Valamelyik hétvégén kirándulni támadt kedvünk, ezért úgy döntöttünk, megnézzük Ozorai Pipó várát, ami (közel sem meglepő módon) Ozorán található. Ami viszont mindnyájunkat meglepett, az egy kastély volt útközben... Soha az életben nem hallottam róla, pedig akkora angolparkja van, mint a New York-i Central Park. Egy csodálatos, klasszicista stílusban épült és frissen renovált kastélyról van szó, ahol nem mellesleg isteni frissítővel zárhattuk a látogatást.
S hogy miért beszélek szuperlatívuszokban erről a kastélyról, amely Dégen található, félúton a Balaton felé? Mint a fentiből kitalálhatták, leginkább talán a parkja miatt. Már a régebbi korok emberei is tudták, milyen jó hatással van az emberre a természet közelsége. Ezt kezdjük mi, modern emberek újra felfedezni.
(© Tanaka Tatsuya)
Igaz, a legtöbbünknek nem áll a rendelkezésére egy 300 hektáros angolpark, mint Dégen, hogy kiélvezzük a természet közelségét. De azért minden évben megtelnek a barkácsboltok és a kertészetek parkolói, hogy virágba és zöldségbe boruljanak a kicsi és a nagy kertek. Sőt, alkalmasint még a teraszok is, legyenek azok a földszinten vagy akár a tizedik emeleten.
Hol vagytok, régi idők udvarai?
Minden kertátalakítós műsor arról szól, hogyan alakítsunk ki különálló zónákat a „birtokunkon”. Teszem azt veteményes, gyümölcsös és pihenőzónát. Úgy beszélnek erről, mintha valami új találmányról lenne szó, holott már elődjeink udvarában is működött ez a felosztás. Ha például a nagyszüleim kertjére gondolok, egy bazsarózsákkal teli előkertet látok magam előtt, mely azt a célt szolgálta, hogy gyönyörködhessen benne a házba belépő vendég... A szőlőlugas alatt nyaranta a születésnapokat ülték meg eleim: ez volt a pihenő- és szórakozózóna. Mögötte következtek a gazdasági épületek, utána az elkerített tyúkudvar, a veteményes, a palántákkal teli fóliák, a gyümölcsös, majd az udvar leghátsó részén a víkendház, ahonnan látni lehet a vezekényi főút telkei mögött folyó Fekete-víz csillogó szalagját...
Furcsa érzés ez, olyan, mintha moziban ülnénk, és pattogatott kukoricát majszolgatva néznénk végig, ahogy lassacskán a világ műanyagra vált (önmagunkat is beleértve). Ma már mindenki tudja, hogy rossz irányba haladunk, de azért csak tovább folyik a régi falusi kertek bekebelezése. És ha egyszer a vidéki emberek is ugyanúgy élnek majd, mint a városiak, akkor ki fogja etetni a világot?
Sok ilyen falusi telket láthattunk még nemrégiben is országszerte. Ám ezekről a hosszú telkekről az idők során szépen lassan kikoptak a „nagyszülők”. Az ingatlanokból sorházas utcácskák nyíltak, s ahogy a kertvárosok terjeszkedni kezdtek a termőföldek felé, a régi, bazsarózsás udvarok is eltűntek a térképekről.
Pedig meggyőződésem, hogy ezzel a sok méregdrága beépítéssel csak a környezetünket romboljuk, és rászoktatjuk a vidéki embert egy lusta életmódra. (Félreértés ne essék: én is lusta falusi volnék...) Pedig ha egyszer a vidéki emberek is ugyanúgy élnek majd, mint a városiak, akkor ki fogja etetni a világot?
A Festetics-kastély Dégen, amiről még soha az életben nem hallottam: pedig megér egy megállót félúton a Balaton felé... Ajánlatom tehát: álljunk meg ennél a csodás kastélynál, amit ma is Festetics-kastélynak hívnak, és Dégen található! (© Fotó: Kovács Zoltán)
Oázis a teraszon
Van egy barátnőm, aki imádja a koktélparadicsomot. Pozsonyban él, egy új építésű lakáskomplexumban, valahol a hatodik emelet környékén. Otthonához tartozik egy apró erkély is, amit valóságos oázissá alakított. Dísznövényei vannak, illetve virágládákba kiültetett néhány paradicsompalántát is: így aztán anélkül élvezheti a szüretet, hogy falura kellene utaznia. Ez is egy megoldás, bár nem annyira látványos, mint a milánói „függőleges erdő”, ami funkcióját tekintve tulajdonképpen két szál környezettudatos lakótorony – mindemellett pedig egy majdnem egyhektárnyi zöldövezet.
Ez nem csupán fantasztikus látvány egy világváros közepén, de a levegő minőségét is javítja (amire – valljuk be – hatalmas szükség van). Hisz vannak olyan napok, amikor már azt javasolják a forgalmas településeken élő embereknek, hogy inkább ne szellőztessenek. S bizony láttam én már olyan lakást is, ahol feketék voltak a pókhálók – no meg az ember orrlyukai a borzalmas szmog miatt.
A milánói „függőleges erdő”, a Bosco Verticale. (© Davide Piras)
Azok a hetvenes évek!
Nagyjából a hetvenes évek végén az emberek tömegével a városokba költöztek. Kertes házaikat kényelmes és gombamódra szaporodó panellakásokra cserélték. Ezeknek a városi betelepülőknek az életviteléből nemsokára teljesen kikopott a kertészkedés, egyre ritkábban látogattak haza falura. Ám a nehéz időkben – mint amilyen a Covid-időszak is volt – sokan rájöttek, hogy mekkora kincset ér egy kertes ház. Hisz itt kiszabadulhatnak a négy fal közül, és megnyugvást találhatnak a fák hűsítő lombjai alatt. S közben az sem baj, ha éppen gereblyézni és veteményezni kell. Kutyaharapást szőrével – mint mondták a régiek.
A netfüggő életmód ma a kertek nyugalmába űzi az embert: a magazinokban és az Instagramon vidéki konyhák csábítanak befőzésre. Változik a világ, vele az ember és a természet is. A vidéki élet és az önfenntartó életmód mára álom lett: az önmagát kisemmiző nemzedékek álma... Úgy tűnik, hiába kapaszkodunk, ez a vonat már elment. Egyszóval, az utolsó órában vagyunk, és sietnünk kell, ha ezt az álmot meg akarjuk ragadni.
Most akkor kertészkedünk vagy küzdünk?
A sors furcsa fintora, hogy éppen akkor válnak élhetetlenné a városaink, amikor a kertészkedés inkább küzdelem, mintsem kikapcsolódás. A melegedő éghajlat miatt elszaporodtak a kártevők, a gyümölcsfák virágai rendre elfagynak... A tuják kiszáradnak, a kutakból eltűnik a víz... És azok a növények, melyek régen nőttek, mint a gaz (például a páfrányok és a bazsarózsák), egyre inkább eltűnnek. Vagy éppen csak méregdrágán juthatunk hozzá a friss hajtásaikhoz...
Ahogy a föld is elfárad, úgy az ember is belefárad a természet erőivel vívott küzdelembe. Nem csoda hát, hogy inkább bemegy a boltba, aztán ott veszi meg a zöldséget, és az udvarát is inkább lekövezi, csak hogy ne kelljen gyomlálnia. Pedig igenis megéri felvenni a kesztyűt!
Aki tud, az kertészkedjen!
Persze, ezzel nem azt mondom, hogy ezentúl mindenki ragadjon kerti szerszámot, mert nem mindenki teheti meg – de akinek módjában áll, az ne rettenjen meg a nehézségektől. Ezek ellenére is éljen a lehetőséggel! Tegye szebbé és segítse a környezetét (például a méhek munkáját), majd később élvezze munkája gyümölcsét, a frissen szedett eper ízét, a virágok színpompáját! No meg a nyári forróságban való tétlen ücsörgést a fák hűs lombjai alatt...
S hogy miért pont ez jutott eszembe a Festetics-kastélyban történő mesés ejtőzésünk kapcsán? Talán mert a régi grófok nagyon értettek ehhez – mármint az ücsörgéshez és a fák hűsítő lombjának keresztmetszetéhez –, hisz a dégi kastélykert tanúsága szerint a parkjaik fergetegesek voltak.
