Egyre csendesebbek lettek az irodák, megszűnt a számítógép-billentyűzetek ütemes kattogása, elhalt a beszélgetések duruzsolása, elpárolgott a kávé mindent átható illata, valamiféle furcsa, nyomasztó hangulat lepte el az üres irodákat. Őt azonban nem zavarta az egyedüllét. Még ezt is jobban viselte, mint az otthoni fájó magányt. Hiába akarta kizárni a gondolataiból azokat az éveket, amikor délutánonként már percenként nézte az órát, mikor szabadulhat végre, és mehet Bencéért az óvodába, iskolába, hogy aztán együtt várják haza az apát, a férjet, a barátot, a mindent.
Hogy bízhattam meg ennyire benne? Hogyhogy nem fogtam gyanút, nem kételkedtem a szavában, amikor már szinte kézzelfogható volt a sok hazugsága: túlóra, kiszállások, csapatépítő hétvégék. Na persze! Lepedőakrobata-tréningek a lotyója ágyában! Most meg?! Á…
Nem, nem akart rá gondolni. De tudta, ma, amikor a 21. házassági évfordulójuk lenne, ez nem fog menni. Pedig mit meg nem tett volna, csak hogy végleg el tudja felejteni azt a megalázó estét, amikor a férje, olyan közömbös hangon, ahogy az ember azt közli, na, megyek aludni, kimondta az ítéletet, a végső verdiktet közös életükről:
– Ma beadtam a válópert. – Tessék?! Mi van?! Viccelsz?! Beszéljük meg!
De már nem volt mit megbeszélni. Másnap már nem volt ott a fogkeféje. A mobiltelefonja csörgése hirtelen visszarántotta a jelenbe.
– Szia, drága!
– Szia, kedves – válaszolta félve, nehogy a másik észrevegye a hangján a képmutatást. Nem igazán volt most hangulata Zoltánhoz.
– Azért hívlak, mert van számodra egy meglepetésem.
– És mi az? – kérdezte villámgyorsan, gyermeki kíváncsisággal a hangjában.
– Kriszta – nevette el magát Zoltán a vonal másik végén –, a meglepetésnek pont az a lényege, hogy nem áruljuk el. De holnap megtudod. Feltéve, ha nem pont szombat estére tervezted be a világgazdaság megmentését – tette hozzá kissé cinikusan.
– A meglepiért mindent! Ha kell, feláldozom még a New York-i tőzsdét is – évődött Kriszta, miközben még maga is elcsodálkozott rajta, milyen gyorsan szertefoszlott az egész napi rosszkedve.
– Én azzal is beérem, ha holnap este hétkor érted mehetek.
– És mit vegyek fel?
– Hát, ezt inkább rád bízom.
– Hogy te milyen lovagias hangulatban vagy ma!
– Vagy csak simán kerülöm az aknamezőket! – nevette el magát a férfi.
– Akkor nem kapsz jó pontot!
– És az miért is jár?
– Nem árulom el, de lehet, holnap megtudod.
– Akkor holnap. És ne maradj túl sokáig!
– Nem leszek.
– Ígéred?
– Nem. De holnap várlak!
– Jaj, Kriszta! Megőrjítesz – sóhajtott fel, mielőtt elköszönt.
Talán tényleg ideje lenne hazamenni – gondolta, miközben a szépen berendezett irodája falán lévő órára pillantott. Pár évvel ezelőtt, amikor még remegő lábakkal lépett be az igazgatóhoz, mindannyiszor attól rettegve, nehogy az elbocsátását tudassa vele – hiszen az a nő, akinek a karrierje a család, gyenge láncszem –, még a legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy egyszer az ő neve lóg majd az ajtón.
Attól kezdve azonban, hogy magára maradt, tudván, az egyébként is zsugori exére nemigen számíthat, már nem kockáztathatta az állását. És a kezdeti görcsös kényszerből, anélkül, hogy észrevette volna, szenvedély lett, ami meghozta számára a sikert. Mégsem tudott igazán örülni neki, mert nem volt kivel megosztania.
A lakásba lépve, sűrű csend fogadta. Minden a helyén, semmi rendetlenség, sehol egy ledobott hátizsák, egy gyanús szagokat árasztó edzőcipő, egy morgó kamasz. Nehéz lesz újra megszokni az örökös rumlit, ha Bencének letelik a külföldi ösztöndíja – sóhajtott fel bűntudatosan, miközben gondosan sámfára rakta a cipőjét. Mire lezuhanyozott, már bánta, hogy nem maradt még az irodában. A percek mintha osztódással szaporodtak volna, sehogy sem akart múlni az idő, véget érni a nap. Bekapcsolta a tévét, kezébe vette a megkezdett könyvet, de egyik sem tudta lekötni a figyelmét. Társra vágyott. Egy férfira, aki mindig hazavárja, akit mindig hazavárhat, akivel együtt várhatja a holnapot. Zoltán?! Végül inkább egy csomag Bebe keksszel felszerelkezve, elvégre valamit vacsorázni is kell, letelepedett a laptopja elé. Átfutotta az e-mailjeit, majd rákattintott kedvenc közösségi oldalára. Még el sem fogyott a keksz, amikor Ági, a barátnője írt neki:
– Szióka! Otthon?
– Szia! Igen. Zoltán hazaparancsolt.
– Ó, a kedves Lancelot lovag!
– Már megint cikized szegényt.
– Nem is. Amúgy, képzeld, végre a százegy pattanásos érettségiző és a tucatnyi „de boldogok is vagyunk mi” családi kép után végre rám talált egy egészen más meló. Holnap délelőtt egy turistahajóról kell képeket csinálnom.
– Jól hangzik. És hol?
– Itt a kikötőben. Állítólag gyönyörű.
– Ezeket a hajókat én is mindig olyannak képzeltem, mint a Titanic.
– Hát, azért remélem, nem fog elsüllyedni. Tényleg, nincs kedved eljönni velem? A menedzsersrác, aki szervezi, tök jó fej, már dolgoztam vele, bizti nem akad ki rajta.
– Hát… nem is tudom. Zoltán valami programot szervezett.
– Egész napos program? Mi történt, hogy lemondott a szuperpapa szerepéről?
– Dehogy mondott. Csak estére talált ki valamit.
– Hát nem egy rugalmas pasi. De akkor legalább el tudsz jönni. Ha elindulok, rád csörgök. Na?
– Nem lesz gond?
– Nyugi, nem. És most menjünk aludni.
– Jó éjt. Szia.
– Neked is. Szia.
Végül, ha kedvetlenül is, bebújt az üres ágyba, magára tekerte a takarót, hátha felmelegszik, de tudta, hiába, mert a magányos lélek zimankója ellen nem véd sem paplan, sem kályha, csak egy igazi szerető társ. Zoltán?! Hm, a férjéről is ezt hitte. Még akkor is, naivan felmentve őt, amikor már egyre gyakrabban esett meg, hogy míg a férfi testének közelségétől, bőrének illatától, az elmúlt évek szeretkezéseinek emlékétől, a testi szerelem ígéretétől felforrt vérrel, arra a pillanatra vágyva, amikor eggyé válnak a mindent elsöprő érzéki nemlét létezésében, hozzá bújt, simogatva, kiszolgáltatottan felkínálva testét, annak ölelése, csókja törött szárnyú madárként vergődött, egy helyben, céltalanul, a kifáradásig, míg lendülete végleg meg nem tört, és megállíthatatlanul le nem zuhant az álom véges-végtelenjébe.
Zoltán?!
Az ablaka alatt álló akácfa apró kis lakóinak vidám csiripelésére ébredt. Lustán, macskamód nyújtózkodott egyet, élvezte a ráérős reggelt, a redőny résén bekukucskáló napsugár aranyló fényét, amikor megcsörrent a telefonja.
– Szia! Én most indultam, de még tankolnom kell, és be kell ugranom a műterembe is. Egy jó félóra, és ott vagyok. Légyszi, gyere le a ház elé, hogy ne keljen parkolót keresnem – hadarta Ági egy szuszra.
– Rendben. Csak...
– Akkor, szia! – köszönt el sedrén, meg sem várva, hogy Kriszta befejezze a mondatot.
Fél óra?! Ennyi idő alatt el nem készülök! Nem kellett volna lustálkodnom. Mindegy, majd mosok hajat, ha hazajöttem. Legalább még este is illatos lesz – töprengett, miközben gumiba fogta vállig érő, búzaszőke haját. A fenébe, így sokkalfeltűnőbbek a szarkalábak a szemem alatt! És mintha nem is aludtam volna, olyan karikás a szemem! – elégedetlenkedett önmagával, majd vállat vont. Végül is kit érdekel! Kriszta, aki világéletében ugyanolyan igényes volt a környezetére, mint saját megjelenésére, fintorogva szállt be Ági kocsijába. Lábával odébb rúgott egy üres ásványvizes flakont és egy alaposan szétrágott faágat, valószínűleg Lordnak, barátnője hebrencs kölyökvizslájának egyik kincsét.
– Szia! De jól nézel ki farmerben! Gyakrabban kellene hordanod. Nem is értem, hogy bírsz állandóan szoknyában tipegni. Én megvesznék. Bocs, de még nem volt időm reggelizni – harapott nagyot a szendvicsébe, miközben egy hatalmas majonézes morzsa a nadrágján landolt. De Ági nem az fajta volt, akit ez egy kicsit is zavart volna: egy laza mozdulattal lesöpörte, egyenest a kocsi padlójára. Hogy a majonéz most már két helyen is fényes kis zsíros foltot hagyott? Annyi baj legyen...
– Egyél nyugodtan. Amúgy nem tűnsz valami jókedvűnek. Izgulsz a munka miatt?
– Dehogy. Ez az egy, aminek örülök. Csak, tudod, már annyira, de annyira elegem van az egyedüllétből. Úgy érzem, hogy minden kis liba talál magának pasit, és teszem hozzá, jó pasit! Én meg?! Három, érted, három hónapja, hogy kidobtam Misit, és azóta senki és semmi.
– Pedig te naponta új emberek közt mozogsz. Vagy a magányos férfiak nem fényképezkednek?
– Pasik?! Az egyik lúzer, a másik anyámasszony katonája, a harmadik, ha tehetné, önmagával kelne frigyre, a maradék meg csak dugni akar. Csak azt tudnám, hol vannak a normális férfiak? Hol lehet velük megismerkedni? Talán be kellene állnom madámnak?!
– Jaj, Ági, neked milyen ötleteid vannak! – kacagott fel Kriszta.
– Nyugi, megtalálod az igazit te is. Csak legyél türelmes.
– Oké. Szóval legyek türelmes?! De meddig?! El sem tudod képzelni, mennyire belefáradtam. Minden este azzal fekszem le, hogy megint kárba veszett egy napom, öregebb lettem huszonnégy órával, és még mindig nincs se férjem, se gyerekem.
– Van még jó pár éved. Csak ne görcsölj. És hidd el, amikor már nem úgy nézel minden pasira, mint a jövendő gyereked potenciális apjára, akkor majd rád talál a nagy ő is.
– Meg ásó, kapa, nagyharang. Á, hagyjuk! Te ezt úgysem értheted! Na, megjöttünk. Remélem, találok parkolóhelyet. Ha jól látom, az ott Dani – mutatott a rakpart felé.
– Melyik? – kérdezte Kriszta, kissé megbántódva.
– Az a magas, fekete hajú, öltönyös. Na, itt le is tudok állni.
Hamarosan folytatjuk a 2. résszel...
