadék tapasztalható napjainkban. Míg a mai 30-as, valamint idősebb korosztály még szigorú elvárások szerint teljesített a munkahelyén, addig a fiatalabbakat már nem lehet ,,megszorongatni”. Ők nem arra készülnek, hogy életük végéig egy helyen húzzák az igát. Ha valami nem tetszik, rengeteg lehetőség áll előttük: és váltani mindig lehet...

Apuka kedvére tegyek!

A lányok rendszerint az  apukának, a fiúk pedig az anyukának akarnak megfelelni. A szülőktől induló, sokszor tudattalan elvárásokat akaratlanul is érzékeljük, s mivel gyermekkorunkban az a legfontosabb, hogy a szüleink kedvére tegyünk, akaratlanul is az elvárásaik szerint alakítjuk cselekedeteinket. Hisz ők foglalkoznak velünk, nevelnek bennünket, ezért gyermekként kötelesek vagyunk a kedvükre tenni. A legfontosabb, hogy boldognak és elégedettnek lássuk őket, így időnként hajlamosak vagyunk a saját vágyainkat is elfojtani, s inkább olyannak látszani, ami megfelel az elvárásaiknak. Mindeközben a saját érzelmeink, vágyaink jócskán háttérbe szorulhatnak – olykor annyira, hogy már el is felejtjük, mi mit szerettünk volna valójában. Ez pedig veszélyes játszma: később a munkahelyünkön és a párkapcsolatunkban tovább folytathatjuk a „mindenáron megfelelést! ”

elvarasok-szoritasaban-almasi-kitti.jpg
Egész életünkben elvárásoknak próbálunk megfelelni – mondja a téma szaktekintélye, Almási Kitti szakpszichológus.

Kati tanító szülők gyermeke volt, de ő már nem végzett egyetemet – megelégedett az óvónői képesítéssel. De háromszor is belefogott, hogy levelező szakon megszerezze az angol tanári státuszhoz szükséges végzettséget, azonban lustasága mindig felülkerekedett az ambícióin. Lánya, Zsuzsi szerény képességű gyermek volt, fodrásznak szeretett volna kitanulni. Kati azonban saját, beteljesületlen álmait rátestálta a lányára, és pedagógiai főiskolára küldte. A lány hiába tiltakozott – az egész persze rossz véget ért, mert Zsuzsi rossz társaságba keveredett, s inni kezdett. Ereje nem volt elég, hogy anyját megállítsa, vagy saját célokat keressen: így inkább lerombolta és szétzúzta azt az életet, amit anyja neki szánt.

A példából is látszik: nem feltétlenül kell megfelelni a szülők elvárásainak. Hisz mit mond a Biblia? Mikor az ember fia vagy lánya betölti a krisztusi kort, elfelejti apját, anyját, és a saját útjára tér. Zolit szülei egy versenyistálló jellegű gimnáziumba küldték, ahol kiváló matematikusok voltak az osztálytársai. Ő azonban művészi ambíciókat dédelgetett magában. Ám a közösség akaratlanul is azt az elvárást támasztotta az osztály minden tagjával szemben, hogy bírják az általuk diktált iramot. Zoli hamar lehetetlen elvárások kereszttüzében találta magát. Bár saját magához képest a maximumot hozta ki a röpdolgozatokból, ám ez csak gyönge kettesekre volt elég. Ő pedig a legjobb akart lenni: miáltal egyre inkább értéktelenné vált a teljesítménye, még a saját szemében is.

A történethez tegyük hozzá: az acélt is megedzik. Van gyerek, aki ezt is kibírja – s a maga szakterületén akkor is a legjobb lesz. Mert azért a gyermekkor nem minden.

Bár sokszor innen erednek szorongásaink, mindenképpen érdemes megvizsgálni az élet többi területét is. Kudarcok érhetnek otthon, de a munkánkban is. A kapott feladatokat teljesíthetetlennek érezzük, sosem érünk a végükre, a végén már abban sem hiszünk: egy másik helyen jobb lenne nekünk. Előre borítékoljuk magunknak a kudarcot.

Csapdába kerültünk

Honnan tudjuk majd, hogy csapdába kerültünk? Ha nem tudunk semminek a végére érni, mindent ránk sóznak, s mi nem mondunk nemet: akkor az egy csapdahelyzet. Görgetjük magunk előtt az egyre csak gyűlő, új és újabb feladatokat, s nem vagyunk képesek megállni.  Mégis, vizsgáljuk meg a helyzetet egy lépés távolságból! Hogyan érkeztünk egy szituációba, és hogyan távozunk onnan? Ha úgy hagyunk el egy helyszínt – legyen szó akár csak egy baráti találkozóról – hogy mindig rossz érzések maradnak bennünk, akkor érdemes elgondolkodni. Persze, nem szabad azonnal elmenekülni minden olyan helyzetből, ahol kevésnek érezzük magunkat! Gondoljuk át reálisan: hol állunk, és hova szeretnénk eljutni? Csak akkor érdemes új célokat keresni, ha mi még a pincében matatunk, a többiek pedig már a tizedik emeleten lifteznek. Ez a két szint ugyanis annyira messze áll egymástól, hogy ez már lelket romboló.

web-bannerek-instagram.jpg

És ehhez a felismeréshez nincs szükség szakemberre! Híres példa erre J.K. Rowling, a Harry Potter sorozat írónőjének esete. A szerzőt számtalan kiadó utasította vissza, ő azonban hitt abban, hogy amit alkotott, az értékes, és a sokadik ajtón is kopogtatva végül sikerre vitte művét. Lássuk be: a legtöbbünknek nincs ennyi lelki ereje és önmagába vetett hite – azonban mindig feltérképezhetjük, hogy meddig vagyunk hajlandók elmenni. Fontos kérdés, hogyan viszonyul valaki a stresszhez: az alárendeltség érzését vagy frusztrációt vált ki belőle, esetleg rettegést? Vagy éppenséggel a kudarc csak feltüzeli, és még eltökéltebb lesz.

Kimondva vagy kimondatlanul!

Azt már látjuk, hogy minden életkorban megjelennek velünk szemben az elvárások. Azonban nem mindegy, hogy ezek hangosan is elhangzanak – vagy néma egyezségek áldozatai vagyunk. Ez utóbbiak alattomosan kúsznak be életünkbe: nem egyértelműek, és észre sem vesszük, már engedelmeskedünk is nekik. A kimondatlan elvárások legtöbbször párkapcsolatainkban köszönnek vissza. Manapság már nem olyan egyértelműen meghatározható, hogy kinek milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie ahhoz, hogy férfias vagy nőies legyen. A társadalmilag elvárt nemi szerepek állandó mozgásban vannak: ha férfiként fizetek egy nő helyett az étteremben, az udvariasságnak számít? Vagy épp lenézem ezzel?

Ha nőként tündöklő karrierem van, akkor már elférfiasodtam, vagy éppen csak sikeresnek számítok? Ezek olyan kérdések, melyekre nem a külvilágban kell keresni a választ. Dr. Almási Kitti szakpszichológus szerint nem érdemes például egy ismerkedés során állandóan azt figyelni, hogy a másiknak mivel tennénk jót – hiszen azzal önmagunkat nyomjunk víz alá! Utána egy házasságban már nem esik jól eljátszani valakit, aki nem is mi vagyunk...

Az elvárások ellentéte az elfogadás – egyelőre ez a legjobb módszer, ami létezik az ilyen problémák megoldására. Az elvárások során ugyanis mindenki fejében él egy kép arról, hogy a másiknak milyennek kellene lennie. Az elfogadás azonban feltételezi, hogy a másik lehet olyan, amilyen ő szeretne lenni.

Hogyan alakulnak ki az elvárások?

Leggyakrabban sajnos, automatikusan, észrevétlenül csúszunk bele az elvárások csapdájába. Ha például az irodában egy csapatnyi embert kell vezetnünk, határozottan kell fellépnünk, hiszen máskülönben nem vesznek komolyan. Otthon azonban már semmiféle határozottságnak nincs helye, hiszen a feleségnek vacsorával illik várnia a ház urát, és természetesen nem szabad napi gondokkal zargatni… S máris kész a csapda, mert az átjárás az egyik magatartásból a másikba alig lehetséges: a nyusziból ritkán lesz oroszlán, az oroszlánból pedig nyuszi.

Ahhoz, hogy valaki önazonosan, saját érzései szerint cselekedve éljen, hatalmas bátorság szükségeltetik. Ha nem a tömegakarat szerint cselekszünk, azonnal megjelenik a gondolat: Mi lesz, ha a többiek nem fognak szeretni? Ha nem tetszik nekik, amit mondok? Továbbra is a társaság tagja maradhatok, vagy kinéznek ezek után? Ha úgy érezzük, elég fontos nekünk az adott helyzet, és biztosak vagyunk abban, hogy számunkra érdemes ,,beleállni” a szituációba, akkor ne habozzunk cselekedni. Aki mindenre csak legyint, egy idő után elveszíti önmagát…

elvarasok-szoritasaban-belso.jpg

Önmagunk kalitkájában

A legkeményebb elvárások nem a külvilágból érkeznek. Sokkal inkább önmagunkkal szemben fogalmazunk meg olyan elvárásokat, melyeknek ember legyen a talpán, aki képes eleget tenni. A belső szorítások azonban folyamatosan velünk maradnak. Tulajdonképpen ezek is a külvilágból erednek, azonban már olyan mélyen beépültek mindennapi életünkbe, viselkedésünkbe, vágyainkba, hogy sajátunknak hisszük őket. Mindent, amiről úgy gondoljuk, hogy sikerre visz – normának tekintünk, amihez nekünk is alkalmazkodnunk kell. Innen ered például az az ijesztő statisztika is, hogy a tinédzserek 50-75%-a influenszer szeretne lenni. Hogy miért? Mert ezt látják az érvényesülés legjobb, legegyszerűbb útjának, s a ,,szeretet” számszerűsíthető: annyit érsz, ahány követőd van.

Le tudjuk-e vetkőzni az elvárásokat? Ebben a kérdésben hatalmas különbség van a tőlünk nyugatabbra található országok és saját régiónk országai között. Míg Nyugaton a sikerkultusz része, hogy az emberek támogatják egymást, szurkolnak és örülnek a másik sikerének, addig nálunk a siker szónak negatív visszhangja van. Aki babérokra tör, azt általában visszahúzzák, nem engedik szárnyalni. A mögöttes indok pedig az irigységtől kezdve sok minden lehet: leggyakrabban sznobnak, nagyképűnek tituláljuk azt, akinek nagy álmai vannak.

Mi a norma nálunk? Lehetőleg ne lógjunk ki a sorból, csináljunk mindent ugyanúgy, ahogy elődeink, és legyünk szerények. Ha kicsúszik az a mondat a szánkon, hogy: ,,Szerintem ezt most nagyon jól csináltam” – azonnal bekapcsol a reflex. Nem voltam túlságosan nagyképű? Beképzeltnek fognak hinni? Legközelebb biztosan nem mondok ilyet! És már el is indultunk a lejtőn.

A mi kultúránkban nem azt nevelik az emberekbe, hogy képesek eljutni A pontból B pontba, hanem azt, hogy: ez lehetetlen! Emiatt feszültséget érzünk, melynek hatására másokat sem akarunk a csúcson látni. Míg a nyugati kultúrákban az emberek többsége egyszerűen tudomásul veszi, hogy a másik már elérte az áhított célt, ő pedig még csak ezek után következik majd. Fel sem merül bennük, hogy nem tudják megugrani a feladatot – így aztán frusztráció sincs, ami miatt el akarnák gáncsolni a másikat.

Érdemes tehát kilépni abból a kis buborékból, melyet magunk köré alkottunk. Sokszor már az is elég, ha egyszer átlépjük saját határainkat, s rádöbbenünk: hiszen nem történt semmi katasztrófa. Az első lépés az elvárások elengedése. Az elvárások persze mindig ott lesznek – s pont ezek mentén kell önazonos életet élni! Egy kontaktusban ne a másik szeméből igyekezzük kiolvasni: Vajon ő mit szeretne hallani? Sokkal inkább arra figyeljünk, mi mit szeretnénk mondani.

Varga Virág
Kapcsolódó írásunk