Gyurinak igazi modell külseje van, hívják is néha fotózásra. Ő azonban a végtelen határ szerelmese.

A forró és poros aratásoknak vége. Ma a kombájnos légkondis fülkében ül, és a botkormányon csak megnyom egy gombot. Sok éve, mikor még vízhordó suhancként ott sertepertéltem az aratók körül, még fülke sem volt, nemhogy ajtó rajta. A „fapados” kabinok üvegházként működtek, a hőmérséklet nyáron túllépte a 40 Celsius-fokot. Rádió csak akkor szólt, ha a kombájnos vitt magával.

sbeo-gyuri-1.jpg
Sebő György (31, Nagymegyer) szakács, egy étteremben dolgozik, naponta több száz adag ételt készít már 12 éve. Ám emellett szívhez szóló hobbija van: a kombájnokat szereti.

Bezzeg ma!

A mai aratógépek mindent jeleznek, a magtartály telítettségétől a szemveszteségig. A kombájnos addig arat, míg a nedvességmérő nem jelzi, hogy leszállt a harmat. Aztán reggel ismét felszáll a harmat, és kezdődhet minden elölről... Ismerjük meg Gyurit, aki a végtelen határ szerelmese, és minden nyáron és ősszel aratni indul, hogy beteljesítse a gyerekkori álmát. Kapcsolódó írásainkban pedig a modern kombájnokat is megcsodáljuk!

A mai világban, mikor mindenki a fehéringes munkát keresi... Ez a jóképű fiú nyaranta fizetetlen szabadságot vesz ki az étteremben, ahol szakács, hogy aratni induljon. Egy olajszagú műhelyben, kombájnok árnyékában ültünk le, hogy kivesézzük az életét.

– Látom, BMW-vel érkeztél. Azt mondják, ma a lányok azokra a fiúkra utaznak, akiknek ilyen kocsijuk van.

– Pedig, ha tudnák, mennyibe kerül egy kombájn! Amivel én aratok, az újonnan 260 ezer euróba kerül. Ennek a töredékéből meg lehet vásárolni a csajozós autókat. És vannak gépek, amelyek fél millió euróba kerülnek.

– Kisgyerekként biztosan te is ott ültél édesapád ölében, amikor a kombájnt vezette. Hány éves voltál, amikor legelőször beleültél ebbe a hatalmas masinába?

– Óvodás voltam, 5-6 éves. Van egy ikertestvérem, és mind a ketten a sarokban ültünk apu mellett két oldalról. Így arattunk közösen. Ráadásul egy olyan masinában, amelyben már volt klimatizáció: Massey Ferguson 38-as volt. Úgyhogy nem sültünk meg.

Tudjuk, hogy szakács, ezért szétmorzsoljuk a kalászt a tenyerünkben, s mutatjuk, hogy gyerekkorunkban a magokból rágót csináltunk. Ám Gyuri a fejét csóválja: ma már ilyet nem lehet. A búzát aratás előtt permetezik, hogy ne törjön a szára.

– Hány évesen vezettél egyedül?

– Nyolcéves voltam. Apu kiszállt és mondta, hogy menjek tovább. Kérdezték tőle a kollégák, hogy ki vezeti a gépet, ő pedig: a Gyurika! Később, mikor azt kérdezték, hogy van-e jogosítványom: honnan lenne, hisz még csak tízéves vagyok. Aztán mindenki megszokta, hogy a gyerek arat. Ha fizettek érte, ha nem, én kint voltam a határban. Nem a pénz hajtott, élveztem!

– És most mi hajt? Miként van az, hogy felállsz a konyhából, és elmész aratni? A gyerekkori álmokat el szoktuk felejteni...

– Engem ez kapcsol ki a mókuskerékből. Reggel héttől este tízig a főzőpult mellett állok, egy konyhában iszonyú hajtás van. Van, aki utazik, s úgy szellőzteti ki a fejét nyáron, én aratok. Csak késő ősszel üdülök.

– Azt mondod, hogy a munkával pihened ki magad?

– Igen. Persze, az aratást jól meg is fizetik. Én pedig felelek egy 300 ezer eurós masináért! Egy évben kétszer aratok. A nyári szezon a hosszabb, mert átmegyek Csehországba is. Itthon közel három hét alatt végzünk, de akkor nincs ünnepnap, nincs vasárnap. Ha az időjárás engedi és aratni lehet, akkor aratni kell. A cseheknél még egyszer ennyi időt töltünk, tavaly június 25-én kezdtünk és augusztus 15-én fejeztük be. Ősszel már csak egy hónapot aratok.

– S akkor mit vágsz?

– Kukoricát. Minél szárazabb a kukorica, annál jobb, ezért nem rohanunk.

– Hogyan lehet ma kombájnnal utazni?

– Régen az autósok tisztelték, ha jött a kombájn. Ma már csak mindenki saját magát tiszteli. Ezek az új kombájnok 13 tonnát nyomnak, és ha egy autós előzni kezd, én pedig ráhajtok egy bukkanóra, letaszítom őt az útról, mert balra kell húznom a kormányt. Igyekszünk éjjel úton lenni, de így is 13 órába telik, mire célba érünk, mert a gépek csak 27 kilométeres sebességgel tudnak haladni.

sbeo-gyuri-2.jpg
Gyurinak igazi modell külseje van, hívják is néha fotózásra.

– Mikor arattál először teljesen egyedül?

– Hat éve kaptam saját gépet. Ekkor már a reggeli karbantartást, a tankolást és a kisebb javításokat is magam végeztem. Szükség esetén pedig jött a szervizcég. Ha nem voltam biztos a dolgomban, akkor felhívtam az édesapámat.

– Itt az idősebbek nem féltik a munkájukat a fiataloktól?

– A nagyon modern gépeket a fiatalokra bízzák, mert ők meg a régivel nem boldogulnának. Ha a kombájnon nincs kopírozó, ami a talajt követi, és olyan gabonát aratnak, amit esetleg az eső levert, akkor azzal el kell kicsit játszani. Ilyenkor lehet megmutatni, hogy ki a jó kombájnos. Itt használ csak a tapasztalat!

– Mit arattál életedben először?

– Repcét. Aztán az árpát, búzát, de a kukoricát szeretem a legjobban. Ott csak arra kell figyelni, hogy a gép elején lévő spicc a sorok közé kerüljön. A búzához nagy tapasztalat kell. Bár nem bonyolult, mert ma már szinte magától dolgozik a gép, csak megnyomunk egy gombot...

– Ez kicsit ijesztő. Nem gondolod, hogy előbb vagy utóbb, de nem lesz szükség az emberre?

– Ennyi munkásra biztosan nem lesz szükség, de a szervizhez kell ember. Már fejlesztik az önjáró kombájnokat, traktorokat. Ám elég, ha egy karót nem vesz észre a gép, s megtörténik a baj.

– Nincsenek benne érzékelők?

– Velem megtörtént, hogy elromlott az egyik érzékelő, és nem jelezte, hogy nedvesebb a repce. Teljesen feltelt a dobig, akkor jelzett be csak a gép. Fél napra kiestem az aratásból, mert ki kellett takarítani.

A búzának finomabb az illata, mint a parfümnek. Mert ahol a végtelen határ kezdődik, ott kezdődik az élet!

– Hogy látod, van érdeklődés a mezőgazdasági munka iránt?

– Nem nagyon. Az idősebbek, akik már 30-40 éve itt dolgoznak, lassan nyugdíjba mennek. Ám még utána is dolgoznak, mert nincs, aki beálljon a helyükre. Nekem a szüleim annak idején azt mondták: ebben nincs pénz, folyton koszos és olajos leszek... Ám én nem akartam feladni az álmomat.

– Nem fordult meg a fejedben, hogy a mezőgazdaságnak szenteld az életedet?

– Gondolkodom rajta. Igazság szerint jobban szeretek a földeken vagy a műhelyben dolgozni, mint a konyhában.

– Mit csinálsz aratás közben?

– Hallgatom a rádiót, kikapcsolok. Néha beszélgetünk az adóvevőkön keresztül a többiekkel. Az idősebbek mellett nőttem fel, akik gyerekkorom óta ismernek. Nagyon jó a társaság.

– Mit szeretsz az aratásban a legjobban?

– A gép hangját, ahogy beleállok a terménybe, és elindulok... Vagy ahogy fogy a föld, és a magvak a traktor kocsijába hullanak. A nap végére érzem, hogy hasznos voltam, mert learattam 30 hektárt. Nem tudok választani, az egészet szeretem!

Fotó: Dömötör Ede

Kapcsolódó írásaink: Megy a kombájn; És itt van a joystick...

Angyal Sándor
Galéria 
Cookies