Farsang, karnevál... Tömeg, színes kavargás, bolondozás... A karneválok karneválja, Velence: méltóságteljes hölgy lejt lovagja karján; Pierrot támaszkodik a dózsepalota oszlopához, ahol a magasban valamikor a kivégzettek feje tette közszemlére kínjait; görbe csőrű madármaszk siet a Sóhajok hídja felé; álruhájában a doktor visz enyhülést a pestises betegnek; Colombinák sodródnak a Ponte di Rialtón; csillogó atlaszruhában főúri dámák és urak siklanak a fekete gondolákban; a tenger csapkod, a tömeg éljenez, a vidámság nem ismer határokat...

A gyertyaszentelő elmúlt, a hamvazószerda közeleg, de addig miénk a világ! A tél lassan mögöttünk, előttünk a tavasz, kapujában a legnagyobb keresztény ünnep, a bűnök megváltását hozó húsvét.

farsangolunk-kezdo.jpg
(© benvenutolimos.com)

Az ember ősidők óta fél a tél bezártságától és sötétségétől. Hogy mennyire, azt mutatja a farsangi vidámság, a megszabadulás féktelensége. Mindenki álruhára vágyik, mindenki maszkot helyez az arcára, hogy most, amikor végre lehet, kibújjunk a bőrünkből, másvalakik legyünk, akiket nem kötnek szabályok, nem korlátoz az illem. Ősidők óta él bennünk a vágy, hogy másnak mutatkozzunk, mint amilyenek vagyunk.

Hiszen mi, emberek közelről nem vagyunk se szépek, se kedvesek. Hogy ezt elleplezzük, nemcsak farsangkor, hanem a mindennapokban is álarcot viselünk. Olyat, amilyet érdekünk kíván.

Mosolygunk, amikor legszívesebben törnénk-zúznánk, hízelgünk, mert ez előnyöket biztosít, okos arcot mutatunk, hiszen ez visz közelebb a célunkhoz. Mikor látható az emberek igazi arca? Otthonuk magányában, ahová nem ér el a kíváncsi tekintet? Alva, amikor az ész kontrollja nem szabályozza vonásainkat? Vagy azokban a ritka percekben, amikor kebelbarátunknak kétségbeesve kiöntjük a szívünket? Melyik az igazi arcunk?

Kislánykoromban lelki problémát jelentett számomra, amikor rádöbbentem, hogy különféle személyekkel különféleképpen beszélek. Hamisnak éreztem magam, és bántott a lelkiismeret. Megpróbáltam mindenkihez egyforma arccal, egyforma hangon közeledni. Nem sikerült. Miért? Ma is csak sejtem a választ. Arcunk és lelkünk olyan, mint a víztükör: meglátszik benne annak a képe, akivel szemben állunk. Valamit mindig visszatükrözünk belőle –  talán ezért. Ma már nem hiszem, hogy emiatt képmutatók lennénk.

minden_reggel_ujno.sk_0.png

Mit üzen nekünk a farsangi karnevál?

Azt, hogy a világban egyensúlynak kell lennie. A sötétségre világosságnak, a télre tavasznak, az álkapcsolatokra igazaknak kell jönniük. A természet soha nem csap be bennünket. Az emberek, sajnos, annál gyakrabban. Másokért csak részben vagyunk felelősek, magunkért viszont egészen. Sikerülhet levetkőznünk az álruhát, letennünk az álarcot? Nagyon ritkán. De legalább törekedjünk rá.

K. Cséfalvay Eszter
Kapcsolódó írásunk 
Cookies