Van Tóthpál Gyula szlovákiai magyar fotóművésznek egy képe, amelyen egy kistestű kutya gömbölyödik egy farönk mellett. Ez a kivert kutya képe. A látszólag egyszerű, békés jelenetből árad a totális kirekesztettség, reménytelenség és elveszettség érzése.
Ilyen kivert kutyát láttam nemrég Pozsony egyik forgalmas útkereszteződésében. Pirosra megállt egy autó, kinyílt az ajtaja, és kituszkoltak belőle a járdára egy akkor még gondtalan ebet. Aztán az ajtó becsukódott, s mire az állat észbekapott, hogy a nagy ismeretlen közepén egyedül van, az autó már el is viharzott.
Mi, az útkereszteződésnél várakozó emberek csak döbbenten néztünk, a kutya pedig – ez egy fajtiszta vizsla, mondta valaki – rövid tétovázás után fegyelmezetten beállt közénk. Jobbra-balra tekintgetett, szemében hit és bizalom, mintha csak azt gondolta volna, ezek itt okos, céltudatos emberek, ezek majd megmutatják nekem, mit kell most tennem.
Zavart és szégyent éreztem, s a többi várakozó arcán is láttam a tanácstalanságot. Aztán zöld lett, elindultunk, a kutya velünk, s közben mindig valakire nézett. Átértünk a másik oldalra. Egyesek elsiettek, mások kicsit még ácsorogtak, egy idős asszony mondta az ebnek, hogy itt ülj le, majd biztosan visszajönnek érted, én meg egy bokor mögül lestem, mi lesz tovább. A vizsla leült, mert szófogadó volt, és mert igazából maga is tudta, hogy nincs kivel mennie. Ahogy aztán új emberek jöttek, hogy átmenjenek a zebrán, új remény kelt a szemében. Az új járókelők is észrevették, hogy valami baj van, de mivel ők nem látták, hogy került a kutya az aszfaltra, egyre kisebb érdeklődést tanúsítottak iránta. S a kutya ötször jött-ment át a zöldre, s minél többet közlekedett, annál inkább látszott rajta, hogy tudja: őt már végérvényesen magára hagyták.
Ott, a szemem láttára törött össze a szíve. Hatodszor már nem ment vissza. Megállt, nézte a száguldó autókat, remegni és azután magas, panaszos hangon sírni kezdett. Legalábbis nem tudom másképp nevezni azt a hangot, ami elhagyta a torkát.
Nem tartozom azon polgártársak közé, akik jobban szeretik az állatokat, mint az embereket, s a szent egyenlőség nevében elvárják, hogy szende pillantásokat vessek szájkosár nélkül galoppozó rosszarcú harci ebükre.
De a fentihez hasonló állattragédiák nem hagynak hidegen… Mert az ilyen állattragédiák az emberi kegyetlenség „példabeszédei”. Mert hogyan képes valaki kilódítani a semmibe egy ártatlan állatot, amelyet előző nap még nyalt-falt ő vagy a gyereke? Csakis úgy, hogy nincs benne igaz szeretet. A természet ura/úrnője ő, aki ma még úgymond szereti a kutyáját, de holnap már nem. Holnapután meg a gyerekét sózza rá valakire, mert mindig útban van. Aztán meg a társától szabadul meg, mert már megunta.
Nem hinném, hogy túlzok. Aki szereti az embereket, az szereti az állatokat is – és lehet, épp belátásból nem szerez be egy ebet, mert tudja, hogy nem lenne rá se ideje, se energiája.
Aki szereti az állatokat, az nem biztos, hogy az embereket is szereti. Jó példa erre a náci doktor Mengele, aki imádta a kutyáit és a lovait, de a haláltábor lakóit bestiális kegyetlenséggel gyilkoltatta le. Akinek az állat csak játék, miért ne lehetne az ember is az?
Falun láttam, gyerekkoromban, hogy a gazda csak úgy megszokásból jól belerúgott a mit sem sejtő kutyájába. Én, a városi kislány tiltakoztam. Miért teszi ezt? – Accsak úgymond egy állat! – hangzott a válasz. Így igaz. De mi meg úgymond emberek vagyunk. S ahhoz méltón kellene viselkednünk.
