Szép formákat ad a lehullott juharlevél, amikor az őszi esőben a nedves aszfalthoz tapad. Egy-egy erősebb szélroham után százával feküsznek a földön az élénksárga árnyalatokban villogó levelek – micsoda tékozlás! Tékozlás? Nem az, már betöltötték a szerepüket, táplálták a fát, amíg sütött a nap.
Idén hirtelen csapott le ránk a hideg. A nyári hőség után októberi szél és szúrós eső csipkedi a bőrünket. Sötét van reggel, korán sötétedik este, most jövünk rá, hogy véget ért a nyár.
Ilyenkor szomorít el bennünket a tükör: azt vesszük észre, hogy a szánk körül a nevetés után ráncok sorakoznak, felemelt karunkon ernyedt a bőr, és tarkónkon hajlottabb a gerincünk. Borús napokon nehezen állunk fel a székről, fájdalom nyilall a térdünkbe, amikor lépcsőn járunk, és a gyomrunk se bírja már azt a sok ételt, amit fiatalkorunkban nyakló nélkül habzsolhattunk. Kell-e szomorkodni emiatt? Bizony nem kell, hiszen az a világ legtermészetesebb dolga, hogy a fiatalkor után jön az öregség, ahogy nyár után a tél.
Olvastam egy hangulatos mesét, amelyben az író azt mondja: ősszel, amikor már dér csípte a fákat, mindig kimegy az erdőbe csipkebogyót szedni. Élvezettel szívja be a hideg, párás levegőt, gyönyörködik a lehullott levelek százféle színében, és boldogan kutatja fel a lángolóan piros bogyókat, hogy hazavigye őket, megmossa, megszárítsa, azután forró mézes teát főzzön belőlük a vigasztalan napokon.
De jó is ilyenkor öblös fotelben, meleg pokrócok között kuporogni és illatos teát szürcsölgetni!
Nézni kint, a korán esteledő kertben a szárazon zörgő faágakat, a szélben sodródó halott leveleket! És arra gondolni, de jó, hogy én nem vagyok ilyen hidegben hányódó elhagyott ember.
Miért lázadozunk mégis? Miért méltatlankodunk, amikor elmúlik a nyár, és a hőmérő higanyszála délben sem kúszik nulla fok fölé? Miért haragszunk, ha kézfejünkön ráncosodik a bőr, ha lábunk nem bírja a tízcentis cipősarkat, ha tavalyi szoknyánk derekán már nem tudjuk begombolni a gombot? A tucatszor átplasztikázott műmosolyú, időtlenségbe dermedt amerikai színésznő-múmiák volnának a természetesek?
Ívet ír le a természet januártól januárig – tavasszal felfut, nyáron a delelőjén van, ősszel hanyatlik, télen megpihen. Mi, a természet részei ugyanezeken a korszakokon megyünk keresztül. Szomorkodni ezen szabad, kétségbeesni nem érdemes. Lázadozni is szabad, és kell is, hogy erőfeszítéseket tegyünk, és jó erőnket minél tovább megőrizzük. Többet tenni nem kell, hiszen ez az a harc, amelyet soha nem nyerhetünk meg.
Inkább fogjuk képzeletbeli kosarunkat, és gyűjtsük bele, ami arra méltó: családtagjaink szeretetét, az évek során át ápolt barátságokat, az adott és kapott jó szavakat, a vidám és lelket emelő élményeket, a tetteinkből és mások tetteiből szerzett tanulságokat, a tudást, amellyel másokon és magunkon segítettünk, a szép könyveket, amelyek kinyitották előttünk a számunkra meg nem tapasztalható világokat... És örüljünk, ha a közelítő télben van egy megbízható, meleg kéz, amelyik mindig megfogja a miénket, ha szükségünk van rá.
