Nemrégiben könyv jelent meg az AB-ART kiadó gondozásában, Felvidéki népviseletek babákon címmel. A kiadvány negyvenegy hazai magyar falu ruházatát mutatja be egy-egy babacsaládon keresztül. Különlegessége, hogy majd tíz év hatalmas munkáját foglalja össze – bizonyítva, hogy még létezik forró összefogás!
A könyv megjelenése mögött egy mozgalom áll, amely a megszokottól eltérő módon őrzi hagyományainkat. Nem muszájból, nem pátosszal. A mozgalom elindítójából, Szobiné Kerekes Eszterből áradó lelkesedés sok embert mozgásba lendített. A képen a naszvadiak.
– Az egész 1997-ben kezdődött – meséli Eszter, aki „civilben“ óvónő –, amikor drasztikusan csökkent a magyar iskolákba beíratott gyerekek száma. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségében azon tanakodtunk, miképp lehetne visszafordítani ezt a kereket. Az én ötletem az volt, hogy gyűjtsük össze az óvodákon keresztül a Felvidék magyar viseleteit, és varrassuk meg babákra. Úgy éreztem, ezzel közelebb hozhatjuk a gyerekekhez nagyszüleik mindennapjait. Így talán hamarabb tudatosítják, honnan jöttek és hová tartoznak.
A szövetség elfogadta az ötletet, és innentől kezdve ment minden, mint a karikacsapás. Hamar kiderült, hogy Méry Margit néprajzkutató és Jókai Mária néprajzgyűjtő vezetésével húsz évvel ezelőtt már volt egy hasonló kezdeményezés – méghozzá az Új Nő elődje, a Nő című hetilapon keresztül! Igen ám, de nagyfejű, nem ilyen szép játék babákon prezentálták a viseleteket, ezért nem álltak rajtuk jól. És a lelkesedés hamar alábbhagyott.
A kiadvány
– Nyilvánvaló volt, hogy másképp kell csinálni – meséli Eszter. – Úgy döntöttünk, hogy keresünk kimondottan erre a célra alkalmas, arányos babákat; másodsorban felkutatjuk a varróasszonyokat, mert a ruháknak hitelesnek kell lenniük. Végül pedig – az én javaslatom alapján – nemcsak egy babát, hanem egy egész családot öltöztettünk fel. Elvégre a gyerekek családokban élnek, arról nem is beszélve, hogy a gyerekek és a férfiak viselete is a múlthoz köt.
A „babakérdés” sokak szívügye lett. Eszter és néhai férje, Kálmán (aki alaposan kivette részét a szervezésből) rengeteg segítséget kapott. Például az akkori szlovákiai magyar nagykövet, Boross Jenő és felesége közvetített köztük és a babák készítői, a mezőkövesdi Matyó Szövetkezet között. Ők a babák tervezésekor még a jellegzetes széles, kerek felvidéki arcot is figyelembe vették. A legnagyobb figura 30-35, a legkisebb, a pólyás baba körülbelül 7-8 cm magas. Képzelhetjük, milyen nehéz lehet ilyen miniatűr ruhát megvarrni!
A babák rendszeresen úton vannak: különösebb reklám nélkül megélték a 160. kiállítást! 1998 óta havonta kétszer-háromszor költöznek községről községre, városról városra. Bejárták Budapestet és a magyarországi városokat, sőt a hannoveri világkiállítást is 2000-ben, ahol naponta harmincezren tekinthették meg őket. Készülnek Brüsszelbe és ha minden igaz, Bernbe is.
Haris Maris néni. Kezében műve, az „idős mama“. Az apró öltözékeket falunként egy vagy több asszony készítette. De senki ne gondolja, hogy könnyű volt rájuk találni! Szükség volt az óvónők, a „kultúrosok“, valamint a polgármesterek segítségére, hiszen a legtöbb helyen már csak egy-két asszony ismeri a viseletvarrás fortélyait.
– Amikor megtaláltuk az asszonyokat – emlékszik vissza Eszter –, eleinte úgy néztek ránk, mintha megbolondultunk volna. – Ilyen aprók? – forgatták kezükben a babákat. – Hát hogy lehetne ezekre varrni?! Később, mikor meglátták, milyen szépre sikeredtek a szomszéd falu babái, már önként jelentkeztek. Hirtelen hatalmas lett az érdeklődés. A varratás még ma sem fejeződött be. A gyűjtemény tovább bővül: most éppen Garamkövesden és Leléden varrják a viseleteket.
A beíratási program generációkon átívelő mozgalommá duzzadt. És a kapcsolat nem szakadt meg Eszter és a varróasszonyok között.
– Létrehoztuk a Kultúráért és Turizmusért Polgári Társulást. Évente megrendezzük az Emese Udvarházi Napokat (a saját panziómban), ahol megbeszéljük, hogyan tovább. Itt döntöttük el például, hogy kiadjuk ezt a könyvet.
Szobiné Kerekes Eszter
És hogy ezzel befejeződik a sikertörténet? Úgy tűnik, van folytatás. Szobiné Kerekes Eszter most azon dolgozik, hogy Búcson, egy gangos parasztházban állandó otthonra találjanak a felvidéki viseletbe öltöztetett gyönyörű babák.
Kíváncsiak voltunk, hogyan varrták a cseppnyi ruhákat maguk az alkotók, a varróasszonyok. Találomra a naszvadi kis csapatot kerestük fel, ahol nagyon nagy szeretettel és lelkesedéssel fogadtak. Itt öten varrtak: Tóth Vali néni, Haris Maris néni és Haris Mári néni (ő sajnos betegsége miatt nem lehet a képeken) a női ruhákat, idősebb és fiatalabb Gál Anna pedig a férfiöltözéket.
(Naszvadi szólás szerint): ember, menyecske és gyereklánka. Ez utóbbi ubonyban (egybeszabott ruha) és süsüben (sapka).
És ahány kiállítás, annyi történet. Ugyanis minden falu hozzáteszi a „magáét”: a saját ízlését, történeteit. Légen például hímzésekkel takarták le a babákat tároló, bordó bársonnyal kibélelt dobozokat, és arra tették rá a babákat.
Szalkán fonót rendeztek a népviseletbe öltözött asszonyok – és a babakiállítást egybekötötték egy „szövőszék-bemutatóval”. Gerencséren a „Gerencséri utca” zenéjére divatbemutatót tartottak.
– Nehezen váltunk meg a babáktól, még meg is sirattuk őket – veszi át a szót Tóth Vali néni. – Amikor átadtuk őket, mindegyiktől egy-egy dallal búcsúztunk. Például az öreg mamának azt énekeltük, hogy – Kiültek a vénasszonyok a padra, Jancsikának pedig, hogy Hej, Jancsika, Jancsika, mért nem nőttél nagyobbra.
Vali néni a „menyecskével”
És ahogy Vali néni visszaidézi az emlékeket, az asszonyokból egyszerre fakad ki a dallam: énekelnek boldogan, tele életörömmel. A kislányok a hímzett terítővel letakart asztal mellett, illedelmesen üldögélnek. Csak nézik ezeket a talpraesett néniket, akik a kedvemért olyan boldogan öltöztek be még édesanyjuktól örökölt (!) viseletükbe, és akik olyan lelkesen, belefeledkezve énekelnek most. Mintha belecsöppentünk volna egy régi, számomra romantikus világba – nagyanyám idejébe. Ha másért nem, nekem ezért megérte elmennem Naszvadra.
A naszvadiak három garnitúrát csináltak: egyet a gyűjteménybe, egyet a polgármesteri hivatalba, egyet pedig Dél-Komáromba, ahol a legtöbb kitelepített él. Csak azt fájlalják a varróasszonyok, hogy míg Dél-Komáromban a babákat kiállították a polgármesteri hivatalban, addig saját falujuk nem becsüli munkájukat: a műveik a községi hivatal raktárában hevernek, televíziósdobozba zárva.
A babamozgalom egyik legszebb momentuma, hogy sok helyen a fiatalabb generáció is megtanulta varrni faluja viseletét. Ifjabb Gál Anna is (37) sem foglakozott azelőtt népviseletvarrással.
– A legnehezebb a szabásminta elkészítése volt – meséli. – Abba bizony beleizzadtam! Az anyagokkal már nem volt gond. Néhányat vásároltunk (a polgármestertől kaptunk rá pénzt, amit arányosan elosztottunk egymás között), de felhasználtunk régi ruhákat, anyagmaradékokat is. Érdekes, hogy a babák milyen hamar a szívünkhöz nőttek: édesanyámmal egy idő után már csak Mihály bátyónak, Istóknak és Jancsikának hívtuk őket.
Gál Anna és lánya Mihály bátyóval, Istókkal és Jancsikával
– A kicsi kislányok nagyon szeretik viselni a szép ruhát – mesélik az asszonyok. – Ünnepekkor az idős nénikkel együtt mindig beöltöznek. Büszkén hordják, mert mások, szebbek, ha felveszik: vigyázva lépnek-ülnek benne. A ruhákat a lányoknak többnyire a helyi Csemadok adja kölcsön, de vannak köztük olyan szerencsések is, mint a képen látható Tóth Vali néni dédunokája, aki megörökölte a ruhát.
