A karácsony a konyhában (is) készül. Mutasd meg nekem, mit eszel, és megmondom, ki vagy! Munkatársunk, Sallay Erika ezek szerint édes, mert isteni édességeket sütött nekünk.
Sokáig nem tudtam magamról, hogy szeretek sütni. Az egyetem alatt nem volt rá időm, később meg lefoglalt a munka. Ám vannak momentumok, melyek örökre bevésődnek. Anyum egyszer krémet kevert, én pedig rájártam. Már akkor sem tudtam úgy elmenni egy keverőtál mellett, hogy ne akarjak beleesni. Anyu végül a krémes fakanalat a számba nyomta. Még az orrlyukamban is krém volt! Az eset azóta bevonult a családi legendáriumba „Fakanalas kóstolás” címszóval.
Anyum minden évben példásan készült az ünnepekre. Sütött, takarított, közben munkába járt. Természetesnek vettük, hogy torta is lesz, mert a tengernyi süti mellé az is kijár. Míg nem váltam magam is családanyává, s nem lett nekem is saját háztartásom, eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem őt: Anyu, hogyan győzöd? Mégis hány kezed van?
Férjem december 20-án született, minden évben összejön a család megünnepelni a jeles napot. A vendégek elé már a karácsonyi sütik kerülnek – és egy termetes torta. Volt ugyanis (pár éve) egy meggondolatlan kijelentésem: „Én mindig sütök neked szülinapi tortát!” A torta ízvilágát az ünnepelt választja ki. A férjem két dolgot szeret igazán: a mákot és a citromot. Én pedig két dolgot nem szeretek igazán: a mákot és a citromot. De már anyunál megtanultam a leckét, hogy a sütés nem rólam szól. (Csak annyiban, hogy szeretem csinálni.) A sütés a családról szól, azokról, akiknek kedveskedni szeretnénk. A szülinapos vacsorán vagyunk vagy tizenöten, a sütemények nagy része elfogy, ami pedig megmarad, azt szétosztom. Mert nekem erről is szól a sütés, hogy az édességek kikerülnek a bővebb családba.
Mindig próbálom magam levinni alfába, mikor a gyümölcslé végigfolyik a frissen kitakarított kanapén.
Az előkészületekben a fiaim segítenek, imádnak kuktáskodni. Nem csalás, nem ámítás, már bevált forgatókönyvünk van. A mandulás kiflim receptje egy bécsi családtól származik, egyetemi éveim alatt a gyerekeikre vigyáztam. Miután összedolgozom az alapanyagokat, a fiaim benyomkodják a tésztát a kifliformákba. (Az első 10 perc zökkenőmentes, utána jön csak: „Neki több a tésztája“, „Nem férek oda, elvette, én akartam…”) Ám azért a végére érünk. A diócska sütemény gyermekkorom nagy kedvence volt. Mindig a nagyi készítette, mert anyunak sosem pottyantak ki egészben a formából a diócskák. Végül feladta a reménytelen küzdelmet. Akkor megfogadtam: ez a fránya forma nem foghat ki rajtunk! Nekem sikerülni fog! És tavaly sikerült is! Időigényes és pepecselős sütemény, cserébe mutatós és finom. Mindig este csinálom, miután elaludtak a gyerekek.
viszont megint olyasmi, aminek a kivitelezésébe ők is bekapcsolódhatnak. A maszatolós rész egyértelműen kis kuktáim kedvence. Golyókat formáznak a tésztából, s nagy egyetértésben megforgatják őket a kristálycukorban és a porcukorban. Szinkronban dolgoznak: egyik az egyik cukorral, másik a másik cukorral. Én tettre készen a háttérben állok, kézi porszívómmal a kezemben. Minden évben készítünk mézeskalácsot is, és a fiúk vágják ki a formákat.
Gyerekeim lelkesen magyarázták: nyugodjak meg, idén egész biztosan lesz Barbie házam. Már járt az angyalposta...
Minden év tartogat valami meglepetést. Idén például a gyermekeim levelet „írtak” a Jézuskának. Mátyás fiam nagy küzdelmek közepette kivágta egy reklámújságból azoknak a játékoknak a képeit, amelyekre vágyik. Körülbelül az összes legót. Nagylelkűen azt is megkérdezte, hogy én mit szerettem volna gyerekkoromban. Hát, Barbie házam sosem volt.... Azt mondta, elintézi, s kivágtak az öccsével egy barbie-s képet a reklámkatalógusból. A boríték hetekig az ablakban hevert, végül eltűnt. Gyerekeim lelkesen magyarázták: nyugodjak meg, idén egész biztosan lesz Barbie házam. Már járt az angyalposta...
Kapcsolódó írásunk: Az Új Nő sütötte