Esküvő után karácsony

Láttam már bájos fiatal lányként a Nők Lapjában, szexi dívaként az Ellében, visszafogott értelmiségiként az Ulpius honlapján, rajongókkal körülvett sikerszerzőként a Facebookon. Más-más szerep, más-más közeg, mégis mindegyik kép egy valamiben hasonlított: tekintetében mindig volt valami kis riadtság.

Pár hete aztán megláttam az esküvői képeit! Mosolya felszabadult, tekintetében nyoma sincs másnak, csak a szerelemnek. Ezt el kell, hogy mesélje nekünk, gondolom. És Vass Virág kedvesen ismét igent mondott.

Vass Virág

– Hivalkodás- és kellékmentes esküvőt terveztünk a párommal. Tudatosan pénteki napot választottunk. Egyrészt, mert 2011. 11. 11. nagyon szimpatikus volt, másrészt azt reméltük: ha elkerüljük az esküvői ceremóniák protokolláris szombati napját, lazább lesz a hangulat. Amint azonban az ember szakemberhez fordul, a legrafináltabb módon az egész iparág a nyakába zúdul. Mire észbe kaptunk, még arra is rábólintottunk, hogy a fotós 12 órán át követ minket a profi sminkessel és fodrásszal. Az esküvő előtti este aztán ültünk hullafáradtan a párommal, és azon gondolkodtunk: de hisz mi nem ezt akartuk! Igazán bensőséges hangulat csak családi és baráti körben tud kialakulni. Végül a párom mondta ki: hagyjuk a fenébe az egész felhajtást, és az utolsó pillanatban lemondtunk mindenkit. Jó döntés volt. Felszabadultak, fesztelenek voltunk, és igazi meghitt pillanatok születtek.

– Az egyik esküvői fényképedet látva jutott eszembe: olyan, mint egy szerelmi vallomás… 

– Mert valóban szerelmesek vagyunk! Ez egy érett szerelem, ha szabad így mondani. A szerelemnek sokféle arca van, és mi most azt az arcát ismertük meg, amikor sok-sok megharcolt, tapasztalt és megélt dolog emlékével felvértezve találkozik két ember. A miénk egy végtelenül megnyugtató, biztonságot adó, ugyanakkor lángoló szerelem. Ehhez valószínűleg meg kellett járnunk azokat a fenteket és lenteket, amiket külön-külön megjártunk. Nem tudom, fiatalabb korban létezik-e ilyen szerelem: én vagy a lángolást, vagy a meghittséget éltem át. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megtaláltam azt az embert, aki egyszerre mutatja meg nekem a szerelem mindkét arcát.

– Milyen ruhában mondta ki az igent az Elle magyarországi megalapítója, egykori főszerkesztője?

– A budapesti Daalarna szalon arról híres, hogy haute couture minőségben tervez és kivitelez ruhákat személyre szabottan, így hozzájuk fordultam.

Letisztult vonalú, franciás ruhában gondolkodtam, amelyet Benes Annita tervezett. Az Elle stylistjai sem hagytak teljesen magamra, forró dróton tanácskoztuk meg a részleteket. Kicsit olyan volt, mint a filmekben. 

– Most először fogjátok együtt tölteni a szeretet ünnepét?

– Mivel az év elején ismerkedtünk meg, ez lesz az első közös karácsonyunk. Egy napot mindenképpen a családdal fogunk tölteni. Mindkettőnk családjának megvan a kialakult forgatókönyve, most azokat egyeztetjük. Hasonlóak a hagyományaink, így nagy kompromisszumokat nem kellett kötni. A férjem is egy olyan vidéki értelmiségi családból származik, ahol sok a pedagógus. Talán ezért is az első pillanattól kezdve otthon éreztem magam a családja körében. Szerintem a családi értékrend azonossága legalább annyira meghatározó egy házasságban, mint – mondjuk – az azonos érdeklődés. Találkozásunk ezen a téren is szerencsés: párom, annak ellenére, hogy végzettségét tekintve jogász, szenvedélyes olvasó, és ugyanúgy otthon van az irodalomban, mint a művészetekben. Úgy érzem, az álmaink is jól simulnak egymáshoz. 

– Ezek szerint szenteste kettesben lesztek?

– Úgy tervezzük. Fenyőfát állítunk, készülődünk. Lehet, hogy mellékes apróságnak tűnik, de mindkettőnk számára fontos, hogy az eddigi díszeink helyett közösen új díszeket vásároljunk, együtt teremtsük meg a szokásokat, amelyek a mi kis családunkat fogják jellemezni. Párizsban láttam, hogy a franciák mennyire megadják a módját az ünnepnek. Nagy a kultusza a lakásdekorálásnak, a terítésnek még akkor is, ha csak egymás között ünnepelnek. Jobban odafigyelnek a részletekre, még ha így kisebb költségkeret jut magára az ajándékra. Nemcsak a „mit”, a „hogyan” is számít, és ez engem igencsak megfogott. 

– Mit készítesz majd vacsorára? A hagyományos ünnepi menüt vagy esetleg valami különlegességet?

– A különlegességek ideje még odébb van. Igazság szerint, mivel eddig rendkívül pezsgő, nem éppen helyhez kötött életet éltem, nem igazán jeleskedem a konyhában. Most roppant demokratikusan a párommal egyszerre tanulgatjuk a főzés fortélyait, így aztán senkinek sem lesz a konyhában kisebbségi érzése. Biztos, hogy akkor is emlékezetes lesz a vacsora, ha nem úgy sikerül a hal, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ennek is megvan a romantikája… 

– Magával sodor a nagy ajándékvásárlási hullám?

– Mértékkel. Év közben is vásárolok, ha látok valami alkalmasat. A fogyasztói diktatúra ajándékdömpingje ellen azonban lázadom. Sokan kötelező előírásnak tekintik, hogy karácsonyra kell a legnagyobb ajándék, és a föld alól is, akárhogyan, de elő kell keríteni – és erejükön túl költekeznek. Ami aztán leterheli őket lelkileg, és végül feszülten, fáradtan várják az ünnepeket. A szeretet a legnagyobb ajándékzacskóba sem fér bele, a figyelem a mértékegysége. A másik vágyait, személyiségét kell feltérképezni, időt szánni a másik emberre. Nemcsak együtt lenni, hanem vele lenni… Talán ezért is gondolok vissza nosztalgiával gyerekkorom karácsonyaira. A 70-80-as években még nem a hipermarketek akciói határozták meg a karácsonyt. Értéke és hagyománya volt a saját kezűleg készített ajándékoknak, kötött pulóvernek, babának varrt ruhának is. Nem szeretnék mára esetleg életszerűtlenné vált dolgok felett nosztalgiázni, hiszen akkor valóban másképpen éltünk, több idő jutott a ráhangolódásra, mégis... Pont a minap beszélgettünk az anyukámmal arról, hogy nekik nem állt még a rendelkezésükre egy csomó háztartási gép, fiatalon vágtak bele a családalapításba, dolgoztak, mégis tudtak laza hangulatot teremteni. 

– Szinte egyazon napon mondtad ki az igent, és került az üzletekbe negyedik könyved, a Krásznája Moszkvá. A könyv megírása előtt hosszabb időt töltöttél Moszkvában? Milyennek láttad az ottani nők helyzetét?

– Hosszabb időt nem töltöttem, de többször jártam Oroszországban. Regényíróként igyekszem felhasználni azt a rengeteg tapasztalatot, amit nemzetközi közegben korábban újságíróként szereztem. Őszintén kíváncsivá tett, mi az oka annak, hogy bár a mai nők nagyon hasonló problémákkal szembesülnek, válaszaink a különböző régiókban eltérnek. Az orosz nők hasonlóan szocializálódtak, mint mi, csak náluk a szocializmus és a vadkapitalizmus is látványosabban tarolt. Talán ennek köszönhető, hogy a nők önérvényesítése erősebb, az életükben jelen van egyfajta merkantilista szemlélet. Az egyik oldalon az orosz lányok elvárják, hogy a férfi eltartsa őket, virágokkal, ékszerekkel halmozza el, másrészről maximálisan alkalmazkodnak. Egy férfi társadalmi presztízsét az adja meg, hogy mások szemében mennyire vonzó a barátnője, és annak milyen életszínvonalat tud biztosítani. 

– Az orosz köznyelv szponzoroknak hívja a fiatal nőket felkaroló férfiakat. A moszkvai utcaképhez ma már hozzátartoznak a milliós luxuskocsikat vezető fiatal lányok. De ezek a kitartott nők rettenetesen kiszolgáltatott helyzetben vannak, hiszen bármikor a helyükbe léphet egy fiatalabb, szebb nő, s valójában még egy fagyit sem vehetnek maguknak, minden költségüket a szponzor fedezi. Családjuktól, barátaiktól, a realitástól elszigetelődnek, sokan közülük a pszichiátrián végzik. Nem könnyű nekik, még akkor sem, ha az orosz nők hagyományosan nagy túlélők. Nemzedékről nemzedékre ők tartották fenn a családot (gondoljunk csak bele: a cári időkben akár 25 év is lehetett a katonáskodás hossza…). A rendszerváltás után is a nők voltak azok, akik hamarabb megtalálták a helyüket: Oroszországban a kisvállalkozások 80%-át nők működtetik, Kínába, Törökországba utaznak áruért. A kitartott lányok mellett ott van a vállalkozói réteg is, ám ők is nagyon tradicionális, alávetett szerepben élnek otthon. 

A mai orosz lányok nem akarnak többé Natasa Rosztovák lenni. A mai lányok azt akarják, hogy partnerük költsön rájuk. Mindent megvetetnek maguknak, az ár nem számít. Hátradőlnek a golyóálló luxusautó süppedő ülésében, és hagyják, hogy a fényűzés hozzádörgölőzzön a lábukhoz, akár a macska. A Moszkva melletti luxusfalvakban (a legnevesebb Rjublovka) ma százezer orosz újgazdag éli kamerával figyelt életét. A személyzet az orosz átlagbér tízszeresét keresi. A nevelőnőket Angliából hozatják, a takarítónőket a Fülöp-szigetekről, az oligarcha barátnőket pedig testőrnők védik.

– Az orosz lányok számára tényleg az az egyetlen kitörési lehetőség, ha találnak egy „szponzort”?

– Mára a társadalmi olló elképesztően szétnyílt Oroszországban. Van a társadalom felső rétege, azon belül a dúsgazdag oligarchák – és a szegénységgel küszködő nép. A középréteg teljesen elvékonyodott. A lányok számára még egy kiút van a szegénységből: a külföldi férj. A német társkereső portálokat ellepték a diplomás orosz nők, akik csalódtak az orosz férfiakban, és egy olyan férfira vágynak, aki egyenjogúnak tekinti őket. Érdekes, hogy miután az álomházasság megköttetik, akkor meg arról panaszkodnak: milyen unalmasak a német és svájci pasik! A vegyes házasságok aránya annyira elszaporodott, hogy a német Amazont elárasztották a szláv női lélek rejtélyeit boncolgató népszerű pszichológiai könyvek. 

– Nem meglepő, hogy kapósak, hiszen az orosz nők különlegesen szépek. 

– Ez valóban szembeötlő, nem véletlenül uralják az egész divatvilágot. Egy antropológiai elmélet szerint az orosz lányok „genetikai szépsége” annak köszönhető, hogy míg a középkori Európában a feltűnően szép nőket koholt vádak alapján boszorkánynak minősítették (s így nem örökíthették tovább szépségüket, mert máglyán végezték), addig ebben a térségben ismeretlen volt a boszorkányüldözés. A szép lányokat megbecsülték, és versengtek a kegyeikért. Így ők továbbörökítették génállományukat. Ennél jóval kézenfekvőbb magyarázatot kínál az ország mérete: a skandináv típustól az egzotikus keleti szépségig sokféle arcot látni.

– Hova vezeti majd el olvasóid a készülő új könyved, a Ringass, Amadeus?

– Egyelőre még csak az anyaggyűjtés fázisánál tartok, de annyit azért elárulhatok, hogy ezúttal egy német fiú és egy magyar lány szép, tiszta kamaszszerelmével indul a történet, közvetlenül a berlini fal ledöntése előtti időben... Az írásnak azonban csak akkor fogok nekifogni, ha elfogy a bejgli, és visszatérünk párizsi nászutunkról. Addig is a lap minden olvasójának boldog karácsonyt kívánok!