Lydia Elise Millen volt az, aki újradefiniálta a luxus fogalmát.
Lydia több mint egymillió követőt tudhat magáénak az Instagramon, az egyik legnépszerűbb angol influenszer.
Lydia Elise Millen influenszer
Csodás ruhákban mutatkozik, és márkás luxustáskákkal fotózták minden egyes bejelentkezésekor. Olyan nő, aki kerti sétáira is mini Hermès táskával a kezében indul, melynek súlyát aranyárban mérik.
Nagy meglepetésre azonban nemrégiben bejelentette – miután vidékre költözött, és eljegyezte magát a kertészkedéssel –, hogy árverésre bocsájtja az összes luxustáskáját.
Közben ugyanis rájött, hogy semmi nem veheti fel a versenyt a zöld élettel, a tyúkudvarával és a muskátlijaival, melyeket saját maga ültet és öntöz. Mint mondja, létezésünk sava-borsát a természetes, élményalapú élet adja – csak ez tudja feloldani bennünk azt a sok stresszt, ami a modern élet velejárója.
MIÉRT VÁGYIK A NŐ LOUIS VUITTON TÁSKÁRA?
Barátnőm Bécsben pincérkedett. Nagy álma egy Vuitton táska volt, minden héten bement az üzletbe megsimogatni. Azt mondta, ha egy darab kakira írnák ki a polcon, hogy Louis Vuitton, ő azt is megvenné.
Az én első luxustáskám – táskautánzatom – egy láncos neszesszer volt. Pozsonyban vettem még a fordulat utáni első second handek egyikében. Tudtam, hogy csak másolat, tudtam, hogy nem telik igazira, mégis büszkén kihúztam magam, mikor a langy nyári éjszakákon megsétáltattam. Marbellai nyaralásunkon a hotelben a többi nőnek eredeti Vuittonja volt, de nem zavart. Tízszer öntudatosabban sétáltam be vele az étterembe, mint ők. A bőröm barna volt, a testem karcsú, a táskám monogramos, ennyi elég is volt a boldogságomhoz.
Akkoriban még nem nagyon érdekelt, hogy miért is vagyok az én kis csecsebecsémmel olyan elégedett. Azóta persze sok keleti blokkból származó nőt vitt jégre (és Dubajba) a luxustáska. Mindenesetre nem siettem igazat adni a Biblia azon passzusának, mely szerint a nőt az ilyen csecsebecsék juttatják kénköves pokolra.
A baloldali amerikai gondolkodót, Thorstein Veblent sem olvastam, aki A dologtalan osztály elmélete című könyvében megírta, hogy a hivalkodó fogyasztás csupán a felsőbb osztályok vásárlási attitűdje, mely nem ésszerű szükségleteken alapszik. Vagyis minek akarunk mi itt flexelni drága táskákkal, mikor megteszi egy vászonszatyor is. Az én Louis Vuitton-utánzatom tehát csak a társadalmi presztízsem kifejezését szolgálta. Emellett duplán voltam kárhozott, mert hamisított neszesszerrel villogtam. Mindenesetre sírtam az örömtől, mikor pár évre rá megkaptam az eredetit. A neszesszer azóta is megvan, pedig ennek már 21 éve.
Az ember szereti a luxust, mindig is szerette, már az ősember is felnézett arra, aki valamilyen kivételes csontból fűzte a nyakláncát... Az állatvilágban sem ismeretlen a státuszszimbólum, a hierarchia csúcsán álló oroszlán a sörényével, a páva a tollazatával jelzi a dominanciáját.
Én mint pazarló haszontalan
A Veblenhez hasonló gondolkodók szerint az elit olyan tárgyakat értékel, melyek pazarlók és nem is praktikusak, szépségük pedig hiábavaló, hisz csak a dologtalan osztályok haszontalanságát bizonyítják. Ez utóbbi nemigen áll rám, hisz lassan annyit dolgozom, hogy belerokkanok (ha már bele nem rokkantam). Azt sem húzom alá, hogy másokhoz képest szerettem volna gazdagnak tűnni. Nekem azért tetszett a táska, mert kis luxusszeletkét képviselt abból a nyugati világból, amitől addig el voltunk zárva. Főleg azért vettem meg, hogy lenyűgözzem magamat, s nem azért, hogy lenyűgözzek másokat. Vagyis ezt akkor még nem gondoltam át ilyen nyakatekert módon. Vad voltam, ösztönös és nő.
A mai lélektannal foglalkozók a luxustáska utáni vágyakozást a szorongással magyarázzák. Eszerint a nő szorong, mert mások szemében nem tűnik elég sikeresnek vagy kivételesnek, ezért aztán vesz egy Dior táskát, hogy az emelje fel őt a többiek fölé.
Olvass tovább: Miért vágyik a nő Louis Vuitton táskára?
