Néha butaságokat mondunk. Nagy butaságokat. Legtöbbször már akkor tudjuk, amikor kiejtettük a szánkon – de visszaszívni már nem lehet.
Mi az indulat? Mintha egy ördög bújna belénk, agyunkat kicserélné, és valaki más eszét ültetné oda. Mintha egy másik ember szólna a mi szánkkal. Utálatos helyzet. „Hát mégis elmész a haverokkal egy sörre? Aha, rendben! Csak menj. De ne lepődj meg, hogy amikor hazajössz, engem már nem találsz itt.” Felfújjuk magunkat, mint a pulyka, és jó, hogy nem mondjuk hozzá: krú-krú. „Hogy hol leszek, amíg te a kocsmában ülsz, az téged ne érdekeljen! Nem leszek otthon, és kész. Lehet, hogy ezután egyáltalán nem leszek otthon. Soha!!!”
Már kiabálunk, hangunkat fölemeljük, holott egyáltalán nem értjük, miért ne lehetnénk ma este itthon, hogy mi a fenének kellene örökre elmennünk. Egyáltalán nem ezt akartuk mondani. Ezelőtt eszünkbe sem jutott, hogy elmenjünk. Azt pedig végképp nem értjük, miért mondjuk mindezt. Kedvesünk tátott szájjal áll az ajtóban, hitetlenül néz ránk. Nem érti, mi történik, hiszen eddig is elment a kocsmába, minden csütörtökön. Igaz, egyszer-kétszer előfordult, hogy péntek reggel csendes háztartás volt, néha ajtócsapkodás.
Hm…
Vannak napok, például a PMS idején, amikor a hormonok ördögtáncot járnak bennünk… Észreveszünk egy ráncot a szemünk sarkában, esetleg nem tudjuk begombolni a tavalyi farmerünket… És máris butaságokat beszélünk. „Persze, elmegy a kocsmába, mert ott találkozhat azzal a szőkével, aki a múltkor is ott illegette magát.” Közben a szegény férj záróráig a volt katonatársával beszélget, de inkább nagyokat hallgatnak, isszák egymás után a söröket, és a régi kiképzésekre emlékeznek. A pillanatnyi elégtételért („most aztán jól megmondtam neki!”) keservesen megfizetünk. Mert a következő percben nemcsak azt látjuk tisztán, hogy ostobán viselkedtünk, hanem azt is, hogy egy óra múlva már bánni fogjuk az egészet, és buta libának, házsártos boszorkánynak, kiállhatatlan nőszemélynek érezzük magunkat. Két óra múlva már hamut szórunk a fejünkre. De meg kell várnunk, amíg férjünk hazajön a kocsmából.
Három óra azonban nagy idő, s addig a poklok kínját álljuk ki. Mi lesz, ha valóban találkozik valakivel a kocsmában, és rájön, hogy egy ilyen satrafával, amilyen én vagyok, lehetetlen élni. Istenem! Miért is nem tartottam a számat?!
Szegény gyerekek
Hasonló gyöngyszemeket a gyerekeinkkel szemben is kipergetünk a szánkon. Elismételjük azokat a mondatokat, amelyek annak idején, még gyerekkorunkban nekünk is nagyon fájtak. Pedig akkor azt mondtuk magunkban, hogy ha mi felnőttek leszünk, és nekünk is lesznek gyerekeink, mi soha ilyet nem fogunk nekik mondani!
Pedig mondunk, sajnos. „Ne bőgj, mert nyakon váglak, aztán már lesz miért bőgnöd!” Vagy: „No, várj csak, majd neked is lesz gyereked!” „Előbb a munka, aztán a szórakozás!” Esetleg: „Ezt más anyja sem tűrné el!
Brrrr! Miért mondunk ilyeneket? Miért bántjuk a másikat? Hiszen elsősorban magunkat bántjuk vele. Hát azért, mert bennünk – belül – egy megszeppent kisgyerek kucorog, tanácstalanul fogja a fejét, és segélykérően néz a világba: segítsen már valaki! Ezek volnánk mi.
Azok a fránya érzelmek
Két hírünk van a gyorsan felfortyanó emberek számára, egy jó meg egy rossz. A szokással ellentétben először a jó hírt mondjuk el: A kritikus percekben az ember nem gondolkodik, az ösztönei döntenek helyette. Az érzelmek gyorsabbak, mint a gondolatok. De mindig van lehetőségünk, hogy leállítsuk a szavak áradatát, vagy legalábbis mérsékeljük. És ne hagyjuk, hogy ki legyünk szolgáltatva az indulatainknak, különben érzelmeink áldozatává leszünk.
S a rossz hír: Ne mondjuk azt, hogy mi erről nem tehetünk, mert igenis tehetünk. Már a szavak kimondásakor is tudjuk, hogy rosszat teszünk, mégsem hagyjuk abba. Ez azt jelenti, hogy valami miatt fájdalmat akarunk okozni a másiknak. Ugyanakkor gyávák is vagyunk, mert nem mondjuk meg kerek perec, mi bajunk van vele, hanem ilyen kerülőutat választunk. Nézzük csak a sztorit, amikor az asszony kifogásolja, hogy a férje sörözni megy a barátaival. A nő tulajdonképpen azt akarja, hogy a férje maradjon vele, mert fél, hogy ő már nem elég a férjének, kedvesének. De nem ezt mondja neki, hanem beleköt a sörözésbe meg a barátaiba. Ez a pszichológus magyarázata.
Csak egy bibi van. Az asszony a veszekedéssel épp az ellenkezőjét éri el annak, amit szeretne. A férfiak ugyanis irtóznak a zsémbes asszonyoktól. A pszichológusok szerint ezt a megoldást azok az emberek választják, akik túl érzelmesek, túl indulatosak, túlságosan komolyan veszik az életet – és persze önmagukat.
Van segítség?
Kordában tudjuk-e tartani érzelmeinket és indulatainkat? Természetesen. Mindent meg lehet tanulni, be lehet gyakorolni. Az első lépés az, hogy magunk is akarjuk. A második az, hogy lassítsunk a tempónkon. Ne csattanjunk fel rögtön, ha valami nem tetszik. Inkább tegyünk fel egy kérdést, például: „Mikor jössz haza?” Vagy folyamodjunk az ősrégi tanácshoz, és vegyünk egy mély lélegzetet, esetleg számoljunk tízig (amíg a fejünkbe toluló vér visszaszivárog a helyére). És csak azután szólaljunk meg. Az is eszünkbe juthatna, hogy szavainkkal többet veszítünk, mint amennyit nyerünk. Senki sem fog szeretni bennünket (amire pedig annyira vágyunk), ha kötekedők leszünk. Mindenki menekülni fog tőlünk, elsősorban az, akit szeretünk. Egy kis távolságtartásra, egy kis felülnézetre szükség van.
A korral javulni szokott a helyzet. Minél öregebbek vagyunk, annál kevésbé fontosak számunkra bizonyos dolgok, könnyebben megbocsátunk magunknak és a másiknak is.
