Hogyan neveltem fel a fiaimat?

Tegnap éjjel boldogan száguldottam az autópályán a schwechati reptér felé, a lányom jelezte érkezését. Közben elgondolkodtam arról, amiről ez az írás is szól, vagyis hogyan neveltem fel a fiaimat. Jobban mondva: hogyan sikerült felnevelnem három fiút az egy szem lányom mellett?

Hazaérkeztünk, a fiúk leszaladtak az emeletről, hogy üdvözöljék a nővérüket. Lányom első útja a fürdőszobába vezetett, hogy megmossa a kezét, de hirtelen sikkantott egy nagyot. Pók! Megnéztem: csúnya kis jószág volt a szőrös kis testével. A lányom megkérte az idősebb öccsét, hogy vigye ki az udvarra. A fiú jött, a pókicát papírral leszedte a zuhanyzó melletti falról, majd gyors léptekkel kivitte az udvarra. Mosolyogva néztem a jelenetet, s azt gondoltam: azért valamit jól csináltam... 

(© Tanaka Tatsuya)

Te fiú vagy!

Soha nem tettem különbséget a fiaim és a lányom között. Mindjárt a gyermekeim születése után eldöntöttem, hogy nem szeretnék beleragadni a sztereotípiákba, s nem szeretném erősíteni bennük a sablonokat. Te fiú vagy, neked mindent ki kell bírnod! Micsoda dolog ilyen puhányul viselkedni? Katonadolog! Nem szégyelled magad fiú létedre? Ez persze ellentmondásnak tűnt, már annak fényében, hogy gyermekeim apja az első kisfiunk születésekor hivatásos katona volt – és gyakorlatilag egy katonai laktanyában kezdtük el babás életünket.

Volt egy ismerősöm, akinek nagyjából akkor született a fia, mint nekem az első: és az egész rokonságnak bejelentette, hogy nem akar látni a fia kezében műanyag fegyvert és tankokat. Mit tett erre a drága rokonság? Szinte csak fegyvert vett a fiúcskának ajándékba, aki boldogan szaladgált fel s alá az udvaron, és lőtte halomra – játékból – a békésen kapirgáló tyúkokat. Szegény barátnőm elkeseredve mesélte el az összeütközéseit, s a végén csak annyit tudott elérni, hogy megszabta a fiúnak, mennyi ideig játszhat a fegyvereivel. Nagy tanulság volt ez nekem, hisz kiderült: az sem jó, ha nagyon radikálisan eldöntünk vagy eltervezünk valamit.

Az élet nem kiszámítható, arról nem is szól-va, hogy ha olyan világot vizionálunk a gyerekeinknek, ahol csak jó van, rossz nincs, a mi csemetéink pedig a legtökéletesebbek, előre borítékolható a kudarc. Hisz a jót csak a rossz mellett tudjuk megtapasztalni.

Sok negatív élményre tehetünk szert, ha kitaláljuk a gyerekeinknek, hogy mit csinálhatnak és mit nem. Természetesen nálunk is voltak fiús játékok a teherautótól kezdve a „repcsiig” – egy pilóta apa mellett ez természetes. A legtöbb játékunk viszont megfelelt fiúnak-lánynak egyaránt: fakockák, építőkockák, egy egész fröccsöntött dínópark, labdák, plüssök, miegymás... Nem volt olyan sok tárgyunk, ha belegondolok – ma több kacat van egy egyke szobájában, mint nálunk a négynek volt összesen. Gyermekeim legkedvesebb elfoglaltsága úgyis a festés, a gyurmázás, a homokozóban építkezés és a cicákkal való játék volt. Az életszerű és életszagú elfoglaltságok domináltak.

Gatya, gatya, bugyi

Azt nagyon élveztem, hogy az általában fiúsabb elfoglaltságok mellett időről időre volt egy cuki gyöngyfűzés, babázás, majd előkerültek a lányos legók is. Nálunk teljesen természetes volt, hogy mind a négy gyerek kipróbálta a keresztszemes hímzést panamára vagy a tortadíszítést. A ruházkodás nem volt nagy tudomány, a fiaim világéletükben megelégedtek a kék, szürke, fekete alapruhatárral – a lényeg, hogy egy ruha kényelmes legyen. Ünnepi alkalmakkor a két kisebb fiúnak szenvedés volt ingbe, szövetnadrágba bújni, minden szúrta őket, csak fintorogtak nagyokat az asztalnál. Nagyfiam ebben kicsit más, ő érzi a kiöltözés jelentőségét, és büszkén feszített például a tánciskolás koszorúcskán vagy hasonló alkalmakon. Ennyi fiú ruháztatása után kifejezetten élveztem, hogy a kislányos ruháknál kiélhettem magam. Sajnos, egy idő után a lányom nemet mondott, mert merőben más volt az ízlése, mint az enyém, és nagyon nem volt megelégedve az én választásaimmal. (Vicc: Fáradt anyuka tereget a zsinórra. Egy gatya, meg egy gatya, még egy gatya, egy bugyi... Te jó ég! Elfelejtettem elmenni az oviba Dórikáért!) 

A férfi az, aki izmot épít...

Nagyfiamnak rengeteg energiája volt, óvodáskorától mindig kellett valamit sportolnia. Nem lett élsportoló, de többféle sportágat is kipróbált, s mindegyiket nagyon élvezte. Egyszerűen kellett neki, hogy heti három-négy alkalommal kitombolja magát, kieressze a gőzt a pályán. Támogattam őt, elhordtam a különféle edzésekre, gyártottam a szendvicseket, mert sokszor csak este keveredett haza a suli utáni edzésről. Bár már felnőtt, a mozgás iránti szeretete megmaradt, az egyetemi előadásokra ma is biciklivel jár, több órán át teker a végeláthatatlan holland kerékpárutakon (Hollandiában tanul). Szabadidejében meg falat mászik, egyszóval izmos fiatalember, egy deka zsír sincs rajta.

A két öccsénél már nem volt ilyen egyértelmű a dolog. Szerettem volna, ha ők is sportolnak, de nem igazán fűlt hozzá a foguk. Nem akartak sportklubban tevékenykedni, edzésekre járni, aztán kamaszkorban fordult a kocka – és azóta rendszeresen tornáznak, izmot építenek. A felnőttkor küszöbére mindkettőjükből helyes, edzett fiatalember lett. (Nekem pedig egy nagy tanulságom: mindenkinek más az útja az életben.)

A „nem” nem mindig jelent nemet, csak egyszerűen az egyik előbb rajtol, a másik később: különbözőképpen és különböző tempóban fedezzük fel a világot.  

Anya csak egy van

És négy a gyerek. Egy nagyon jó barátnőmmel sokat beszélgettem a gyereknevelésről. Ő öt gyermeket nevelt fel úgy, hogy az iskola megkezdéséig csak nekik szentelte az életét. Mivel én is hasonló cipőben jártam, megegyeztünk abban: egy anya nem tudja ugyanúgy nevelni a gyerekeit, ha dolgozik, mint mikor otthon van. Nem tudom, ez mennyire érthető. A miénk volt az a sokat emlegetett nagy választás, amiről manapság a jóérzésű feministák beszélnek (hogy a nő választhasson, otthon marad-e vagy dolgozik). S bár ma is úgy gondolom, hogy az otthonlétnek rengeteg előnye van, kaptam én azért hideget-meleget a többi anyukától. A sok beszólás közül a kedvencem az volt, mikor egy anyuka büszkén kijelentette, hogy ő bizony hat hónapig szoptatott, aztán gyorsan visszament dolgozni, mert minek annyit lustálkodni...

Persze, a gyereket meg addig felraktad a polcra, ugye? Sok családot ismerek, ahol gyakorlatilag a nagymama nevelte fel a gyereket, de ezzel nincs semmi baj, ha nekik így volt jó. Én viszont voltam olyan önző (?), hogy a saját gyerekeimet magam szerettem volna felnevelni – a kizárólagosság minden előnyével és hátrányával együtt. Mert ennek is vannak negatívumai, például a mai napig szembesülök azzal, hogy mikor bármi gond, elintéznivaló akad a családban, anya majd megoldja. És itt térek vissza a barátnőmmel való beszélgetésre: nem tudtam úgy felnevelni a gyerekeimet, mintha nem lettem volna otthon... Minden nap, minden órában. Ennek ellenére meg kell hogy mondjam, a gyerekeim talpraesettek, nagyfiam és lányom több ezer kilométerre rendezték be fősulis életüket, és szerencsére boldogulnak. Nélkülem is, s ez így van jól.

(© Jonas Peterson)

Viselkedünk...

Fiaim sosem voltak rosszcsontok, kicsi korukban megtanulták, hogy alkalmazkodni kell, hogy meg kell várni a többieket, hogy nincs mindig minden úgy, ahogy azt szeretnék. Ez máshogy nem is lehetett volna, hiszen jól néztünk volna ki, ha valamelyik gyerek hezitál, találgat, s emiatt például reggel nem érkezünk meg időben az oviba, iskolába. Összezördülések voltak közöttük, de általában megbeszélték az ügyeiket, nem játszhattam állandóan döntőbírót. Az egymás iránti tisztelet természetes volt: ez volt a szeretetközösségünk alapja. Soha nem bántották egymás dolgait, bármiben egyezségre jutottak. Ehhez az is kellett, hogy például mindenki választhatott mesét, és ha a fiúknak nem tetszett a lányos mese, nyugodtan felállhattak, nem volt kötelező végignézni. Ugyanígy volt a gumicukorkákkal: a mai napig mosolyogva nézem, hogy egy zacskó cukorkát a felnőtt és majdnem felnőtt gyerekeim pontosan négyfelé osztanak, s ha kimarad pár darab, azt odahozzák nekem: „Anyu, ez a tiéd!” Ezek apróságok, de hiszem, hogy mély nyomot hagytak bennük ezek a viselkedésformák. A tisztelet, az elfogadás, az érzelmek megélése ugyanis itt kezdődik.

A szép beszéd

A tágabb családunkra jellemző, hogy senki nem beszél csúnyán. Aki ebben nő fel, annak ez a természetes. Nagyfiam iskolás korában egyszer bevallotta, hogy ismeri a csúnya szavakat, az F betűs szót és a K betűs szót. Magamban mosolyogtam, amikor ezt így előadta, de igyekeztem komoly képet vágni hozzá, és elmagyaráztam, hogy azzal nincs semmi baj, hogy ismeri, csak nem kell használni. Másik ilyen vicces családi legenda, hogy vendégünk volt, és a kisfiam előtte mondta, hogy: „Anya, nagyvécére megyek.” S elvonult.

A vendég nem hitt a fülének: Ti ezt így mondjátok? Itthon? Furcsa volt neki, hogy az ötéves gyermek máshogy nem is tudja mondani. Azért hozzáteszem, hogy az iskolai közegben minden gyermekem elsajátította a csúnya beszédet, alkalomadtán még használják is, ám az első évek nevelése nem veszett el. 

Ölelés

A távolságtartó, fizikailag elérhetetlen szülő életre szóló traumát tud okozni. A fiúknak is, nem csupán a lányoknak. Nem igaz, hogy a rideg nevelés megacélozza a fiúgyermek jellemét. Inkább csak megkeményíti, nehogy valami érzelmet mutasson a régimódi nevelés szerint (egy férfi tartja magát minden helyzetben). Mert ő az erős férfi... Marhaság. A gyereknek kell az ölelés, az összebújás, a simogatás. A bőrünk a legnagyobb érzékszervünk, s ha gyerekkorban nem fogjuk érezni a másik melegét, egy életen keresztül kínlódni fogunk. A meg nem ölelgetett gyerek nem hiszi el, hogy ő szerethető. Ölelni örömben, ölelni fájdalomban, ölelni csak úgy: a sok ölelés hatására a fiú gyermek önbizalomra, önbecsülésre tesz szert, mert érzi, hogy elfogadják. Hisz úgyis annyi negatív dolog fogja érni az életben, annyi szeretetlenség van a világban, hogy az anyai szív sokszor elfacsarodik.

Mert mit is szeretnénk mi, érző anyák? Azt szeretnénk, hogy kiegyensúlyozott, öntudatos férfiak legyenek a fiaink, akik majd megtalálják a helyüket az életben. Ez a legnagyobb boldogság a szülő számára. Az elmúlt két évben életem része lett a fentebb említett bécsi reptér. Sokszor várakoztam itt a gyermekeimre, és mindig nagy öröm számomra, amikor néhány hónap távollét után magamhoz ölelhetem őket. Fiamat és lányomat egyaránt.