Mi az a nagybetűs jóság? A jó érzés, a meghatódás, az elégedettség? Történeteink erről mesélnek.

Nem olyan rég történt, hogy egy ismerősömmel az egyik közeli parkban sétáltunk, és egy padra ledobott kabátra lettünk figyelmesek. A kabát viseltesnek tűnt, de az ismerősöm azt mondta, hogy álljunk meg, és nézzük meg közelebbről: hátha egy gazdáját kereső ruhadarabról van szó. Hogy őszinte legyek, biztos voltam benne, hogy egy közelben dolgozó munkás hagyta ott, és hamarosan érte jön... Talán meg is jegyeztem, hogy nem kell mindig, mindenáron jót tenni.

a-josagrol-2-kezdo.jpg
(Kép forrása: instagram.com/lorepemberton)

A kabát

Természetesen semmi nem úgy történt, ahogy azt először gondoltam. Mert az életben soha semmi nem úgy történik, ahogy először gondoljuk.

Kiderült, hogy a viharvert kabátot egy fiatalember felejtette ott a padon, pénztárcájával és legfontosabb irataival egyetemben. Felöntött a garatra, s pár órára a világnak ment...  Vagyunk így, érzünk így néha.

Ismerősöm megkereste őt a Facebookon, és ismét beigazolódott, hogy igaz a mondás: kicsi a világ! És jótettre gondolni mindig érdemes. Ez a történet persze nem látott volna napvilágot, ha én le nem írom; mert azok az emberek, akik jótetteket visznek véghez, sosem verik azt nagydobra.

Ahogy Szabó Magda mondja: „Ott kezdődik a nagyemberség, hogy az ember észreveszi, hogy mások is élnek a földön őkívüle, és amit tesz, úgy teszi, hogy nemcsak magára gondol, hanem másokra is.”

a_josagrol_2_szalai_reka.jpg
Szalai Réka, a kabát történetének elmesélője

Végül két közös ismerős segítségével az elszédelgett, kabátját kereső fiatalembert is megtaláltuk. Nem a városban lakott, egy kisebb településen, de azért – több kézen keresztül – megkapta a kabátot. Mondanom sem kell, milyen hálás volt ez a kabátos idegen!

minden_reggel_ujno.sk_121.png

Valika és az önsajnálat

Valika harmincéves volt, amikor néhány hónap alatt elveszítette a családját. Előbb leukémiában meghalt hároméves kislánya, majd röviddel ezután zilált házassága is tönkrement. Szinte egyik hónapról a másikra egyedül maradt. Ráadásul mindezt a szeretet ünnepe, karácsony előtt.

Két éven át az önsajnálat határozta meg életét. Gyűlölte a világot, amiért ilyen kegyetlenül elbánt vele.

De mélyen, legbelül tudta: amit most tesz, az nem jó. Azzal csak a lelkét, testét rombolja. Valamilyen irányban el kell végre indulnia, hogy értelmet adjon az életének!

Azután az otthonától távol talált egy új munkahelyet. Új környezet, új arcok, új otthon. Jót tett a lelkének. Közben unokatestvérének a gyermeke leukémiás lett. Valika ismét rettegni kezdett, hogy megint megtörténik a rossz! Nem akarta ölbe tett kézzel várni a kaszást... És életében először véradást szervezett! Szentül hitte: ha egy kis élet megmentése a cél, az összefogás nem marad el. Az emberek adnak, mert az emberek a lelkük mélyén jók. Igaza lett. Mindez tíz évvel ezelőtt történt. Azóta túl van már az 55. véradás megszervezésén. Bekapcsolódott a Rákellenes Liga munkájába, közben egyetemi diplomát szerzett. És hogy érzi magát most?

„Ha saját gyermekemet nem is tudtam megmenteni, igyekszem legalább másokon segíteni – mondja. – Kikapartam magamat a gödörből, megint felszegett fejjel járok. A kislányom halála megerősített. Kijelölte számomra a helyes életcélt: a segítségnyújtás boldogságát.”

 

Szalai Réka és Zsebik Ildikó

Kapcsolódó írásunk 
Cookies