Korpás Éva (50, Komárom) a Felvidék énekesmadara: ahol felcsendül a hangja, szem nem marad szárazon. Dalai és előadásmódja számunkra különösen kedvesek, hiszen ez a hang a miénk, minket szólít meg! De vajon milyen kötelék fűzi őt magát a zenéhez? Korpás Éva népdalénekesnővel beszélgettünk.
Korpás Éva dalaiban a folklór mellett a jazz, a komolyzene és a popzene stílusjegyei is megjelennek. Művészi repertoárja szerteágazó: gyermeklemezek és felnőtteknek szóló albumok egyaránt helyet kapnak benne.
– Tavaly jelent meg a hetedik önálló albumod, a Szívharang. Mit lehet tudni róla?
– A felvételek még a korlátozások előtt elkészültek, de a járvány miatt sokáig nem sikerült bemutatnunk a lemezt. Csak az elmúlt időszakban zajlott le a nagy ünnepi budapesti és a komáromi koncertem. Az album központi témája a szerelem a nő szemszögéből megélve, annak minden szépségével és fájdalmával együtt. S végre újra a népzenéé rajta a főszerep!
– A népdalénekeseknek van egy karakteres énekstílusuk, az ún. torokhang. Mennyire nehéz ebből más műfajokra váltani?
– Bármilyen műfajban éneklek, mindig érződik az a bizonyos torokhang. Valójában ahogy azt a falusi adatközlők is alátámasztották, ez az ember természetes énekhangja, a kisgyerekek is ezt használják. Aztán az iskolás éveikben (mivel ott általában kórusban énekelnek, amihez finoméneklés szükséges) a torokhang fejhanggá módosul. Népdaléneklést Szlovákiában sehol sem tanítanak, még a zeneiskolákban sem: mindenhol klasszikus ének van, ami teljesen másfajta technika. Korábban én is énekeltem énekkarban: szerettem, és rengeteget kaptam tőle zeneileg, ám amikor eldöntöttem, hogy népdalénekléssel fogok foglalkozni, vissza kellett tanulnom a saját, természetes hangomat. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy addig próbálgattam a hangomat, míg vissza nem találtam az eredeti hangszínemhez. Másfajta technikára átállni mindig nehéz feladat, de azért is vállaltam a más műfajokban éneklést, mert örülök a kihívásoknak. Persze igazából mindig népdalénekes maradok.
„Gimnazistaként az orvosi pálya vonzott: erős bennem a segítő gén. Aztán jött a villámcsapás: harmadikos koromban a bátyám, aki a Hajósban táncolt, hazahozott egy Muzsikás-lemezt, én pedig meghallottam Sebestyén Márta énekét. Attól a perctől fogva elszánt népzene- és néptáncrajongó voltam.”
– Nemrég újabb diplomát szereztél az ELTE ének–zene tanári szakon, s népdaléneklést is tanítasz. Hogy megy tanítványaiddal a közös munka?
– Kezdetben kicsit szkeptikus voltam a tanítással kapcsolatban, mert előadóként kiszámíthatatlan életem van. Következetes emberként tisztában vagyok azzal, hogy eredményt csak úgy lehet elérni, ha megvan hozzá az a rendszer, amely a fejlődést szolgálja. Féltem, hogy pont ezt a rendszerességet nem tudom majd biztosítani, de végül engedtem a kérésnek. S milyen jól tettem! Örülök, hogy foglalkozhatok a lányokkal, s hogy kihozhatom belőlük a bennük lakozó tehetséget. Ez persze szülői segítség és odaadás nélkül kivitelezhetetlen lenne. Bár nem szeretem rangsorolni a versenyeket, a Fölszállott a pávában két tanítványom is bekerült a televíziós adásba, az ODTK-n (Országos Diákköri Tudományos Konferencia) pedig két gimnazista diákom is különdíjban részesült. A versenyek abból a szempontból nagyon jók, hogy visszajelzést adnak a gyerek-pedagógus közös munkájára. Ugyanakkor a művészeti ágazat szubjektív, nehéz bármiféle rangsort felállítani. Nem könnyű megmagyarázni egy gyereknek, hogy adott esetben ő miért csak harmadik lett. Ilyenkor fontos, hogy kitartásra tudjam ösztönözni őket.
– Tapasztalod, hogy a hagyományőrzés megint populáris lett a fiatalok körében? Mintha az elmúlt években egyre inkább visszajött volna a köztudatba…
– Volt néhány zenekar 30-40 évvel ezelőtt, akiket mindenki ismert, s akik szárnyaltak. Ők voltak a mozgalom elindítói. Minél előbbre haladunk az időben, annál több zenei tehetségbe botlunk, hiszen az embereknek egyre több lehetőségük van megmutatni magukat. Erre a média is rásegít: elég csak a már említett Fölszállott a páva televíziós népzenei és néptáncos tehetségkutató versenyre gondolni. Mintha mostanra megint jobban értékelnénk a régit, a visszanyúlást a gyökereinkhez. S ez mind-mind formálja az ember értékrendjét.
– Volt egy együttműködésed Malek Andreával, ami, úgy tudjuk, különösen kedves a szívednek. Mesélnél egy kicsit róla?
– Malek Andreával egy tatabányai jótékonysági koncerten találkoztunk először, s hamar megszületett a gondolat, hogy alkothatnánk valamit közösen. Szerettük volna a népzenei ízt egy teljesen más világgal, a gyerekversekkel ötvözni. Ebből született meg Az ördögfióka és a tündér című album, melyen mai költők megzenésített versei szólalnak meg, a viccestől a komolyabb hangvételűig. Valóban a szívem csücske ez a lemez! Andreával két teljesen különböző karakter vagyunk, mindketten más stílust képviselünk, ennek ellenére ezt a fajta kettősséget össze tudtuk vonni egy egységbe.
– Már-már követhetetlen, mennyi zenei projektet futtatsz. Könnyen elkötelezed magad egy-egy új kihívás iránt?
– Ha új dolognak fogok neki, mindig kicsit nehezen állok bele. Eleinte van bennem egy, akár több napon át tartó lelki tusa, mellyel meg kell küzdenem, hogy az adott dolgot a magaménak érezhessem. Így voltam például a világzenei projektjeimmel. Sok éven keresztül csak a népzene körül forgott minden gondolatom és tettem: kihívás és szakmai váltás volt, amikor a színpadon hirtelen egy gitár-dob kombináció szólalt meg mellettem. Ez merőben más hangzásvilág, mint a népzene, s lelkileg is meg kellett birkóznom vele. Tehát a váltás sosem egyik pillanatról a másikra történik, mindig egy hosszabb folyamat előzi meg.
„Mindig azt érzem, hogy úton vagyok. Unalmas lenne az élet, ha azt mondanám, most már készen vagyok: kellenek a kihívások, az új célok, hogy tudjak valami felé haladni – végtére is ez az, ami épít.”
– Elárulod, hogy sikerült megőrizned a csodás hangodat?
– Erre most már nagyon kell ügyelnem. A hangszalagok az egyik legérzékenyebb pontjaink, nekem különösen. Ha bármi baj ér (lehet ez betegség, lelki probléma vagy egyszerű fáradtság) a hangom sérül először. Míg a 20-as éveimben végigénekelhettem az egész éjszakát – sokszor a zenekart is túlénekelve – anélkül, hogy bántódás érte volna a hangomat, ma már egy táncházban sem engedhetem meg magamnak, hogy hangosan énekeljek. Rendkívül nehéz visszafognom magam, amikor a prímás mellettem húzza a vonót, de valamit valamiért. Felelősséggel tartozom a közönségemért, amely elé másnap kiállok.
– Szakmai szempontból van még hová fejlődnöd?
– Mindig azt érzem, hogy úton vagyok. Még most is sok mindenben próbálgatom magam, legyen szó énekstílusról vagy hangszínről. Persze van egy alap, de folyamatosan formálódom, s igyekszem tanulni. Ezzel párhuzamosan érik a hangom is. Unalmas lenne az élet, ha azt mondanám, most már készen vagyok: kellenek a kihívások, az új célok, hogy tudjak valami felé haladni – végtére is ez az, ami épít.
