Tánc, parkett, csillogás... Találkozás Csorba Máté versenytáncossal és táncpedagógussal.
Csorba Máté 7 éves kora óta táncol, a Magyar Táncművészeti Egyetemen szerzett táncpedagógusi mesterdiplomát. Jelenleg a Tánc Világtanács (WDC) amatőr kategóriájában versenyez – ez nem összetévesztendő az amatőr szinttel. „Az amatőrség a stílust jelöli! A versenyzők épp olyan magas színvonalt képviselnek, mint a profik, csak a miénk egy fiatalos, lendületesebb irány.” Harmincéves korukra egyébként a táncosok többsége „átmegy” profiba, kiteljesedik táncosként és emberként.
A pozsonyi állomás lépcsőin felsétálva egy ismerős sziluettre lettem figyelmes. A srác fején fülhallgató volt, s tánclépésekkel múlatta a vonat érkezéséig fennmaradó időt. „Szia, Máté!”, köszöntem rá. Aznap együtt utaztunk haza a faluba, ahol mindketten felnőttünk. Emlékszem, ahogy a tánc került szóba, kisütött a nap. Talán azóta sem hallottam senkit olyan szenvedéllyel beszélni az álmairól. „Sokat fogunk még hallani rólad!” – búcsúztam el tőle leszálláskor...
És most itt vagyunk, nyolc évvel később. Velem szemben már nem egy tinédzser, hanem egy fiatal férfi – egy versenytáncos és pedagógus – ül. Mindazok, akik látták gyerekként Csorba Mátét (24, Nemesócsa) táncolni, sejtették: sokat ad majd a világnak a mozdulatain keresztül. Így is lett, hiszen Máté olyan magaslatokig jutott a tánc révén, ami csak keveseknek jut osztályrészül.
Vajon milyen a táncosok élete a csillogó ruhák, a táncos cipők és a rivaldafény mögött?
– Gyerekkoromból én még emlékszem azokra az ünnepségekre, amelyeken a Csorba Máté – Cseh Petra páros felszántotta a parkettet. Ha jól emlékszem, apukád edzett...
– Apukám lényegében mindent kihozott belőlünk, amit akkor ki lehetett. Annak idején ő is és az anyukám is táncoltak, de soha nem gyakoroltak rám nyomást, hogy nekem is táncolnom kell. Az egész úgy kezdődött, hogy apukám – aki a helyi alapiskolában tanított – megemlítette, hogy délután tánckört tart a gyerekeknek. Elmentem vele, s nagyon megtetszett a dolog. Kis idő múlva beállított az egyik osztálytársam, Petra mellé, s mivel mindketten szerettük a táncot – ráadásul jól is ment –, elkezdett velünk foglalkozni.
– El tudtál tekinteni attól, hogy ő az apukád?
– Nehezen. Viszont az alázatot tőle hozom. Ő sokat beszélgetett velem arról, hogy mitől lesz valaki jó táncos, de mindenekelőtt jó ember. Arra kért, hogy mindig maradjak szerény és tisztességes. Otthon persze anyukámmal kénytelenek voltak határokat húzni, például nem tévézhettem suli után, mint a többi gyerek. Időben meg kellett csinálnom a leckéimet, hogy ott lehessek a hétvégi versenyen.
– Sose volt benned dac emiatt?
– Nem, mert akkor még motivált, hogy lógtak a nyakamban az érmek. Ráadásul mindig volt bennem egy egészséges exhibicionizmus: szerettem, ha néznek, ha adhatok valamit az embereknek a táncon keresztül. Felső tagozatos koromra már klubszinten táncoltam; a sztenderd táncokat Érsekújvárban, a latin táncokat pedig Győrben tanultam. Persze, később feltettem magamnak a kérdést: „Akkor nekem nem is volt gyerekkorom?” Aztán rájöttem, hogy a tánc által gyönyörű gyerekkort biztosítottak nekem a szüleim.
– Kiskamaszként Pozsonyba költöztél. Hogy élted ezt meg?
– Eleinte rázós volt, mert nagyjából annyit tudtam szlovákul, hogy „áno, nie, Bratislava”. Visszatekintve a lehető legjobban alakult minden; tudtam, hogy most már a saját lábamon kell megállnom. A Duna utcai gimit imádtam, a koliban a szlovák srácok is jó fejek voltak. A tánckarrieremben pedig új időszámítás kezdődött, mert megismerkedtem Zsoltival – Lükö Zsoltról van szó –, aki latin táncot tanított a pozsonyi klubomban. Számomra Zsolti a nagybetűs mentor; nem véletlenül tartják az egyik legjobbnak Szlovákiában. Olyan szemlélettel közelítette meg a táncot, amilyennel addig nem találkoztam.
– Miben volt más, mint a többi edző?
– A többieknél úgy nézett ki egy óra, hogy letáncoltam, kifizettem, hazamentem. Apukám után Zsolti volt az első, aki leültetett: „Beszélgessünk”. „De hát én táncolni jöttem!” Egy coach nak viszont nem csak az a dolga, hogy lépéseket tanítson meg technikát. A test és a lélek ugyanis a táncban sem választhatók el. Hiába kérjük egy táncostól, hogy legyen a parketten dinamikus, ha neki fogalma sincs arról, hogyan törhet ki a testéből. Az energiaváltások a testből indulnak, de pszichés megalapozottságúak. Az edzőnek nem az a dolga, hogy feloldja az elakadásokat, viszont segíthet, hogy a mozgás révén jobban megismerjük magunkat. A Fusion Dance Teamben – a társulást Zsoltival közösen alapítottuk – pontosan ezt a szemléletet képviseljük. Idővel szeretnénk intézményesülni.
– Előbb említetted a sztenderd táncokat. Kis kitérőként elmondanád, melyek azok?
– Az angol keringő, tangó, bécsi keringő, slowfox, quickstep; a latin táncok pedig a csacsacsa, szamba, rumba, pasodoble, jive.
– Muszáj beszélnünk arról is, ami Pozsony után jött. Hiszen szó szerint körbetáncoltad a világot...
– A versenytáncban a kezdőtől a profiig hat szintet különböztetnek meg: E, D, C, B, A, S. Én 16 éves voltam, amikor sikerült bekerülnöm az S, vagyis a legmagasabb kategóriába. Innentől a táncos felkerül a világranglistára, kvázi készen áll arra, hogy megmérettesse magát a nemzetközi mezőnyben.
Persze, a világjárás itt nem sima utazás; én néha annak is örültem, ha a reptér és a hotel között láttunk valamit a városból, esetleg vacsora után tudtunk egyet sétálni. Illetve, az ember kétszer meggondolja, mire költsön, hiszen a versenyeket magunknak – vagy értelemszerűen a szüleinknek – kellett finanszírozni.
– Ezek szerint egy szerényebb körülmények között élő gyerek itt hátrányból indul?
– Szó szerint. Az úticélok USA, Kanada vagy épp Kína voltak... Amerikába egyébként fellépni jártunk, így Floridát, Philadelphiát, New Yorkot és a kanadai Calgaryt sikerült jobban felfedezni. Bevallom, egy idő után beteltem az amerikai vendégszeretettel, az nekem sok volt. Kínában pedig az ételekkel voltam gondban! (Nevet.) Persze, a vörös szőnyeges felvonulások vagy a nagy kongresszusvacsorák mind-mind életre szóló élmények maradtak, és hálás is vagyok a lehetőségért.
– Nem fáradtál bele a versenyzésbe?
– De igen. Három év kihagyás után csak tavaly tértem vissza.
– Miért hagytál ki ilyen sok időt?
– A vírus befagyasztotta a táncvilágot, s közben a pozsonyi táncpartneremmel, Dominika Roškovával – az ő neve a show-világából lehet ismerős – elváltak az útjaink. Sokat voltam otthon, s kicsit magamba néztem. Biztos voltam abban, hogy tanítani szeretnék, a versenyzés iránt viszont elfogyott a motivációm. Aztán mégis úgy alakult, hogy képbe került Bogi, a jelenlegi táncpárom, akivel egy másik federációban kezdtük újra a versenyzést.
– Ez mit jelent?
– A táncvilágban jelenleg két federáció van. A Tánc Világtanács (WDC), ahol most már én is táncolok és a Nemzetközi Táncsport Szövetség (WDSF). Először csak a WDSF létezett: ők azt szorgalmazták, hogy a táncot nyilvánítsák olimpiai sportággá, ezért eltolták a versenyzést egy sportalapú, erőszakos irányba. A valós teljesítmény és a helyezések már nem voltak szinkronban: akinek pénze volt és kapcsolati hálója, annak az arcát megismerte a világ. Ezt elégelte meg a WDC, és kivált a szövetségből. A WDC azt vallja: hagyjuk meg a táncot művészetnek! Olyannak, aki nem hozza az elvárt szintet, ide nincs esélye bekerülni. Tavalyi első versenyünket a prágai Žofín Palace-ban tartották: ez egy gyönyörű kastély a folyóparton. Mit mondjak, mégiscsak más egy bálteremben táncolni élő zenére, miközben szépen felöltözött emberek tapsolnak – vagy egy sportcsarnokban, műanyag székek között. Hosszú évek után először éreztem azt, hogy ismét élvezem a versenyzést.
– Apropó, mi alapján választ táncpárt egy versenytáncos? Honnan tudod, hogy vele menni fog?
– A párválasztás hosszú időre szóló elköteleződés. Nincs olyan, hogy ma veled táncolok, holnap meg mással: addig táncolunk együtt, amíg csak el bírjuk viselni egymást! (Nevet.) Vannak szempontok, melyek fontosak: korban, alkatilag, magasságban, tudásszintben nagyjából egyeznünk kell.
De ennél sokkal, de sokkal fontosabb, hogy tudjunk egymással jókat beszélgetni, tudjuk elfogadni a másikat a rigolyáival egyetemben. Bogival most ott tartunk, hogy mikor a reggelinél a cukrot keresem az asztalon, ő leteszi elém: „Ezt keresed?”
– Sokat vagytok együtt?
– A felkészülés heti négy nap összezártságot jelent, ilyenkor 24 óra hosszat együtt vagyunk.
– A kérdés indiszkrét: mennyire gyakori, hogy a táncosok közt szerelmek szövődnek?
– Nem ritka. Volt már olyan táncpartneri kapcsolatom, amely pontosan azért ment tönkre, mert hagytuk összefolyni a táncot az érzelmekkel. Utána megfogadtam, hogy többé nem lesz ilyen. Most már persze felnőttebb módon kezelnék egy ilyen szituációt.
– Szerelem nélkül is elő lehet adni egy szenvedélyes rumbát? Megjátszod, hogy bolondulsz a másikért?
– Szerelmesnek lenni nem csak egy lányba – a zenébe is lehet. Ránézel a táncpárodra, flörtöltök egymással, kergetőztök, megsimítod az arcát... Ám valójában a zenét simítod meg. Fontos, hogy valódi érzelmekkel dolgozzunk; ha valami nem hiteles, azt azonnal megérzi a közönség. A tanítványaimnak azt szoktam mondani: ha épp rossz kedvük van, pakolják bele a dühüket a táncba, hiszen az is gyönyörű tud lenni.
– S nem unod meg a zenét, amikor már ezredjére hallod?
– Egy bajnokságon képes vagyok beleborzongani abba a zenébe, amit korábban halálra untam a kultúrházban.
– Tételezzük fel: nehezebb időszakod van. Mennyire lehet bevinni a rossz kedvet a parkettre?
– Nem vagyunk Buddhák, hogy csak úgy kiszálljunk a testünkből. Egyébként verseny közben egy másik tudatállapotban vagyunk. Akkor már napokkal előtte trenírozzuk a testünket és az elménket, s csak a cél lebeg a szemünk előtt.
– Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?
– Én már rég nem kupákban mérem a sikert. Persze, ha összejön egy jó helyezés, az hab a tortán. Fontosabb, hogy a párommal tánc közben jól érezzük magunkat, s a közönség is szeresse, amit csinálunk.
Mikor életemben először táncolhattam élő zenére egy nemzetközi versenyen: az igen nagy élmény volt. Sima árukapcsolás volt, muszáj volt bekerülni a döntőbe, hogy hallhassam a zenekart. Azt mondtam, ha ez megadatik nekem, térdre borulok. És megadatott.
– A táncosaidnak is ezt a szemléletet tanítod? Hogy nem csak az eredmény a fontos?
– Mindig azt mondom a gyerekeknek, hogy versenyen nincs olyan, hogy „hiba”. Élesben csak azt képes eltáncolni a testünk, amit tudunk. Ha hibázunk, akkor az a lépés nem volt még a miénk. Múltkor az egyik kislány küldött egy SMS-t: „Máté, csak ötödikek lettünk. De tudod mit? Nem számít, mert én annyira jól éreztem magam!” Emlékszem, utána pár percig csak bámultam magam elé. Tudtam, hogy ezzel a kislánnyal sosem lesz gond, mert megértette, miről is szól a tánc.
– Te ezt hamar megértetted?
– Engem sokáig tudott bántani, ha úgy éreztem, igazságtalanok velem. Mostanra viszont már csak egyetlen emberrel rivalizálok, s az én magam vagyok.
– Hogy tudod az idődet úgy beosztani, hogy mindent győzz?
– Hétfőtől szerdáig Nemesócsán és a környékbeli falvakban, városokban – Komáromban, Dunaszerdahelyen, Alistálon – tanítok. A délelőttjeim ilyenkor ráérősek: edzek, sétálok vagy a természetet járom. Délutántól estig magánórákat, illetve csoportosakat tartok gyerekeknek és felnőtteknek, s van egy besztercebányai tanítványom, akihez egyszer én utazom fel, máskor ő jön hozzám. Csütörtöktől pedig megkezdődnek a versenytáncos edzések, egészen vasárnapig Boginál vagyok Szentesen.
– Hány éves korig lehet ilyen magas színvonalon táncolni?
– Azt mondják, egy táncos 30 éves kora körül teljesedik ki, s úgy 35-40 év a felső korhatár. Sok minden van bennem, amit meg szeretnék mutatni.
– Végezetül: mihez kívánhatunk neked sok sikert?
– Idén egy nagy mérföldkő előtt állunk: szeretnék eljutni a WDC három legnagyobb világversenyére, köztük a tánc Mekkájába, a Blackpool Táncfesztiválra. A verseny másfél hétig tart, kategóriánként körülbelül 200 páros nevezését várják. Ami pedig a távolabbi jövőt illeti: szeretném, ha a közvélemény is megértené a Fusion Dance Team filozófiáját. Hiszem ugyanis, hogy a legtöbben valami hasonlót keresnek, mint amit mi képviselünk Zsoltival. Táncosként pedig annak örülnék a leginkább, ha mint Farkas Boglárka és Csorba Máté is nyomot hagynánk magunk után. Apukám mondogatta mindig: „Hagyj nyomot, fiam...”
Mátéval az Új Nő újságírója, Olláry Ildikó beszélgetett videónkban.
VIDEÓ ITT!
⟱⟱⟱
