Régóta tudjuk: minden terhesség, de még inkább a szoptatás csökkenti a mellrák kialakulásának esélyét. Azokban az országokban, ahol a nők több gyermeket szülnek és hosszabb ideig szoptatnak, kevesebb a mellrák. (Már az előző évszázadokban is megfigyelték, hogy az apácáknál – akik, ugye, nem szültek –, különösen gyakori volt a mellrák.) Mégis, egyre gyakrabban kapjuk a hírt, hogy: kismama vagyok, és mégis megkaptam a rettegett diagnózist... Munkatársunk, Jády Mónika, aki Svájcban él, a külhoni tapasztalatokat térképezte fel.
Egy 2018-as felmérés szerint a terhesség védőhatásának igenis van igazsága. Pontosabban: elsősorban a 30. életév előtti várandósság véd a mellrák ellen. S minden bizonnyal a terhesség végén és a szoptatási időszakban termelődő hormonokkal hozható kapcsolatba a rizikó csökkenése.
Szülés után magasabb a kockázat
A kimutatások alapján azoknál a nőknél, akik szültek, kisebb eséllyel alakul ki a mellrák – ám ez a terhességek nyújtotta védelem csupán tíz évvel később lép érvénybe. A szülés utáni első tíz évben magasabb, az ötödik évben pedig tetőzik a kockázat. Ha ebben az időszakban jelenik meg a rák, agresszívebb, s nagyobb eséllyel alakulnak ki áttétek. A kockázat ezután lassan csökken. Azoknál a nőknél, akik szültek, később már 23%-kal ritkábban jelenik meg daganat, mint gyermeket nem szült kortársaknál. Viszont: a szülés után megjelenő daganatok a terhesség alatti fokozott ösztrogéntermelésre vezethetők vissza. A megbetegedések csupán kis százaléka esik erre az időszakra – viszont egyre növekszik az arány. Ez összefügg azzal, hogy a nők egyre később vállalnak gyermeket. Az életkorral pedig emelkedik a rosszindulatú daganatok kialakulásának esélye.
Várandósság alatt nehezebb!
A terhesség alatt nehezebb felfedezni a rosszindulatú daganatokat: a mellrákot például a kismamáknál 2-15 hónappal később fedezik fel, mint a nem várandósoknál. Ennek fő oka, hogy a mell a terhesség alatt megváltozik. A nagyobb mennyiségben termelődő hormonok gyorsítják a daganatok növekedését. A megduzzadt tejmirigyek nehezítik a tapintásos mellvizsgálatot, és a mammográfia sem mutat valós képet: a daganatokat alig lehet megkülönböztetni a bőségesen jelen lévő tejmirigyektől. Ugyanakkor az anya szervezete toleránsabb – a rákos sejtekkel szemben is.
Az egészre van magyarázat: különben nem tűrné meg a magzatot, mint genetikailag idegen szövetet. A kismamáknál két és félszer nagyobb az esélye annak, hogy a mellrákot csak előrehaladott stádiumban fedezik fel. Annak a nőnek, akinél a szoptatási időszak alatt jelenik meg a daganat, különleges támogatásra van szüksége. Az Academy of Breastfeeding Medicine (ABM) 2020-ban új protokollt hozott nyilvánosságra, mely világszerte irányadó.
A nőknél a mellrák a leggyakoribb daganatfajta. Ezért nagy a gyanú, hogy összefüggésben állhat azzal a ténnyel, hogy nők vagyunk, s hormonjaink néha vitustáncot járnak. A 35 év alattiaknál a daganatos megbetegedések nagyjából egyharmadát teszi ki a mellrák.
Elméletileg minden vizsgálat elvégezhető a szoptatási időszakban is, ám a diagnózis felállítása nehéz. Ha mégis végeznek vizsgálatot, előtte jó szoptatni vagy lefejni a tejet, hogy amennyire lehet, üres legyen a mell. Ha az anya már nem tervez hosszabb ideig szoptatni, célszerű 6-8 héttel a szoptatás befejezése utánra időzíteni a vizsgálatot.
A rákliga szerint kisebb a rák kialakulásának esélye azoknál, akik nem túlsúlyosak és egészséges életmódot folytatnak. Vagyis: kerülik a cukortartalmú italokat és gyorsételeket, naponta legalább 30 percet mozognak, nagymértékben növényi táplálékot fogyasztanak, kerülik a feldolgozott hústermékeket, mértékkel fogyasztanak vörös húsokat és alkoholt. S mint írtuk, a szoptatás is rizikócsökkentő tényezőnek számít.
A lelket is megviseli
Bianca szintén vezet blogot (meintriplenegativerweg.blogspot.com). Harmincnyolc évesen, várandósan visszatérő szúrást érzett az egyik mellében, majd zuhanyzás közben egy csomót észlelt. Először semmi rosszra nem gondolt, ahogy a nőgyógyásza is tejmirigyduzzanatra tippelt. Az ultrahangos vizsgálat után biopszia következett. Terhessége 33. hetében tudta meg, hogy nagyon agresszív mellrákja van. Harminchat hetes terhesen speciális, a magzatnak nem ártó altatószert kapott, hogy megműthessék. Magáért nem aggódott, inkább a kisbabájáért. Kilenc nappal később szült, további három héttel később kezdték a kezelését. Végig fogom csinálni! – mondogatta. Azt mantrázta, hogy a kemoterápia segíteni fog.
Még a műtétje előtt rövidre vágatta vállig érő haját, hogy felkészüljön haja elveszítésére. A kezelések megkezdése után két héttel férje leborotválta maradék haját. Elmagyarázta a gyerekeknek (kisfia csaknem négy-, kislánya kétéves volt akkor), hogy beteg, és orvosságokat fog kapni, amelyektől úgyis kihullana a haja. Egyfajta búcsúszertartás volt ez, ott volt a nővére és az édesanyja is. Vett magának parókát, mert nem érezte magát elég bátornak ahhoz, hogy haj nélkül mutatkozzon. Kiszolgáltatottnak, meztelennek érezte volna magát haj nélkül. Saját hajszínéhez hasonló parókát választott. Már az elején tudta, hogy csak házon kívül fogja hordani, otthon inkább kendőt köt vagy sapkát húz, ha fázik a feje. Amikor újra nőni kezdett a haja, férje rábeszélte, hogy ne hordja tovább a parókát. Végül kimerészkedett az utcára az új sünifrizurájával; ami meglepő módon jót tett az önbizalmának.
A legjobban attól félt, hogyan fogja ellátni a gyerekeket. Jó volt, hogy a gyerekek körüli teendők betáblázták a napját. De amikor magára maradt velük, hirtelen pánikolni kezdett, mi lesz, ha esetleg összeesik... A két nagyobbik gyermek bölcsődébe járt, a legkisebb otthon volt. Végül egy alapítványtól kapott segítséget, hetente egyszer egy önkéntes ment hozzájuk segédkezni. Aztán szomszédasszonya is felajánlotta, hogy segít neki. Lelkileg még nagyon nem volt rendben, pedig már jócskán túl volt a kemoterápián. „Vannak, akik azt gondolják, hogy jól vagyok. Testileg már biztosan jobban nézek ki, legalábbis sok bókot kapok, hogy rövid hajjal és egy kis sminkkel fiatalabbnak hatok. De nem ilyen egyszerű."
Belül még folyik a küzdelem. Senki nem tudja megmondani, hogy Bianca tényleg egészséges-e, mert kérdés, hogy a kemoterápia legyűrt-e minden ráksejtet...
Most még kísértenek a hátsó gondolatok: minden köhögés, fejfájás vagy szédülés azt jelentheti, hogy áttétek képződtek, és már csak hónapjai vannak hátra... „Csak öt év (tünetmentesség) után lélegezhetek majd fel” – írta a blogjában.
Összefogott a család
Mina húszas évei közepén betegedett meg, kislánya akkor hét hónapos, kisfia óvodáskorú volt. Még kemoterápiára járt, amikor tüdőrákban elhunyt az édesapja. Ekkor majdnem feladta. Ha apjának nem segített a sok kezelés, akkor neki, aki fiatalabb (s a fiataloknál jobban terjednek a rákos sejtek, mert gyorsabb a sejtosztódás), milyen esélyei lehetnek? Aztán arra gondolt, hogy édesapja soha nem kételkedett abban, hogy a lánya meg fog gyógyulni. Az első műtét után kiderült, hogy daganata hormonfüggő, és különösen agresszív. Mivel nagy volt az esélye annak, hogy a daganat a másik mellében is megjelenhet, mindkét mellét levették. Azonnal rekonstruálták is a mellét, szilikonból.
Melle elvesztése nem okozott akkora traumát, mint az, hogy nem tarthatta meg a mellbimbóját. Szerencsére a férje végig mellette állt, elfogadta a megváltozott testét. A műtét után kiutaltak neki egy segítőt, hisz akkor hét hónapos kislányát nem emelhette fel, de még a zokniját sem tudta felhúzni segítség nélkül. Kislánya idegenkedett az ápolónőtől, végül a család vette át a feladatokat: Mina édesanyja és nővére főzött és takarított, nagybátyja vitte őt orvoshoz. Helyenként a szomszédok is bevásároltak, elkísérték a kisfiát az óvodába. A parókát szívesen viselte, sok időt spórolt meg vele reggelente, egyszerűen csak ráhúzta a fejére.
Elsősorban a gyermekei miatt érezte fontosnak, hogy csinosan nézzen ki, és erősnek mutassa magát. Miután lezárultak a kezelések, szerette volna, ha élete visszatér a normális kerékvágásba. Ám napjait sokáig nehezítette a krónikus fáradtság, így korábbi munkáját – eladó volt egy áruházban – már nem tudta végezni. Azóta is keresi új önmagát...
Ne titkoljuk el a gyerekek elől!
Mandy Falke szintén blogot vezet, 2019-ben pedig közhasznú, daganatos betegeket támogató egyesületet alapított. Und dann am Leben bleiben (Aztán életben maradni) címmel könyvben is megjelentek írásai, amelyek arról szólnak, hogyan küzdött meg a betegségével. Gyerekkönyveket is írt, elsősorban azoknak a kicsiknek, akiknek a családjában megjelent a betegség.
Mandy 32 éves volt, amikor a mellrák egy különösen agresszív formáját diagnosztizálták nála – 8 hónappal harmadik gyermeke születése után. Akkor még szoptatta a kisfiát. Tejapasztó tablettát kapott, majd elkezdték a kezeléseket. Amint jelentkeztek a mellékhatások, egyre kevesebb lett az energiája. Gyakran volt szomorú, de dühös és kétségbeesett is. „Többé nem tudtam felemelni a legkisebb gyermekemet, aki még járni sem tudott, és a másik kettőről sem tudtam úgy gondoskodni, ahogy szerettem volna” – mondja. Azóta túlesett több kemo- és sugárterápián, és mindkét mellét amputálták. Azt tartja: az a legjobb, ha a gyerekeket minél előbb informáljuk a betegségünkről, hisz úgyis érzékelni fogják a változásokat. (Két nagyobb gyermeke három- és négyéves volt, mikor megkapta a diagnózist.) Persze életkoruknak megfelelően: például babákkal el lehet játszani, hogyan zajlik a kezelés. Egyszer el is vitték a gyerekeket a kezelésre, hogy láthassák, semmi borzasztó nem történik az anyukájukkal.
Igaz, hogy a kezeléseknek testi és lelki következményei vannak (néhány mellékhatás évekig tart, mint például a krónikus fáradtság). Ám – bár nehezen elképzelhető –, de pár éven belül a daganatos betegek többsége visszakapja korábbi életminőségét.
