Lehet-e szép a temetés?

Az utóbbi időben mintha elfogadóbbak lennénk az elmúlással szemben. Másképpen viszonyulunk hozzá, és nem csak mindenszentek idején kerül hozzánk közelebb a halál témája. Ez a változás a temetési szokásainkban is megmutatkozik. Sok család nem a hagyományos helyen, a temetőben vesz búcsút az elhunyttól, hanem a mezőn, a kerti lugasban vagy egy víz körülölelte szigeten. Szép, romantikus helyen, ahol esküvőket is szoktak tartani. És miért ne tennék?

Képzeljük el magunkat ebben a helyzetben: meghaltunk, és szeretteinknek búcsút kell venniük tőlünk. Mit szeretnénk, hol kerüljön sor a szertartásra? A krematórium rideg gyásztermében? Én azt választanám, hogy hozzátartozóim és ismerőseim egy kedves helyen gyűljenek össze, ahol kellemes zene szól. Azok beszélgessenek rólam, akik ismertek és szerettek, ne pedig egy ismeretlen ember olvassa fel a szokványos gyászbeszédet, amelyben csak a név változik. Manapság már van rá mód, hogy kedvünk szerint rendezzük meg a temetéseket. Akik ilyen búcsún vesznek részt, azt mondják, szép élmény volt. Igen – a temetés lehet szép is. Írásunkban egy temetkezési vállalkozóval beszélgettünk a témáról.

Azon a helyen, amelyet szerettem

„A személyre szabott hely segít a gyász bensőséges megélésében – mondja a temetkezési vállalkozó. – Legyen ez olyan hely, amely valamilyen módon összefügg az elhunyttal, ahová szívesen járt, s ahol mi is szívesen megemlékezünk róla. Ez lehet a folyóparton, a parkban, a kertben. Ma egyre többen választják a hamvasztást a „hagyományos” temetés helyett a temetőben. Már a szocializmus alatt is szokásban volt. Sokakat épp az tart vissza ettől a megoldástól, hogy akkoriban a krematóriumban a szertartás tizenöt percig tartott, a szegényes zenekínálatból két zenemű ismétlődött, elhangzott egy személytelen búcsúztató, az üvegajtón kívül pedig már várakoztak a következő elhunyt rokonai. Sokan vannak, akik egyszer már megéltek ilyen temetést, és soha többé nem akarnak részt venni hasonlón. Pedig merőben más lehetőségek állnak ma már a rendelkezésünkre.”

Válságban a temetési szertartás

Gyakran elhangzik, hogy a temetési szokások jó ideje változás után kiáltanak. A hozzátartozók hetven százaléka már semmilyen szertartást nem akar rendezni a halottjának. „Úgy látom, hogy a kellemetlen tapasztalatok miatt van ez, amelyeket a személytelen, rideg krematóriumi ceremóniákon szereztek – mondja a temetkezési vállalkozó. – Inkább fogják a hamvakat tartalmazó urnát, és maguk vesznek búcsút az elhunyttól a kerti házikóban vagy más, számukra kedves helyen. Véleményem szerint ezek a temetések, amelyek a statisztikákban »szertartás nélkül« megjegyzéssel szerepelnek, valójában nagyon szép búcsúztatás keretében zajlanak.” 

A gyászolók nem kérnek a hagyományos temetésből, de nem tudják, hogy létezik más alternatíva is. Hiszen van olyan szervezet, amely átveszi tőlük a megrendezés gondját, és az elhunyt és a rokonság iránti mély tisztelettel vezényli le az eseményt...

Megdőlnek a mítoszok 

A végső búcsúhoz hozzátartozik a gyász és a szomorúság. Viszont a temetésnek nem kell feltétlenül komor élménynek lennie. Paradox módon szép is lehet. A temetkezési vállalkozó elmondta, hogy az ő intézményük szertartásai inkább felemelőek. Arra törekednek, hogy a végső búcsú ne legyen nyomasztó, ijesztő vagy borús, hanem fenséges. Ez ugyanis jobban segíti a gyászolókat, és enyhíti a fájdalmukat. 

Régen a temetések és az esküvők a templomban zajlottak. A kommunizmusban viszont már a polgári menyegzők voltak gyakoriak, az emberek kevéssé ragaszkodtak a hivatalos esketőhelyiséghez, és más helyszínt választottak ‒ lehetett az bérelt kastély vagy akár egy kocsiszín. Ez a trend ma is tart, az emberek saját utakat keresnek, még a temetéseket illetően is. Ma már sok olyan megoldás születik, amely helyettesíti a templomot. És ha van is egyházi temetés, profán elemeket visznek bele. A lelkiatyák általában örülnek az elhunytat méltató beszédeknek, visszaemlékezéseknek, hiszen a gyászmise a nem vallásosak számára gyakran teljességgel érthetetlen.

Gyerekek a temetésen

Sokan gondolkoznak azon, helyes-e a gyerekeknek részt venni a gyászszertartásokon. A temetkezési vállalkozó világosan lát ebben a kérdésben is: „Egy gyermek sokkal könnyebben elfogadja a halált, mint egy felnőtt. A temetés megmutatja neki, hogy az elmúlás az élet természetes része.”

„Készítsük fel rá a gyermeket, magyarázzuk el, hogyan zajlik az élet, hogyan a halál – folytatja a temetkezési vállalkozó. ‒ Azután pedig nyugtassuk meg, hogy a temetés nem egy szörnyű dolog, hanem szeretetteljes búcsúzás. Búcsúzni pedig sokféleképpen lehet. Kis papírhajókba üzenetet tehetünk halottunk számára, hogy leengedjük a folyó vizén. Vagy közös emlékeket vethetünk papírra, melyeket ráragasztunk az urnára. Megengedhetjük, hogy a gyermek a koporsó mellett énekeljen, szavaljon. Ez gyakori kérés szokott lenni, hiszen ők is adni szeretnének valamit a nagyinak… De egyszerűbben is végezhetjük mindezt. Pár évtizeddel ezelőtt az volt a szokás, például Németországban, hogy a koporsónál fölemelik a gyermeket, és megmutatják neki a halottat. Mert a gyerek kíváncsi, és így is látni szeretné az elhunyt családtagot.”

Szertartás nélkül

Nem hivatalos búcsút vett édesapjától a negyvenöt éves Viktória. „Még apa életében megbeszéltük a temetést. Előrebocsátom, hogy apa otthon halt meg egy hospice-alkalmazott jelenlétében. Amikor már látta, hogy közeleg a vég, az elmúlásról beszélgetett apával. Ezt pozitív dolognak tartottam.”

„Apa világosan megmondta, nem akar semmiféle gyászszertartást. Ateista volt, de még nagyobb szerepet játszott döntésében, hogy ki nem állhatta az öltönyt és a felhajtást. Mindezt el akarta kerülni. Egyetlen dolog volt, amihez ragaszkodott: hamvait ott helyezzük el, ahol élt és meghalt.”

„Az én feladatom volt, hogy közöljem ezt anyával, mert a szüleim már évek óta nem éltek együtt – meséli tovább Viktória. ‒ Anya mindenbe beleegyezett. Az urnát egy fa alatt hantoltuk el apa második feleségének birtokán, egy szabad térségen, ahol nincs kerítés. Azt hiszem, apának tökéletesen megfelelt ez a hely. A ruháját érintő kívánságát is teljesítettük: felesége farmernadrágot és melegítőfelsőt adott rá. Azt is betartottuk, hogy ne legyen semmilyen szertartás, hivatalos gyászbeszéd. Mégis sort kerítettünk búcsúztatásra apa kedvenc sörözőjében. Szóltunk néhány ismerősének, hogy aki akar, elköszönhet, elmondhat egy-egy közös emléket… A vége az lett, hogy sorra megjelentek apa barátai, egykori barátnői, lányai és unokái, és egy nagy családi összejövetel keretében emlékeztünk meg róla.” 

Tervezzünk

Mikor jön el a megfelelő idő, hogy beszéljünk a halálról és arról, milyen legyen a végső búcsú? Minél előbb, annál jobb! Az emberben egyrészt tudatosul az élet mulandósága, és felfedezi, mennyire értékes. Jó, ha tudatosítjuk, hogy az élet nem tart örökké. S amikor még távoli a halál, könnyebb beszélni a temetésről is – hogy milyen zenét és díszítést szeretnénk, hol és hogyan legyünk eltemetve. „Ez mind nagyon fontos kérdés – mondja a vállalkozó. – Eközben némileg meg is békélünk a halállal. Azonban tapasztalatból tudom, hogy ilyen beszélgetésre ritkán kerül sor. Az emberek nem szívesen gondolnak az elmúlásra, kerülik a témát, mintha ezzel magukhoz vonzanák a balszerencsét. Főleg azoknak kellemetlen a halál gondolata, akik közel állnak hozzá” – jegyzi meg. 

A búcsúzás gondolata mellett gyakorlati oldala is van ennek a kérdésnek. A halál előtt sok fontos dolgot el kell intézni – anyagi kérdéseket, az öröklést, a vagyonnal kapcsolatos tennivalókat. A temetés intézése közben erre nemigen jut idő. Ezért jó, ha még időben tisztázzuk ezeket a kérdéseket. Akár már ma.

Amikor közeleg a vég

Soha nincs korán, hogy beszéljünk a halálról. Bár úgy tűnhet, van még elég idő, ne halogassuk ezt a beszélgetést. Legyünk nyitottak a szükséges teendők megtárgyalására. Nem igaz, hogy a téma említésével vonzzuk magunkhoz a halált. Akár beszélünk róla, akár nem, egy napon elmegyünk innen. Mondjuk el a hozzátartozóinknak, mit szeretnénk, és osszák meg velünk ők is, mit gondolnak a kívánságainkról.

Van néhány dolog, amit jó előre megbeszélni. Például: Szükség esetén ki fog kórházba vinni? Szeretném vagy nem szeretném, ha látogatnának? Kapcsoljanak-e gépre, ha kómába esek? Kérek-e újraélesztést? Ki dönti el, mi történjen a testemmel a halálom után? Van-e valaki, akit nem szeretnék, hogy a koporsóm mellett álljon? Számtalan hasonló kérdésre kell még választ találni...