A hűség és a hűtlenség kérdése talán soha nem volt olyan sokrétű és megosztó, mint napjainkban. A történetek, amelyeket barátainktól, ismerőseinktől vagy épp a szomszédtól hallunk, egyre gyakrabban szólnak titkos viszonyokról, elcsúszott házasságokról, "igazinak" hitt új szerelmekről. Van, aki könnyed vállrándítással intézi el: „ha jólesik, csinálja”, mások élete viszont darabokra hullik egyetlen megcsalás miatt.
De vajon miért válnak egyre gyakoribbá ezek a történetek? A hűség tényleg idejétmúlt fogalom, vagy csak kifogások mögé bújt gyengeség? A következő sorokban sorsok, vallomások és dilemmák tárulnak fel – amelyek mindannyiunkban felvethetik a kérdést: lehet-e még feltétlenül bízni a másikban?
– Mégis hogy történt? – kérdezem Éva barátnőmet, amikor az eljegyzés előtt otthagyta kedvesét Laci miatt.
– Nem is tudom – feleli. – Csak úgy jött az érzés… Mindjárt az első éjszakán lefeküdtem vele… Nem tudtam neki ellenállni.
Aha, mondom, miközben megértően bólogatok. Van ilyen. Az ember szereti a párját, aztán egyszer csak elönti a nagy Érzés, bezsong, és mindent felrúg. Értem én, persze, van ilyen. Senki emberfia sem törhet pálcát a másik fölött.
– Hogy vagytok? – kérdem mosolyogva Imit, aki pár éve nősült. Egy filigrán lányt vett el. Azóta gyermekeik születtek, két gyönyörű kisfiú.
– Miért? – kérdez vissza élesen. Hamar kiderül: válnak. Imi rájött, hogy mégsem illenek össze csinos feleségével. Új szerelembe bonyolódott: a boldog kiválasztott egy kétgyerekes családanya.
– El van rontva az életem – mondja Imi borús arccal. – Most találtam meg az Igazit. Most, hogy már gyerekeim vannak. Mit csináljak? Maradjak velük, és szenvedjek egy életen át? Nem áldozhatom föl magam… De minek is magyarázom. Te ezt úgysem értheted!
Tényleg nem nagyon értem, de azért azt gondolom, megesik az ilyesmi. Mindnyájan emberek vagyunk. Csak Enikőt, a feleségét sajnálom – időnkét látom az utcán, ahogy összetörten igazgatja két apró gyerekét.
– Te nem szoktad megcsalni a férjedet? – kérdezi jó barátom, Dezső, mikor egy kávé mellett rátör az őszinteségi roham. – Micsoda kérdés? – gondolom magamban. – Persze hogy nem.
– Nem? – kérdezi csodálkozva. (Mellesleg megjegyzem: Dezső nős, egy gyermeke van. A világ szemében mintaférj és mintaapa.)
– Miért, te csalod a feleségedet? – ámulok el.
– Persze – feleli. – Tudod, van egy nő. Jó kis nő az, tele tűzzel… Nem tehetünk róla, vonzzuk egymást, akár a mágnes.
– És a feleséged? – kérdem – Tudja?
– Há-á-át, igen, rájött – mondja. – De tudod, mi megegyeztünk: nem gátoljuk egymást semmiben.
– Aha – bólogatok. – És mit szólnál hozzá, ha ő is megcsalna?
– Ha neki jólesik! – hangzik a felelet.
Sanyinak hosszú évek óta két nő van az étetében: Kati (egy éve már a felesége) és Vica. Vicával most már csak évente párszor találkoznak, általában konferenciákon. Ilyenkor egymásnak esnek… Kapcsolatuk nyílt titok a kollégák körében.
– Hogy bírod? – kérdem Vicát.
– Most mit mondjak? – kérdez vissza. – Nekem is rossz. Évek óta szeretem Sanyit. Hiába próbálok, nem tudok, és már nem is akarok elszakadni tőle. És ha összehasonlítom magam Katival, azt hiszem, nekem jobb. Én tudok róla, ő nem tud rólam. Neki jutnak a hétköznapok, nekem meg a szép szerelmes esték. Különben is: jobb egy nős férfival, mint semmilyennel…
Kis panziónk két szobáját néhány hétre egy nő és két férfi bérelte ki, a munkájukat végezték a faluban. A nő és az egyik férfi a franciaágyas szobában telepedtek le. A vak is látta, hogy ők ketten egy pár. Az egyik este beszélgetni kezdtünk, és hamar kiderült: a férfi nős. Előhúzta a családi fotókat, és büszkén mutogatta kamasz gyerekeit. Csak mi feszengtünk – a szerető nem.
– Minden exemmel jóban vagyok – meséli elégedetten Karcsi, mikor hosszú-hosszú idő elteltével találkozunk. Karcsi három hónapja nősült, és első gyermekét várja. – Na, és szoktál kalandozni? – kérdi váratlanul, mintha csak azt kérdezné, hol dolgozom.
– Nem – válaszolom tömören.
– Nem? – lepődik meg.
– Hiszen te is most nősültél! – mondom.
– Na nem úgy gondolom – szabadkozik –, csak lazán.
– Lazán? – kérdezem csodálkozva.
– Aha – mondja lezseren. Azon kapom magam, hogy magyarázkodok: – Mi jól megvagyunk. Szeretjük egymást a férjemmel.
– Hát – tárja ki kezeit –, ha te mindent megkapsz otthon… Minden téren … akkor érthető.
Úgy döntöttem, nem kérdezek vissza. Nem kérdezem meg, miért kell az embernek mindent megkapnia. Minden téren. Nem kérdezem meg, hogy neki, pár hónappal az esküvője után, vajon mi hiányzik az életéből.
A háromgyermekes Rékát 15 év házasság után hagyta el a férje, az egyébként nagyon szimpatikus Jocó. Kiderült, az álomházasság csak álom volt: Jocó hét éve csalja fűvel-fával. Most két hónapja pedig szerelmes, mégpedig a kétgyermekes Anitába. Mondani sem kell: mindketten válnak.
– Te – meséli Réka –, tudod, miket mondott nekem? Azt sem tudom, elhiggyem-e. Ez mindenkivel megcsalt, a saját házunkban, a saját hálószobánkban… A bébisziterrel, a barátnőmmel, a szomszédasszonyommal…
– A szomszédasszonnyal? – kérdezem. – Ez biztos?
– Én már mindent el tudok képzelni – mondja Réka csüggedten.
Mi tagadás: már én is mindent el tudok képzelni. A legvadabb variációkat is. Mindenki mindenkivel… Csak mostanában elkezdtem szorongani. Meg lehet még bízni egyáltalán valakiben? Megbízhatok a férjemben? A barátaimban? A gyerekek az apjukban, az anyjukban? Vagy a csalás az új norma? A hűtlenség az új érték? Úgy látszik, lemaradtam…
– Majd megérted – kacsint rám vigyorogva negyvenes barátnőm, mellesleg kétgyermekes családanya.
Nem tudom, fantáziadús agyammal mire gondoljak. Hiába erőlködöm, nem megy. Egy másik barátnőm erre csak azt mondja: ebben a feje tetejére állított világban nem ártana, ha az emberek újra fellapoznák a tízparancsolatot. A felebarátod feleségét ne kívánjad.... Lehet, hogy tényleg nem ártana.
