Jó napot! – köszöntem a kollégiumi igazgatónőnek, mire ő vékony, mérges kis szemöldökét felhúzva azonnal az irodájába hívatott. Mit követtem el már megint? – sóhajtottam, és miután bezártam az ajtót kettőnk mögött, megkért, foglaljak helyet. Mindig olyan hivatalos volt és szigorú. Magázott, pedig csak 16 éves voltam.

„Bernadett – kezdett hozzá –, nem tudom, maguknál otthon milyen szokások vannak, de itt szeretném, sőt megkövetelem, hogy a közönséges Jó napot! helyett a Jó napot kívánok! köszönést alkalmazza. Természetesen mindig az adott napszaknak megfelelő formában!” Mi tagadás, ez után nekem is összeszaladt a szemöldököm. Nem akartam hinni a fülemnek!

illemtan-kezdo.jpg

Ma persze, számos illemtanversennyel a hátam mögött már jól tudom, mennyire faragatlan voltam anno. A jó modor és helyes viselkedés legfontosabb alapszabálya a köszönés. Lássuk. Teljesen átlagos, mindennapi dologról beszélünk, mégis több tucat illemszabály kötődik hozzá. Jól érthetően köszönjünk, a másik fél szemébe nézve, nem kiabálva, úgy, hogy a másik fél is meghallja. És teljes formájában, tehát a „kívánok” igével együtt. Ha az utca túloldalán vesszük észre ismerősünket, elég, ha intünk neki. Ha egy terembe lépünk, mindig mi köszönünk elsőként. Ugyanúgy mi köszönünk elsőként, ha távozunk valahonnan. Soha nem köszönünk zsebre tett kézzel vagy teli szájjal. Gyakran megesik viszont, hogy nem ismerjük a másik felet, ennek ellenére illik viszonozni a kedvességét.

A köszönés gyakori formája a kézfogás, mely mindig határozott és erőteljes. Ha valaki felénk nyújtja a jobbját, azt illik elfogadni. Továbbá: mindig az idősebb félnek kell kezdeményeznie a kézfogást. Télen pedig kesztyű nélkül illik kezet fogni. Férfiak, ha kalapot viselnek, megemelik köszönésképpen azzal a kezükkel, amely távolabb esik a másik féltől.

A nőket kézcsókkal köszönteni ma már elavult dolognak számít, mégis a tisztelet jele. A férfi kissé lehajolva, a nő kezét nem túl magasra felemelve csókol kezet. A kézcsók nem hangos cuppantás, inkább csak – a nő kézfejét szinte alig érő – halvány lehelet.

A verseny, avagy miből lesz a cserebogár?

Erzsi néni az egyik délután megkeresett engem és néhány barátnőmet, lenne-e kedvünk versenyezni. Biztos volt benne, hogy bármit fog elénk terjeszteni, mi menni fogunk, hiszen ezáltal legálisan lóghatunk a suliból. „Illemtan” – mondta. Illemtanverseny. Néma csend honolt percekig, majd egyikünk félve megkérdezte, hogy tényleg létezik-e olyan. Mármint illemtan. Létezik! Gyanítom, drága igazgatónőnk kéréssel fordult hozzá: Erzsike, kérlek, kezdj a lányokkal valamit! A végén még örültünk is neki. Hiszen imádtunk versenyezni, így ebben is a legjobbak akartunk lenni, még egymás között is.

Tanulmányoztuk a viselkedési kultúrákat, olvastuk a szabályokat. Sőt, egy idő után már társalogtunk is, mert úgy illik. Erzsi néni pedig örömmel nyugtázta iparkodásunkat. Az első versenyen szembesültünk a szomorú ténnyel, hogy nem készültünk fel eléggé. Kezdésképp egy tesztet kellett kitölteni. Mindjárt az első kérdésnél elbuktam. Emlékszem, tágra nyílt pupillákkal néztem a kérdést: hogyan mondjuk latinul azt, hogy a háború oka? Ott és akkor jegyeztem meg örökre, hogy ez lenne a casus belli. Nota bene: nem elég tudni az illemtan szabályait vagy ismerni a tánclépéseket, ugyanolyan fontos az általános műveltség is! Ami aztán jó alapul szolgálhat egy kellemes társalgáshoz. Apropó: társalgási illemtan! Nem mindegy, kivel és hogyan társalgunk – és hogy milyen témáról.

hirlevel_web_banner_2_111.jpg

A társalgás illemtana

A beszélgetés alappillére anyanyelvünk helyes használata. Hiszen a nyelv által fejezzük ki magunkat. Érzéseinket, gondolatainkat a nyelv által közvetítjük a világnak. Éppen ezért illik szókincsünket olvasással bővíteni, hogy kevesebbszer jelenjen majd meg mondandónkban az „izé” szópótló szó. Ahogy beszélünk, azzal önmagunkat reprezentáljuk, tehát illik jól artikuláltan, megfelelő hangerőséggel társalogni. Ha valamit nem értünk, kérjünk elnézést, és illedelmesen kérdezzünk vissza. Mivel a beszélgetés mindig kétoldalú, így partnerünket is engedjük szóhoz jutni. Ezzel megtiszteljük a másikat. Véleményünket ne erőltessük rá senkire. A nagyobb hangerő, a harsányság is illetlen, a trágár beszédnél pedig nincs nagyobb illetlenség.

Ellenben figyelemre méltó, ha nem osztjuk meg a figyelmünket, és csak a beszélgetőpartnerünkre figyelünk. Ez azt jelenti, hogy közben nem nyomkodjuk a telefonunkat, illetve nem lessük egyik szemünkkel a tévét. Minő faragatlan viselkedés! Ugyanúgy, mint mikor a másik szavába vágunk. Ha mégis megesik, ildomos bocsánatot kérni. Gyakran megtörténik, hogy úgy érezzük, beszélgetni kellene egymással, viszont nincs miről. Ilyenkor az időjárás mindig életmentő témának számít. Viszont nem illik ezt sem sokáig firtatni, így néha jobb, ha a hallgatás mellett döntünk.

„Nem az a lényeg hogy egy véleményen legyünk, hanem hogy egy színvonalon.” (Vavyan Fable)

Tegezzem vagy magázzam? (Munkahelyi illemtan)

Az egyik állásinterjún elkövettem egy végzetes hibát. A mai napig nem értem, mi történt velem, de felajánlottam az interjúztató hölgynek (aki ráadásul az igazgatónő volt), hogy tegezzen. Rögtön tudtam, hogy ez nagyon illetlen viselkedés volt a részemről, hiszen pozíciójából fakadóan csakis ő kezdeményezheti a tegezést. Ő akkor az illemszabályoknak megfelelően járt el, és elutasította kérésemet. Rendkívül illemtudó módon magyarázta meg, miért. Teljesen leforrázva hallgattam őt, közben mindvégig a szemébe néztem, majd elnézést kértem. Mást nem tudtam tenni. Mert ilyenkor nem kell szabadkozni vagy többször elismételi, hogy mennyire sajnáljuk!

Az általános illemtan szerint a tegezést mindig a nő ajánlja fel a férfinak, azonos neműek között pedig az idősebb ajánlja fel a fiatalabbnak. A felajánlott tegezést pedig sértés nem elfogadni. Természetesen ez esetben a munkaadó ajánlja fel a beosztottnak a tegező viszonyt. Bármennyire hihetetlen, de ennek ellenére felvettek, mert a követelményeknek amúgy megfeleltem, és a prezentációmban egyéb kivetnivalót nem találtak. Persze, egész éjszaka izgultam, mi lesz másnap. Remegő lábakkal léptem be az irodába, ahol a főnöknő mosolygós arccal fogadott. Kezet nyújtott, és felajánlotta, hogy tegezzem. Örömmel elfogadtam, és óriási kő esett le a szívemről. Mázlista vagyok! – gondoltam.

Derzsi Bernadett