Lélektől lélekig

Pedig roppant egyszerű a megfejtés: azért jöttek, hogy értünk imádkozzanak. A többiek már más helyeken élnek, csak a szelíd tekintetű Kucsera Mária Valéria nővér maradt itt közülük. 

 

Márai Valéria nővér a kezdetektől a komáromi általános iskolákban és a gimnáziumban tanít, valamint a Mária Rádió önkéntes munkatársa. Teszi a dolgát. „Mivel nem klauzúrás rendnek vagyok a tagja, idős édesanyámmal szeretném eltölteni a karácsonyi ünnepeket“ – mondja. A klauzúra a szerzetesházak külső világtól elzárt részét jelenti. Célja a csend. (A szó a latin cludo – bezár – igéből származik.) Mikor a klauzúra meglazult, az mindig a rend hanyatlását jelentette.

 

– Hány imát mond el naponta? Ilyenkor, ünnepek táján, sokan várják a csodát. Imával lehet csodát tenni? – kérdeztük a halk szavú nővértől, aki hittant tanít a helyi iskolákban.

 

– A hívő embernek könnyebb imádkozni, mint nem imádkozni. Reggel öttől fél nyolcig végzem a kötelező zsolozsmát a Breviáriumból, amit a Lectio Divina követ. Így lélekben felkészülve indulok a szentmisére – onnét pedig tanítani. Kicsengetés után pedig jön az adoráció: ilyenkor térden állva imádkozunk a kápolnában. Itt találkozom az imacsoporttagokkal, segítek az elsőáldozók és bérmálkozók felkészítésében, utána sokszor a Mária Rádióba sietek. 

 

– Késő lehet, mire becsukja maga után az ajtót...

 

– Bizony nemegyszer, amikor a csillagok kíséretében hazaérek, érzem: ideje lezárni a napot a kis zsolozsmával. Nem minden napom egyforma, mert a múlt iskolaévtől csak heti két napot vállaltam a hitoktatásban. A többi napon hazajárok Nagycéténybe, hogy több időt szentelhessek 84 éves édesanyámnak.

 

– Ezek szerint az ünnepeket is Cétényben tölti? 

 

– Igen. Ha hazamegyek, az nekem olyan, mintha megérkeznék Betlehembe. Előjönnek a boldog gyermekkori emlékek, amikor szaladgáltunk a mezőn, vadvirágot szedtünk a réteken, a barátnőmmel a „Céténykében” fürödtünk. Gyerekként azt láttam, hogy szüleim a Jóisten gondviselésére hagyatkoztak. Tőle remélték a jót, és mindenért, ami megadatott, neki voltak hálásak. 

 

– Ez hatott önre, mikor a világi életről való lemondás mellett döntött?

 

– Akkoriban még nem gondoltam, hogy ez lesz az utam. Otthon szilárd értékrendet kaptam. A szüleimmel, bátyámmal és kishúgommal éjszakába nyúló beszélgetéseket folytattunk, mikor közösen terveztük az új házunkat. De amúgy olyan voltam, mint a többi gyerek.

 

– Ez mit jelent? 

 

– Suliskoromban nagyon szerettem horgolni, kötni. Csínytevéseket is elkövettem, mint minden gyerek – és később voltak ártatlan szerelmek is az életemben. Sőt, még verseket is írtam a fellángolásaimról. Ma a fő hobbim, ami a legjobban kikapcsol, az a főzés. De ne várjunk semmi különlegességeket, kizárólag nagymamám és édesanyám hagyományos nagycétényi receptjeit követem. 

 

– Gondolom, az ünnepek alatt is zoboraljai finomságot készít.

 

– A régi karácsonyok „illatát és ízét” nem lehet elfelejteni. Ma is sokszor belecsalják magukat a levegőbe. Mindig rácsodálkozom, hogy egyházunk milyen csodálatosan rendezi egymás után az ünnepeket. Advent heteiben értékelni tudjuk a múltat, s reménnyel lendülhetünk neki a jövőnek. Ilyenkor igyekszem kevesebbet vállalni, inkább befelé élni. Sajnos, a világból lassan eltűnik a várakozás csöndje, mert mindent és rögtön akarunk. 

– Van valami foganatja, mikor erről beszél a gyerekeknek?

 

– Minden évben el kell mondanom a gyerekeknek és a diákoknak, hogy az adventi koszorú nem fér össze a karácsonyfával. Ezt azért fontos elmondani, mert sokan már december elején feldíszítik a fát. Pedig mindkettőnek megvan a maga ideje. A koszorú az Úrra való várakozás jelképe, a négy gyertya rajta advent négy vasárnapját jelenti. Mi otthon a családban csak 24-én reggel díszítjük fel a karácsonyfát. 

 

– A hetvenes években az iskolai nevelést az egyházellenesség uralta. Az iskolapadban eltöltött évek során sem távolodott el a hittől? 

 

– A nagycétényi alapiskolában ez annyira nem volt érezhető, mint a nagyobb városokban. Nálunk a mai napig még erősebben tartja magát a bibliai értékrend – igaz, már halványul. Az iskolás éveim ugyanúgy teltek, mint a barátnőimnek. Később Nyitrán az Eugen Gudern gimnázium magyar tagozatos osztályába jártam. Az erősen szlovák közegben nehéz volt magyarnak lenni. 

 

– Ez hogy hatott a magyar diákokra? 

 

– Stigmaként hordoztuk a magyarságunkat. Ám a próba megerősítette az akkori zoboraljai diákokat, s máig összetartó, erős közösséggé kovácsolt bennünket. Ma is több volt iskolatársam munkálkodik a nemzetünkért. Sándor Anna tanárnő, az erős jellemű osztályfőnököm pedig példaadó életet élt. A mi vidékünkön azt látom – igaz, már ritkábban – hogy a magyar nyelvű misékre még jönnek az egész családok, nagyszülőktől a kisgyermekekig. A Selye János Gimnáziumban, ahol hittant tanítok, is azt tapasztalom, hogy a Zoboraljáról származó diákok megalapozottabb hitbéli kötődést hoznak magukkal. 

 

– Az elhívó szó mikor érte?

 

– Még a gimnáziumi évek alatt egy szívemhez közel álló személy elfordulása Istentől sok kérdést vetett fel bennem. Főleg azt, hogy akkor ki is ez az Isten, akit csak úgy, egyszerűen ott lehet hagyni. Elkezdtem keresni a válaszokat. A gimnázium után Nyitrán, a Mezőgazdasági Főiskolán közgazdaságtan tanultam, majd Verebélyen a Tesla ipari vállalatnál dolgoztam. A kételyem a hittel szemben lassan eltűnt – csak még nem volt meg bennem a bizonyosság. Jó munkahelyem volt, és mérnökként jó fizetésem, amiből megengedhettem magamnak a szép ruhákat, amiket nagyon szerettem, és hódolhattam a szenvedélyemnek, az utazásnak. Látszatra mindenem megvolt, mégsem éreztem békét a lelkemben. Ám az meg sem fordult a fejemben, hogy szerzetesnővér legyek... 

 

– Mi történt, hogy mégis végleg lemondott a világi életről? 

 

– Akkoriban a későbbi püspök atya, Vladimír Filo volt a plébános Nagycétényben. Ő nagy gondot fordított a fiatalok lelki fejlődésére. Tanácsára Prágából rendeltem magyar nyelvű vallásos könyveket. Közben egy ismerős vallásos család elhívott Budapestre – ott pedig egyszer csak a szociális testvérek között találtam magamat. Sokáig úgy nézett ki, hogy az ő rendjükbe fogok beállni, mert a hívó szó egyre jobban erősödött. Egy pünkösdi szentmisén le is raktam az ékszereimet. Tanácsukra kezdtem el teológiai tanulmányaimat a Pázmány Péter Hittudományi Egyetemen, ahol hittanári diplomát szereztem. Sokat köszönhetek a szociális testvéreknek. 

– Mégsem lépett be közéjük.

 

– Igazság szerint keresni kezdtem. Végül hosszabb keresés után Istentől a szüzek rendjét kaptam ajándékul. A szüzek rendje az egyik legrégibb, Istennek szentelt életforma. Az avatás után tovább végezhetjük a világi hivatásunkat, vagyis kint élünk a világban – de már Krisztus jegyeseként. Az Istennek szentelt szüzek közösséget is alkothatnak, hogy fogadalmukat hűségesebben megtartsák.

 

– Utánaolvastam: Szlovákiában jelenleg 48 női szerzetesrend működik. Miben különböznek egymástól? 

 

– A mai ember már nem nagyon ismeri a szerzetesi életformát. A szerzetesek tisztaságot, szegénységet, engedelmességet fogadnak. Egyes rendek pápai vagy helyi klauzúrában, mások kolostor nélküli közösségekben, esetleg otthon élik Istennek szentelt életüket. Ugyanilyen eltérést mutat a zsolozsmára vonatkozó szabályzat is. Van, ahol a tagok közösségben, van, ahol teljesen egyedül imádkoznak. A mi rendünkben úgy ötezren tettek fogadalmat a világon. Szlovákiában húszan vagyunk. 

 

– Minden szerzetesrendnek más színű ruhája van. Ez mire utal?

 

– Minden közösségnek megvan a saját habitusa. Ezt általában még a rend alapítója határozta meg. Mindegyik ruhadarabnak megvan a maga jelentése. Például a fátyol a szüzességet szimbolizálja, maga a ruha a lelkiség hordozója. A nálunk is ismert rend, a Premontrei Női Kanonokrend nővérei például fehér habitust viselnek, Magyarországon négy kék gombbal és kék cingulummal, vagyis övszalaggal, valamint gyűrűt, mely Krisztus iránti jegyesi szeretetük szimbóluma. A Kármel-hegyi Miasszonyunk Rendje, vagyis a karmeliták tagjai barna skapulárét, vállruhát és habitust hordanak. A klarissza rend közösségéhez tartozókat pedig az egyszerű fekete vagy barna ruhájukról lehet felismerni. A Kalkuttai Teréz anya által alapított rend, a Szeretet Misszionáriusai nővéreinek fehér, szárira emlékeztető habitusa és fátyla szélét kék passzé szegi. Az én öltözetem a szürkéskék és fehér kombinációja a Szűz Mária iránti elköteleződést mutatja. A habitusban szimbolikusan benne van, hogy lélekben elfordulunk a világtól – és Isten felé tekintünk. Én hihetetlen kegyelemként éltem meg, mikor először magamra öltöttem a habitust. Pál apostol szavaival élve: „Öltsétek magatokra az új embert!” Nem érzem lemondásnak. Egy pillanatig sem bántam meg, hogy odaadtam magam a Szeretetnek.