A fenntarthatóság nem csupán egy korunkban divatos kifejezés, sokkal inkább sürgető szükségszerűség – vallja az Ausztriában élő tájépítész, Kulmon Angelika, aki szenvedélyesen dolgozik a környezettudatos jövő megvalósításán. Tapasztalatai szerint a környezetünket érintő kérdésekben éles kontraszt van a nyugat-európai és a hazai irányelvek között, és ha minden ugyanúgy halad tovább, mint eddig, itt is nagy változásokra lesz szükség.
Hogyan alakíthatjuk át otthonainkat és életmódunkat úgy, hogy azok fenntarthatóbbak, tudatosabbak és természetközelibbek legyenek? Angelika szerint a jövőnk kulcsa a szemléletváltásban rejlik – és talán abban is, hogy újra felfedezzük dédszüleink egyszerű, de működő megoldásait...
Kulmon Angelika (© Fotó: Dömötör Ede)
– Hamarosan óriási változások jönnek – kezdi Angelika. – Hiszen nemcsak hosszú, de rövid távon sem fenntartható az életvitelünk. Ez vonatkozik mindennapi tevékenységeinkre, energiafogyasztásunkra, szűkebb értelemben otthonaink kiépítésére, tágabb értelemben pedig településeink alakulására...
– Ez pontosan mit jelent?
– Egyre fogynak a nem megújuló energiaforrások. Valójában szinte csakis az emberiségtől függ, hogy mennyit fogyaszt belőlük, hogyan alkalmazza, mennyire használja fel őket. Magyarán spórolni kell velük, emellett új dolgok felé is nyitni, hogy fenntarthatóan, azaz a jelen szükségleteit kielégítve tudjunk élni. Maga a fenntarthatóság megmutatkozik az otthonokban, a mindennapi életben, de ugyanúgy a cégek működésében, tehát a gazdasági szférában is. A régi gondolkodásmódot el kell felejteni, és helyette egy újat bevezetni ‒ de megkockáztatom azt is, hogy bizonyos mértékben vissza kell majd térnünk nagyszüleink, dédszüleink szemléletmódjához. Rengeteget tanulhatnánk a felmenőinktől!
– Hogyan kell ezt elképzelni az életünkben?
– Az embereknek szükségük van a természetre és a természetalapú megoldásokra. Ezek szolgálják az ökoszisztéma védelmét, helyreállítását és a fenntartható gazdálkodást. Egyre inkább előtérbe kerül majd a környezeti, társadalmi és gazdasági felelősségvállalás. Az építészetben például a múltban jól bevált alapanyagokat kezdjük ismét használni, ilyenek a nád, a szalma, a vályog, a kő, a fa és a tégla. Új házak építése helyett pedig a már meglévő épületeket fogjuk rekonstruálni és igényeinkhez igazítani.
A változás része lesz az is, hogy figyelemmel kísérjük, hogy egy bizonyos folyamat – legyen szó rekonstrukcióról, egy kert vagy egy udvar kialakításáról – az elejétől a végéig mennyi szemetet termel, mennyi energiát használ fel, s mindez milyen mértékben fenntartható.
– Mi a helyzet a gombamódra szaporodó modern lakóházakkal?
– Ha azokra a klasszikus bungaló típusú házakra gondolunk, amelyek a községek melletti termőföldeken épülnek identitásunk megőrzése és megerősítése nélkül, akkor azt kell mondjam: nagyon gyorsan felejtsük el ezt az irányt! Ezek ugyanis csak néhány évig lesznek szépek, aztán rohamosan csökkenni fog az értékük. Vannak viszont olyan színvonalas, modern és intelligens házak, amelyek beleillenek az adott tájba, és építészeti szempontból is jól megalkották őket. Ilyenekből kellene több! Ha megnézzük a szlovák piacot, észrevesszük, hogy kissé a sznobizmus irányába halad: csupán az a lényeg, hogy a ház a „legszebb” és a „legdrágább” legyen. És miként adjuk majd át ezeket a ma épülő, egyforma otthonokat a következő generációnak? A válasz: sehogy.
– Mi tehát a megoldás, ha egy új otthont szeretnénk kialakítani? Mit tehetünk?
– Informálódjunk a fenntarthatóságról, az anyagokról és a technológiákról. Lehetőség szerint már a kezdetektől figyeljünk mindezekre, és a ház kialakításakor egyben a kertet is tervezzük meg. Arról se feledkezzünk meg, hogy a ház egy utca, az utca pedig egy település része, ami pedig egy régióhoz tartozik. Sajnos a regionális értékeink eltűntek. Az új lakóépületeknél a fehér, a szürke, a vas és a beton dominál – de mi ebben a szép? A kerteknél, udvaroknál ugyanez a helyzet, csak más anyagokat ‒ térkövet, kavicsot, betont ‒ raknak le. Hiányzik a koncepció és a stílus. Ugyanakkor az urbanizációs problémákat is érdemes figyelembe venni! Találkoztam itthon olyan esettel, hogy egy új lakózóna mellett – ahol addig erdő volt – felépítettek egy óriási cégépületet, de annyira magasat, hogy a napot is kitakarta a házak elől. A kerteket sem érte fény. A háztulajdonosok pedig semmit sem tudtak tenni ez ellen. Fizethetik egy egész életen át az építkezésre felvett kölcsönt, s közben eladni sem tudják az ingatlanjukat.
– Ez azért nagyon ijesztő…
– Igen, viszont ez a fajta szemléletmód lassan háttérbe fog szorulni. Fokozatosan átveszi majd a helyét a tudatosan gondolkodó, természetközeli ember, s ennek óriási előnyei lesznek a fenntarthatóság szempontjából. Gondoljunk csak bele: ha egy vályogból épült háznak lejár az élettartama, csak visszaadjuk a földet a természetnek. Nem terheli szemét a környezetünket. Más területen is ez tűnik a járható útnak, például ha a lehető leghosszabb ideig használjuk a bútorokat és az elektromos eszközöket – a gyakori csere ugyanis kedvezőtlen a fenntarthatóság szempontjából, s így legalább nagyobb szerep jut az újrahasznosításnak is. Ez az a pont, ahol megint visszakanyarodunk dédszüleink gondolkodásmódjához. Ők is hosszú távra terveztek: az ágyukat, az ebédlőasztalukat egész életükön át használták, a kertben pedig megtermelték a zöldséget és a gyümölcsöt, s nem csak az üres, zöld gyepet öntözték.
– Mit tud ezért tenni egy ország kormánya? Egy település vezetője? És a kisember?
– Azt látom, hogy fejlettebb országokban a politikusok már állami szinten foglalkoznak a fenntarthatóság témájával, méghozzá nagyon aktívan és intenzíven. Szlovákiában inkább civil szervezetek, illetve zero waste (hulladékminimalizáló) csoportok alakulnak lokális, regionális szinteken. A tagok önkéntes alapon foglalkoznak a környezettudatossággal, előadásokat, brigádokat és workshopokat tartanak. Néha valóban az kell, hogy alulról induljon egy kezdeményezés, hogy aztán politikai akarat is legyen belőle. Lassan úgyis mindenki rájön, hogy változásra van szükség, hiszen ezt a rengeteg energiát igénylő életstílust nem lehet a végtelenségig folytatni. Minden egyre csak drágább lesz, sőt most is spórolnunk kell. Már az öntözés is luxusnak számít. A nyugati államokban tudatosan más módszerek felé fordulnak, például begyűjtik az esővizet.
A zöld átállás (az úgynevezett zöld gazdaságra való áttérés – a szerk. megj.) magában foglalja a nap-, a szél-, a víz- és a bioenergia használatát. Előbb-utóbb a cégek is ezt fogják követni. A különböző érdekek és a nyereség háttérbe szorulnak, helyette pedig a környezeti és társadalmi felelősségvállalás lesz az első helyen.
– Ausztriában ezen a szakterületen dolgozol. Ott mennyire járnak előrébb a témában, mint nálunk?
– Bécs egy ideje már intenzíven dolgozik a zöld átálláson. Módosították az építési szabályzatot is, amely az eddigieknél több klímavédelemmel kapcsolatos előírást tartalmaz. Az új épületeknél már kötelező érvényű a napenergia használata. Az átépítéseknél a megújuló energiaforrásokon alapuló fűtési rendszereket részesítik előnyben. Szlovákia legalább 20-30 évvel le van maradva Ausztriához képest. Nincsenek hosszú távú tervek. A szántóföldeket megkurtítva építik fel az ipari parkokat, és az új családi házas zónák sokszor nem is a megfelelő helyen épülnek. A városok és falvak kialakítását nálunk egyáltalán nem tervezik meg, az illetékes mindössze kiadja az engedélyt, aztán meglátja, mi sül ki belőle. A községek pedig nem alkalmaznak megfelelő szakembereket, felesleges kiadásnak tartják. S ahol nem olyan polgármestertválasztanak meg, aki átlátja a környezettudatosság és a fenntarthatóság összefüggéseit, ott semmi jóra nem számíthatunk...
– Mi a helyzet az Európai Unió rendeleteivel?
– A klímaváltozás az egész világot érintő globális szintű probléma. Ebből kifolyólag jött létre az európai zöld megállapodás, amely kivétel nélkül minden tagállamot érint. Mi is megérezzük ezt a mindennapi életünkben, hiszen hatással van az infrastruktúrára, valamint a munka- és gazdasági folyamatok működésére. Az Európai Bizottság segíteni fogja a tagállamokat, így Szlovákiát is támogatja majd az új reformok kialakításában és végrehajtásában. Ennek jegyében arra számíthatunk, hogy a közeljövőben többen át fognak térni a tömegközlekedésre, vagy legalább car sharinget (autó megosztása másokkal) vezetnek be. Ez hatással lesz a szén-dioxid-kibocsátás csökkenésére, de más pozitívumok is kéz a kézben járnak vele. Az emberek megtanulnak alkalmazkodni, többet kommunikálni és kontaktusba lépni egymással. De ez csupán egy példa a sok közül.
