„Legyen ereje annak, amit csinálsz...”

Tisza Kata személye megosztja a mai magyar irodalom kedvelőinek táborát. Lehet őt szeretni vagy utálni, de figyelmen kívül hagyni semmiképpen.

A Marosvásárhelyen született lány az érettségi után Budapestre költözött. Az ELTE bölcsészkarán diplomázott, majd évekig pedagógusként dolgozott. Első könyve (Pesti kínálat) 2005-ben jelent meg, majd egy évre rá a második (Reváns), amely hónapokig vezette a sikerlistákat. Idén áprilisban új oldaláról ismerhettük meg: a Magyar pszicho sokkal súlyosabb és fájóbb kérdéseket feszeget, mint eddigi munkái.

–  Két évvel ezelőtt  még hangzatos újságcímekben grófnőként, a magyar Carrie Bradshow-ként illettek. Legújabb könyveddel alaposan rácáfoltál ezekre a bulvárízű jelzőkre.

– Annyiszor őrjöngtem a mindenféle slágercímek miatt! Visszaéltek ezzel a grófi dologgal (Tisza Kata a hajdani magyar miniszterelnök, Tisza Kálmán ükunokája – a szerk. megj.) – és csináltak belőle egy eladhatósági csalit. Én ezzel nem kérkedek, mert nem az én érdemem. Sőt, inkább hátrányom származott belőle. A hajam égnek áll a Carrie Bradshow-hasonlat hallatán  is. Amit én írtam, az társadalomkritikai éllel íródott: próbáltam felhívni a figyelmet arra, ami nem működik. Persze ha valaki kirakja a nyilvánosság elé a gondolatait, akkor számolnia kell azzal, hogy alkotása önálló életre kel. S mindenki a saját kódja szerint fogja megfejteni. Ám olyan nagyon azért nem voltam elkeseredve! Azt mondtam magamnak: 24 éves vagyok (annyi voltam, amikor megjelent az első könyvem), előttem az élet, és még lesz alkalmam rácáfolni mindenre és mindenkire. Mostanra eljutottam oda, hogy nem tudnak hova tenni – inkább csak nézik, mit akar ez a nő. Én azt tartom: nem baj, ha megosztó vagy, a lényeg, hogy higgyél abban, amit közvetítesz.

– A Magyar pszicho fájdalmas magyarországi „hazaérkezésed” és megpróbáltatásaid története. Miért érezted, hogy foglalkoznod kell ezzel a témával? Ki akartad írni a bánatodat?

– A határon túlról jöttem Magyarországra. A megpróbáltatásokat, a mély sebeket nem felejti el az ember. Érlelődött bennem a gondolat, hogy hangot adjak az érzelmeimnek. Ha korábban írom meg ezt a könyvet,  senki nem vette volna komolyan. Kellett hozzá egyfajta előélet: 18 év a határ egyik oldalán, utána nyolc a másikon, hogy össze tudjam vetni a két életet. Miután már eltöltöttem itt pár évet, úgy éreztem, valamit képviselnem kell, valakik helyett meg kell szólalnom. Közben felébredt egyfajta elvárás is velem szemben: mert nemcsak rólam van szó, hanem nagyon sokunkról! Elegem lett a sztereotípiákból és az álteóriákból, a skanzen Erdélyből.

– Miért éppen Magyar pszicho? A magyarság pszichoanalízise?

– Ez egy identitásregény, hiszen mindannyian keressük az identitásunkat. Magyarországon ezt sokan úgy teszik, hogy önmaguk keresése közben kirekesztik a többieket. Mindenkire ráaggatnak különféle címkéket: téged utálunk, mert zsidó vagy, téged utálunk, mert határon túli vagy, téged azért, mert vidéki vagy, téged meg azért, mert cigány vagy. Lehetetlen úgy élni, hogy valami miatt ne címkéznének meg. És eljutunk oda, hogy mindannyian bántjuk egymást – és mindannyian bánthatóak is vagyunk. Erre próbálok rámutatni a könyvemben, amely egy egymást megértő, toleranciát szorgalmazó mű. Először csak a határon túli magyarság problémájával indultam, de a téma duzzadt, mert közben hozzájött a zsidóság kérdése, aztán az arisztokrácia, a vidék, a cigányság – szóval egy sereg olyasmi, ami miatt bántják egymást az emberek.

– Mennyire talált szíven az, hogy Magyarországra, az anyaországba érkezve hirtelen román lettél?

– Állandóan megkapom a mai napig. És szerintem az életem végéig meg fogom kapni! Ha valaki kisebbségben születik egy országban, ahol nem talál otthonra, s ezért elindul a világba, hogy megtalálja az otthonát, az lehet, hogy már soha többé nem lesz otthon sehol. Állandóan keres, de mindenhol idegen lesz. Ezzel meg kell tanulni együtt élni. Viszont hangot kell neki adni! Én nem vagyok otthon Romániában, mert magyar az anyanyelvem – és innentől kezdve kisebbség vagyok. Nem vagyok otthon, mert az apám ősmagyar arisztokrata, ezért elviszi a rendőrség, és intézetben nő fel, a nagyapám pedig börtönbe kerül – az anyám apja pedig Auschwitz-ból jött haza. Azt hittem, hogy nekem Magyarország az otthonom, és ha oda elmegyek, és elvégzem az egyetemet, akkor én otthon leszek. S Magyarországon sokkal idegenebb voltam: román voltam, zsidó voltam, mindennek lehordtak, csak éppen elfogadni nem tudtak. Ezzel kezdődött bennem az anyaország mítoszának az összeomlása. Ugyanakkor megtapasztaltam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezt megkapja. És ahogy számunkra érthetetlen, hogy miért románoznak le – a másik oldal azt nem érti, hogy nekünk ezzel mi a bajunk.

– Hogyan fogadták az itt élő erdélyiek a könyvet?

– Nagyon nagy szeretettel. Megható leveleket kapok tőlük (naponta 20-30-at is), eljönnek az író-olvasó találkozókra. Egytől-egyig mind azt mondják: én is átéltem, Kolozsvárról, Nagyváradról, Udvarhelyről jöttem, köszönöm, örülök, hogy végre valaki megírta. 

– És a szakma?

– Ha valakinek 24 évesen hipp-hopp megjelenik egy könyve, majd még kettő, a legnagyobb kiadónál van, tévéműsorokat vezet – miért szeretné bárki a szakmából? Nyilvánvaló, hogy sokakat irritál a siker, amit elértem. Sokakat irritál, hogy én egy mindennel szembemenő, félelemtől mentes ember vagyok, aki szabadon meri a gondolatait közölni. Ugyanakkor sok mindenki szeret – és értékel. Különben is, majd meglátjuk ötven év múlva.

– Azt írták rólad az egyik ismert hetilapban: „elveiben szabad, erkölcseiben konzervatív”. Ez a kép nehezen illik bele könyveid szabadszájúságába.

– Szüleim kőkeményen konzervatívan neveltek. Ezt hozom magammal, ez belém ivódott – és ez kerül harcba a pesti mentalitással. Ha az ember kisebbségi sorsban nő fel, megtanulja, hogy egymáson kívül nincs senkink, s kialakul körülötte egy összetartó családmag. Ahol sokkal szentebb a kimondott szó értéke, mert egymásra vagyunk utalva. Ezzel ellentétben Magyarországon fellazultak a kapcsolatok, iszonyatos tempóban zajlik az élet. Nincs az erdélyihez hasonló egymásrautaltság, és lazábbak az erkölcsi normák. Azért írtam a könyveimet, mert be akartam mutatni ezt az ellentmondást. Ugyanakkor szabadelvű vagyok – az elfogadás jegyében. A magánéletemben megvannak a kemény erkölcsi normáim, amelyekből nem engedek. Elfogadhatatlan számomra a nyitott házasság meg az, hogy a házasság már nem is szentség, mindenki félrelép. Házasság párti, családpárti, hűségpárti vagyok – és mégis modern nőnek tartom magam.

– Blogodon gyakran polemizálsz a nő-férfi kapcsolatról, és keményen kibuksz a férfiak ellen, akik kihasználják, majd eldobják a nőket. Szerinted hol a mai nő helye?

– Erre a századra a nők sokkal erősebbekké kezdenek válni, mint a férfiak. Egy nő sokkal nagyobb terhet képes elcipelni – és cipel is el –, mint egy férfi. A nő iskolába jár, képezi magát, dolgozik, karriert csinál, családot alapít, gyereket nevel, háztartást vezet. A nőben hihetetlen erő van!

Ha a férfi zuhan, akkor darabjaira esik szét. Egy nő mindig túl tud lépni a kritikus helyzeten, a nő az ősharmónia forrása, a nő tartja össze a családot, a nő hangulata határozza meg a gyerekek hangulatát. A nő, a nő, a nő!!!

Igazságtalannak tartom az erőltetett férfidominanciát, az egyenrangú  kapcsolatban hiszek. Viszont a nő egyre inkább „túlképzett” – a férfihoz képest. Ezért egyre nehezebben találja meg a társát, sok a magányos nő. Talán mert a legtöbb férfiban él a dominancia vágya: hogy ő irányítsa a nőt. A nők fejlődnek, a férfiak pedig nem tudnak velük lépést tartani. Én a nőt tartom az élet forrásának. Ez nem azt  jelenti, hogy nem  tartom sokra a férfiakat, de a kor női nagyon sokat csalódtak. Lassan a nők azokká a férfiakká kezdenek válni, akikhez hozzá akarnak menni feleségül. Rá vannak kényszerülve, hogy bipolárisak legyenek: egyszerre nők és férfiak. Számos nő egyedül neveli a gyerekét. Kénytelen! És mivel kénytelen egyedül megállni a lábán, annyira megerősödik, hogy az szinte már ijesztő – egy férfi számára. Csapdahelyzet: a nő rá van kényszerülve, hogy megerősödjön, ha meg erős lesz, akkor duplán egyedül marad.

– Nem a nők rontották el?

– Az érem másik oldala: a nők rontották el a férfiakat. Pontosan azért, mert a nők egyre magányosabbá válnak, egyre kiszolgáltatottabbakká. Egyre görcsösebben  akarnak  maguknak társat, amiből az következik, hogy egyre többet megengednek és elnéznek a férfiaknak. Innentől kezdve gyakorlatilag a férfinak semmit nem kell tennie azért, hogy a nőt megszerezze és megtartsa. Minél inkább a férfi kedvében jársz, annál inkább elkapatod. Aztán csodálkozunk, hogy a férfi nem tisztel, nem becsül, nem értékel, nem hűséges, nem udvarol!

– Köszönöm a beszélgetést!

Bernád Emese