Szabó Mónikának  – mint oly sokaknak – az volt az álma, hogy egyszer saját kávézót nyit Füleken. Az út, ami előtte állt, hosszú volt és rögös, de soha nem adta fel: apró lépésekben haladt a pályán, ami a vendéglátás irányába vitte…

Mónika fiatalkorától rajongott a jó kávéért, a minőségi szolgáltatásért pedig hajlandó volt akár hosszú kilométereket is gyalogolni. Egy ideig idegenvezetőként kereste a kenyerét: nyitott szemmel járt a világban, így lassan körvonalazódott benne a saját kávézó ötlete. Tudta persze, hogy ehhez pénzügyi és üzleti tervre is szükség van, hisz az autó sem jogosítvánnyal megy.... Álmát végül sikerült valóra váltania, amikor is megnyitotta kapuit Füleken az Európa Bar.

koronamumus-kezd.jpg

– Kínálatunk tételei a vén kontinens országairól kapták a nevüket, ételeink az egyes országok ízvilágát idézik. Az Európa Bar missziója nem kevesebb, mint hogy bemutassa az európai konyha kedvenc ételeit a közönségnek. Utoljára például a spanyol churros került az étlapra – kezdi Mónika, aki az elmúlt kilenc év alatt végig fontosnak tartotta a hely mögött álló filozófiát. S noha most ő is – mint megannyi vendéglátós – nehéz helyzetbe került, a vészterhes időkben is előre tekint. – Nem tol ki velem a koronamumus! – mondja elszántan.

– Rengeteget utaztam, és szinte minden kávézóba betértem, ami az utamba került – meséli. – Ugyanakkor nem volt számomra kérdés, hogy itthon szeretnék letelepedni. Lokálpatrióta vagyok: Fülekhez kötnek a gyökereim. Tudtam persze, hogy nem élünk egy attraktív turisztikai régióban, sok turistára tehát nem számíthatok – viszont nagyon szeretem a városomat. Szerencsére ott volt az édesanyám, valamit a család többi tagja is, akik támogattak. Nagyon óvatosan vágtam bele az üzletnyitásba. A forgalom az elején döcögött, napi egy-két kávéval indultunk...

Igyekeztem vendégcsalogató kínálattal előrukkolni. Ahogy telt az idő, peregtek az évek, felkapott hellyé váltunk. Küldetésemnek tekintettem, hogy kellemes, baráti légkört teremtsek a kávézóban – emellett mindig kitaláltam valami újat.

– Kívülről szemlélve nagyon szép íve van a történetednek. Hogyan vészelitek át a járványhelyzetet?

– Az első hullám tavasszal villámcsapásként ért bennünket. Az alapanyagok zöme a kukában végezte, mert ránk öregedtek, az alkalmazottakat sem volt könnyű megtartani. Kis állami támogatással azonban átvészeltük a tavaszt. Aztán jött a nyár – és a meleg hónapok, mint mindig, kihúztak minket a csávából. Az ősszel érkező második hullám viszont már azzal indult, hogy „messze még a nyár”… Októberben a kinti teraszon már nagyon hideg volt, és egyre kevesebb vendég tért be hozzánk. Nagy volt a bizonytalanság, nem tudtam, mennyi árut rendeljek, mi fogy el majd, hullámzó volt a forgalom. Ám elejétől az a program fut az agyamban, hogy a múlt év nem a nyereségről szólt, hanem a túlélésről. A jövő pedig? A vendéglátást térdre kényszerítették, sokan bizony lehúzták a redőnyt. Nem lesz egyszerű ebből felállni.

koronamumus-kezdo.jpg
Szabó Mónika és családja

– Októberben kis katlanokban tüzet raktunk a teraszon, a székekre pládeket terítettünk. József Attila Tél című verse inspirált: „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegednének az emberek…” A vendégek a kályhák köré gyűltek, didergős, ám felettébb hangulatos napjaink voltak. Október végén kijárási tilalom lépett érvénybe, majd korlátozott létszámmal a kormány engedélyezte a nyitott teraszokat. Mindig is azon igyekeztem, hogy a vendégeimet kiszolgáljam, így próbáltam nekik is, de az előírásoknak is megfelelni. Melegítőket használtunk, és pokrócokat, a vendégek pedig betartották a kötelező másfél méteres távolságot. Az asztalokat rendszeresen fertőtlenítettük. Szerencsére sok a törzsvendégünk, akik ismerték és betartották a karantén szülte új szokásokat...

web-bannerek-instagram.jpg

– Az ötletekből sosem fogysz ki. Honnét merítesz?

– Sok helyről rendelek árut, s a nagyobb cégek is előállnak jó ötletekkel. Tőlük is tudok meríteni, de figyelem a külföldi történéseket is, hogy ők milyen válaszokat adnak a kialakult helyzetre. Bár tudatában vagyok, hogy hátrányos helyzetű régióban élünk, ahol korlátozottabbak a lehetőségek.

– Mire számítasz a 2021-es évben?

– Nem számítok semmire, majd alakul. Van, aki fél házzal is működik, más keményen fejleszt, hogy több lábon meg tudjon állni, és van, aki abban reménykedik, hogy négy-öt járdára kirakott asztal elég lesz a túléléshez. A járvány felütötte fejét a családunkban is, szerencsére már utána vagyunk. Úgy gondolom, felelősségteljesen kell kezelni a helyzetet. Ötletekből nincs hiány, hosszú távú terveim is vannak, bízom benne, hogy az újításokat hamarosan megoszthatom a vendégeimmel.

Ma az a helyzet, hogy folyamatosan újra kell tervezni a működést. A kávézó, úgy tűnik, egyelőre jól vette az akadályt. Ám most nagyon kietlen hónapok elé nézünk...

– Téged mint dolgozó anyát miben változtatott meg a pandémia?

– Anyaként profitáltam a leállásból, mert így több időt tudok a gyerekeimnek szentelni. Van egy ötéves kisfiam és egy egyéves kislányom – most végre százszázalékosan kiélvezhetem a családi lét örömeit. Az emberek panaszkodnak, hogy a munka és a napi mókuskerék miatt nem tudnak minőségi időt tölteni a családjukkal. Hát most adott a lehetőség! Én általában derűlátó vagyok, próbálom meglátni a jót a rosszban. A lelassult világ sok mindenre rádöbbenti az embert. Én azt mondom: örüljünk egymásnak, segítsük beteg embertársainkat, és tegyünk jót a környezetünkben. Józan fejjel kell gondolkodni, így talán könnyebben átvészeljük ezeket a vészterhes időket. Nem tol ki velem a koronamumus, és kész!

Varga Henrietta
Galéria 
Kapcsolódó írásunk