Különbözik, mer nemet mondani. László Ildikónak (25) elvei vannak: vasárnap templomba jár, és a fiúkkal szemben is tartózkodó. Ő így forgatja fel a világot maga körül.
De belevaló lány – mondhatnánk! Szombatonként vadul táncol és bulizik, mint a többi fiatal, nemegyszer a diszkó előtt találja a hajnal. Másnap reggel őt is húzza az ágy, ám ki nem hagyná a misét.
– Ebben nevelkedtem – mondja mosolyogva. – Csak saját magamat adom. Én nem akarok behódolni ennek a szabados világnak. Értékesnek tartom magamat, mert minden ember érték. Nem akarom, hogy egyik nap használjanak, aztán meg eldobjanak.
A nagyszarvai László Ildikó (25) ugyanúgy néz ki, mint a többi lány (ugyanolyan csinos), ám ő nem fél kilógni a sorból. Tudni lehet még róla, hogy közgazdaságtant tanult Pozsonyban, és könyvelőként dolgozik.
Kevés barátnőm jár misére. Van, aki azt mondja, ő nem hisz Isten létezésében. Olyan is akad, aki eljárna a templomba, csak nincs kivel, egyedül pedig nem akar. Vegyes a kép. A többség már összeköltözött a párjával. Van, aki házat épít, de a házasság még nem került szóba. Sokaknak elváltak a szülei. Mások kivárnak, csak épp a férfi nem lép... Ma az a norma, hogy nincs norma. Pedig ha nincsenek normák, akkor tönkretesszük egymás életét.
– Összetartó családból származom. A szüleim és nagyszüleim számára is fontos a vasárnapi szentmise – mutatkozik be Ildikó. – Ma normaszegőnek számítok a fiatalok között, pedig régen mindenki járt templomba. Tudom, az se szokványos, hogy hétköznap is betérek imádkozni. A reggeli és az esti ima is kihagyhatatlan. Csak így tudom nyugodtan kezdeni és befejezni a napot. Adakozom is, mert aki nálam elesettebb, annak segíteni kell. Van egy 27 éves nővérem és egy 19 éves öcsém. Az öcsém a mai napig ministrál, anyukám hitoktató. Kisgyerekként a mamával jártam templomba, később pedig a testvéreimmel. Olvasom a Bibliát is, általában pénteken kerül rá sor. A Zsoltárok Könyve a kedvencem, bár nem egyszerű, mert tele van szimbólumokkal.
A reggeli és az esti ima is kihagyhatatlan. Csak így tudom nyugodtan kezdeni és befejezni a napot.
– Mit szeretsz a templomokban?
– A templomban menedéket találok. Nagyon szép a bacsfai kegytemplom a szomszédunkban, búcsújáró hely. Örömmel mondanám ki ott a boldogító igent. A mi templomunk Szent András napjára van szentelve. Plébánosunk, Schranko atya most azon munkálkodik, hogy a latin misét is megismerjük, mert készülünk a budapesti eucharisztikus világkongresszusra. Tőle tudtam meg nemrég, hogy a nevemhez a Szent Hildegárdot társították. Ő egy igazi csodanő volt a 12. században, természettudós, aki gyógyított is. Ám nálunk mindenki a bérmaszülő keresztnevét kapja, így az én védőszentem Szent Katalin lett. Ő a 14. században élt, és a jámborságról szónokolt az eltévelyedett papságnak.
– Te különcnek tartod magad?
– Dehogy! Csak türelmesebb vagyok, mint a többi lány. A mi generációnk legnagyobb problémája a tempó. A világhálón kiömlik elénk a világ minden lehetősége, mi pedig mit akarunk? Mindent! Ez van a szerelemben is. Pedig én a kapcsolataimban építkezni akarok. Megismerni a másikat. Én tudok várni... Azt mondom: ha mindenki betartaná a tízparancsolatot, nagyon más lenne a világ. Sokan azt gondolják, hogy én valami szent vagyok. Nem vagyok szent. Én is követek el hibákat, és sokszor vétkezem. Ám beismerem a tévelygésemet, és megbánom a bűneimet. A hitem megtanított arra, hogy ki kell magunkért állni. Pont ez az én legnagyobb szabadságom.
– Nem az egyéjszakás kalandok adják a szabadságot? Kevés fiú akar ma várni...
– Volt, hogy a fiú elköszönt, mikor megmondtam, hogy nem vagyok könnyen kapható. Én nem adtam fel az elveimet, ő sem akarta feladni az életvitelét. Volt egy hétéves kapcsolatom, de nem aludtunk egymásnál. Az esküvő előtt semmiképp sem szeretnék egybecuccolni senkivel. A szüleim se néznék jó szemmel.
Ha mindenki betartaná a tízparancsolatot, nagyon más lenne a világ.
– Fontos, hogy a párod is hasonlóan gondolkozzon, mint te?
– Nem vagyok én olyan szigorú. Szerintem egy ateista is élhet példásan. Úgy gondolom, az ember jelleme nem a vallásától függ, viszont a hit segít megmaradni a helyes úton. Az expároméknál csak a nagyszülők jártak templomba, akik nagyon boldogok voltak, hogy mellettem az unokájuk is elkezdte gyakorolni a hitét. A fiú nem volt hívő, viszont tetszett neki, ahogy a mi családunk él.
Ando Krisztina
