A karácsony maga a nagybetűs Hagyomány. Pedig néha kárhoztatjuk, és azt mondjuk: karácsonykor minden csak látszat. Miért kell eljátszani, hogy szeretjük azt, akit nem szeretünk, miért kell mindig ugyanazt ennünk, innunk, dalolnunk, ugyanazokat a tárgyakat használnunk? Minden csak a látszat körül forog…
Igaz ez. És mégsem igaz. Mert a formai ragaszkodás is nagyon fontos. Ragaszkodás megszokott rituálékhoz, tárgyakhoz (a fenyőfához, gyertyákhoz). Hiszen ha a forma fennmarad, előbb-utóbb megtelik tartalommal. Ezért fontosak azok a „dísztárgyak”, amelyekről alább írunk. Mert ne feledjük: vannak alvó időszakok, amikor materializálódik a világ, és az ünnep például csak a csillogó karácsonyfát és az ajándékokat jelenti. Ám ha tartjuk a hagyományokat (és megőrizzük azokat tárgyainkban), van esély arra, hogy egyszer visszatér az eredeti cél és tartalom. Vagyis az egymás iránti szeretet! Ezért kell ünnepelnünk! Ezért kell megőrizni hagyományainkat és régi tárgyainkat. Ebben segítenek hagyományőrzőink!
Szép Erzsébet, Gadóc, nyugdíjas pedagógus (csuhé dísztárgyak)
– Egyszer részt vettem egy Magyarországon megrendezett hagyományőrző versenyen. Életemben kevés ilyen élményben volt részem. A terem telis-tele volt fenyőfákkal, melyek papír-, csuhé-, szalma-, pattogatottkukorica- és mézeskalácsdíszekkel voltak felékesítve. Az ezekből áradó ősi szépség lenyűgözött! Beleszerettem ezekbe az apró népi dísztárgyakba. Önszántamból elkezdtem tanfolyamokra járni, szakembereket kerestem fel.
Szép Erzsébet
– Sőt, nem átallottam elutazni egy távoli faluba, hogy saját szememmel lássam, amint az ügyes kezű asszonyok meseszép babákat, virágokat, angyalkákat varázsolnak a nedves kukoricalevélből. Amikor aztán elkezdtem a napközis foglalkozásokon a gyerekeket tanítani, hamar kiderült, hogy élvezik. Így aztán a szerelemvirágtól a karácsonyi díszeken át sok mindent készítettünk. Közben, hogy jobban megértsék, mire jó mindez, meséltem nekik a régi paraszti világról. Arról, hogy akkoriban az együttlét nemcsak a közös munkát jelentette, hanem alkalom volt a beszélgetésre, éneklésre, szórakozásra. Hiszen a falvakban a legérdekesebb helynek a fonó és a kukoricafosztó számított, ahol az öreg nénik, akiknek a keze már nem bírta a nehéz munkát, csodaszép babákat készítettek a csuhéból.
– Azt akartam, hogy a gyerekek megtapasztalják, hogyan viselkednek ezek a természetes anyagok megmunkálás közben, és hogy megismerkedjenek a magyar hagyományokkal. Elmondtam, hogy tizenkettő előtt öt perccel eszméltünk rá: ha nem vigyázunk a régmúlt idők hagyományaira, akkor azok örökre elvesznek!
Ezért is vállaltam el annak idején a soproni pedagógiai főiskolán a kismesterségek és a bábjátékok tanítását: a jövendő pedagógusokat oktattam. Így talán a jövőben is készülnek majd csuhébabák, csuhébetlehemek és -angyalkák…
Novák Gizi, Komárom, kézműves (mézeskalácssütés)
– Szerencsés géneket hordozok magamban, mert felmenőim közt szinte mindenki kivételes kézügyességgel rendelkezett. Dédnagyapám kőfaragóként kereste meg mindennapi kenyerét, nagyapám pedig díszkovács volt, a család nőtagjai pedig sütésben, hímzésben jeleskedtek. Annak idején iparművészeti középiskolába jelentkeztem, ahol csipkeverés-szövés szakon végeztem. Miután férjhez mentem, már nem igazán maradt energiám a „hobbijaimra”.
Novák Gizi
– Aztán meghalt a férjem, s épp a hagyományőrző tevékenységek segítettek a gyász feldolgozásában! Elkezdtem dióval, csuhéval, fazekassággal foglalkozni. Idővel lelkes résztvevője lettem a magyarországi kézműves-találkozóknak, ahol új technikákat sajátíthattam el. Legjobban a mézeskalács-készítés ragadott meg. Talán azért, mert ennek van a legősibb hagyománya, hiszen őseink még az Etelközből hozták magukkal. A látszat ellenére ez nehéz munka.
– A tésztát, mely saját, egyedi és titkos receptem alapján készül, először alaposan össze kell gyúrni, majd még át is darálom, hogy könnyebben tudjak dolgozni vele. Aztán pedig a különböző formák segítségével kiszaggatom, és az előre megrajzolt tervek alapján magvakkal, tésztacsíkokkal díszítem. Végül pedig a kalácsokat apránként, kis elektromos kemencében kisütöm.
A sütés számomra egy szép hagyomány továbbörökítését jelenti. És persze, a fahéjillatú konyhában eltöltött örömteli percek örömét… Régebben ebből éltem, ma már nyugdíjas vagyok.
Fehér Erika, Komárom, gyertyaöntő
– Gyermeknővérként dolgoztam éveken át, de miután megszülettek a fiaim, egyre fárasztóbb volt a műszakozás. Mígnem egy mallorcai nyaraláson ellátogattunk egy gyertyaöntő műhelybe. Ahogy beléptem a viaszillatú kis birodalomba, rádöbbentem: ez az, amit akarok! A kezdet nem volt könnyű.
Fehér Erika
– Mindent egyedül, kudarcok árán tanultam meg. Hagyományos, kézi technikával készítem a paraffingyertyákat. A gyertyaöntéshez szükséges formákat az édesapám gyártotta le. Ma már a legváltozatosabb színekben, formákban állítom elő a termékeimet. Keresettek az aromagyertyák, melyeket én (bár több munkát igényel) még gyártás közben ellátok illatanyaggal. Így a gyertya tovább megtartja az aromáját, nem úgy, mint az utólag merített. Adventben reggeltől késő estig dolgozom: egy nap alatt néha kétszáz gyertyát is elkészítek.
– Nagy divat a dán gyertya, mely égéskor nem olvad, hanem szétnyílik, majd a szárnyak felkunkorodnak. Gyártása időigényes, mert a gyertya vastag, és eltart egy ideig, míg megköt, és díszíthető, festhető állapotba kerül. Pozsony környékén és a Csallóközben leginkább a meleg színeket, a pirosat, narancssárgát kedvelik, Trencsén környékére leginkább a kéket rendelik, a lévaiak pedig a sárgát és a vaníliaszínűt vásárolják.
Átmelegedik a szívem, mikor arra gondolok, hány ezer otthonban világítanak majd szenteste az én gyertyáim!
Bencsics Ákos, Komárom, fazekas
– Annak ellenére, hogy rajzeszközök és festékek közt nőttem fel (nagymamám és édesanyám is fest), engem már egészen kiskoromban a fazekasság vonzott. Iskolás koromban a nyári szüneteket Kürthy György fazekasmesternél töltöttem Óbányán. Amit megtanultam, annak ugyancsak hasznát vettem a modori (Modra) fazekasipari középiskolában: ott kezdtem a tanulmányaimat. Innét aztán sikerült átkerülnöm Mezőtúrra, ahol Tóth Géza fazekas irányítása alatt folytattam tovább a tanulást.
Bencsics Ákos
– A szakiskola elvégzése után az elismert kalocsai fazekasmesternél, Kovács Lászlónál lestem el a szakma fortélyait. A fazekasság nehéz férfimesterség, hiszen egy-egy fázisa valóságos rabszolgamunka. Én mégis egyre jobban szeretem. A legkisebb mütyürtől a legnagyobb udvari kaspóig, mindent hagyományos technikával, szabad kézzel készítek. Be kellett viszont látnom, hogy szénfűtéses kemence már nem felel meg az elvárásoknak, így beszereltettem egy elektromost. Szükség is volt rá, hiszen szinte minden darabot kétszer égetek ki. Az első égetés még a mázolás előtt történik, kaspóim ekkor kapják meg a közismert téglaszínt. Ezután a kihűlt edényeket színesre mázolom, majd ismét visszakerülnek a kemencébe, de most már jóval melegebbre, ezernyolcszáz fokra állítom be…
– Utolsó lépésként még át kell törölni, fényesíteni kell az edényeket. Ebben nagy segítségemre van a feleségem, aki a pedagógusi munkája mellett rengeteget fáradozik az üzletünkben. A tavalyi pasztellszínekkel ellentétben, az idei karácsony divatszíne a piros és a narancssárga. Szerencsére egyre nagyobb az érdeklődés a hagyományőrző termékek iránt. Ami jó dolog, elvégre századokon át a magyar néplélek formálta őket letisztulttá. Remélem, ez az időtlen szépség megragadja legkisebb fiamat, Bendegúzt (a három nagyobbik más pályát választott), aki a háromévesek kíváncsiságával szívesen „segédkezik” a műhelyben.
