Tizenhét év házasság rettentően hosszú idő, mégis mintha egy szempillantás alatt illant volna el. Időnként még tetten érhetőek voltak a boldogság nyomai, de mind általánosabbá váltak a csendes, unalmas esték, a külön töltött délutánok, az egymás nélküli hétköznapok. Halkult a másik iránti igény, elkopott a szerelem, már csak a megszokás segítette az egymás mellett élést.

Hanna a parkban ücsörgött egy padon, kedvetlenül és álmosan, s papírpohárból szürcsölte a kávét. A munkaideje régen lejárt, de nem volt kedve hazamenni. Az üres lakás gondolata fakóvá tette a tavasz árnyalatait, Hannát pedig érzéketlenné a langymeleg, a finom szellő, a simogató napfény iránt. A férje sörözni készült a haverokkal, a lánya reggel szórakozni kéredzkedett. Megint a tévé előtt töltheti az estét – egyedül. A könyv, amit magával hozott, unalmas volt, sehogy sem bírta lekötni a figyelmét. Sóhajtva csukta össze és ejtette az ölébe. Még a néma, mozdulatlan lét is bölcsebbé teszi, mint ezek az értelmetlen, semmitmondó sorok, gondolta.

A körülötte tartózkodókra terelődött a figyelme: a két idős hölgyre egy távolabbi padon, a vidáman rohangáló gyerkőcökre, akik az imént kis híján egy fa tetejére repítették a labdát. Ideges, kapkodó nő próbálta fegyelmezni őket, egyelőre sikertelenül. Egy fiatal, ölelkező pár nevetgélve tért ki a pöttyös labda elől, egy közeli fa árnyékába húzódtak, képtelenek voltak betelni egymás ölelésével.

 

Hannát elöntötte a keserű irigység. Bár lehetne még egyszer az életben ilyen önfeledten, gondtalanul szerelmes, ilyen naivan elvakult!

 

A poharat a szemétbe hajította, szedelőzködni kezdett. Kezébe vette a táskát, széthúzta a cipzárt, hogy elrakja a könyvet. A felé repülő labda zajára felkapta fejét, de az nagy ívben suhant el mellette, és a szemetes mögötti bokorban ért földet. Ekkor pillantotta meg a fiatal férfit. Érdekes jelenség volt gitárral a hátán, napszemüveggel az orrán, cigivel a szájában. Hanna akaratlanul is rajta felejtette a szemét. A férfi elkapta a nő fürkésző tekintetét, elmosolyodott. Amikor Hanna mellé ért, tétovázott egy pillanatig, azután megkérdezte:
– Vársz valakit? Hanna zavartan ráncolta a homlokát, a vakító napsütésben hunyorogva pislogott a férfira. 
– Leülhetek? – kérdezte a másik.
– Igen, persze – mondta a nő feszült mosollyal, és ösztönösen arrébb húzódott, hogy a férfi kényelmesen elhelyezkedhessen.
A srác eldobta a csikket, megtámasztotta a gitárt, leült, levette a napszemüvegét, hátát a pad támlájának vetette. Lehunyta a szemét, égnek fordította az arcát, s mint aki megfeledkezett a nőről, némán élvezte a napsütést.

Hanna a férfit nézte, próbálta megsaccolni a korát: olyan jó harmincas lehet, állapította meg. Laza, életigenlő típus, aki könnyedén görgeti maga előtt a hétköznapokat. Pólót és farmert viselt, lábán tornacipőt, nyakában medált, kezén bőr karkötőt, sportos órát. Az a tipikus vagány, akit imádnak a nők, nyugtázta cinikus mosollyal. Váratlanul lepte meg a vágy, hogy jó lenne őt közelebbről megismerni.
– Játszanál nekem? – kérdezte bátortalanul.
– Hmm? – a férfi kinyitotta a szemét, Hannára nézett.
– Játszanál? – kérdezte a nő a gitár felé intve. A férfi szeme követte a mozdulatot. Elvigyorodott.
– Szívesen – mondta, és a gitár után nyúlt. A térdére fektette, gyakorlott könnyedséggel érintette a húrokat. Hanna megbabonázva hallgatta.
– Saját szerzemény? – kérdezte, amikor a férfi letette a hangszert.
– Aha – bólintott a másik.
– Tetszett? – kérdezte mosolyogva. Hanna nem válaszolt. Volt a férfiban valami furcsán ismerős: mintha régről ismerné ezeket a mozdulatokat, ezt a pimasz mosolyt, ezt a meleg, barna tekintetet. 
– Régóta játszol? – kérdezte.
– Nyolcéves korom óta. Tizenévesen írtam az első dalt.
– Zenekarod is van?
– Volt pár banda... Még a gimiben meg az egyetemi évek alatt. Most leginkább a kreatív munkának szentelem magam: verseket, dalszövegeket írok. Szólóalbumot szeretnék.
– Prózával nem próbálkoztál? A férfi kihívóan fürkészte a nő arcát. Meglepő volt ez a hirtelen kíváncsiság.
– Most fejeztem be egy kéziratot. Szociodráma. – Egy pillanatra elgondolkodott, majd hozzátette: – Lenne kedved elolvasni?
– Már hogy én… olvassam el? – döbbent meg a nő.
– Miért is ne? Jól jönne egy elfogulatlan vélemény. Látom, szereted a nehéz könyveket.

Hanna tekintete az ölében felejtett kötetre siklott. A táskáért nyúlt, gyors mozdulattal a mélyére süllyesztette. Kényelmetlenül érezte magát, a másik már-már tolakodó közeledése zavarba ejtette. A férfi nyugodt közönnyel figyelte, amint behúzza a cipzárt, és szorosan maga mellé préseli a retikült.
– Gyakran jársz ide? – érdeklődött.
– A közelben dolgozom.
– Ráérsz holnap? Elhoznám a kéziratot.
Hanna vacillált, okos dolog-e belefolyni a játékba egy vadidegennel, végül beleegyezett. Ugyan mi rossz van abban, ha elolvas egy kéziratot, főleg, ha ezzel tényleg a srác segítségére lehet?

Másnap Bálint ugyanazon a padon várta. Cigarettázott, a kézirat mellette hevert, és ezúttal nem volt vele a gitár. Hanna megállt előtte, idegesnek látszott, nem tudta eldönteni, leüljön-e, vagy jobb, ha máris távozik. A férfi örömteli mosollyal nyújtotta a mappát, és bizonytalanul megkérdezte:
– Volna kedved járni egyet? Vagy nagyon sietsz? Hanna nem sietett. Hová is sietett volna! Otthon már alig tartottak rá igényt. Ha volt tiszta ruha a szekrényben, étel a hűtőben, akár napokra is eltűnhetett volna, talán azt sem veszi észre senki.

web-bannerek-hirlevel-01.jpg

Egy hét múlva találkoztak legközelebb, addigra átrágta magát Bálint érdekfeszítő, de cseppet sem egyszerű gondolatvilágán. Egy kávézóba ültek be megbeszélni Hanna meglátásait. A nő sietett, kapkodva keverte el a kávéban a cukrot, égette a nyelvét, ahogy felhörpintette a forró, gőzölgő italt. Elhadart pár mondatot, kerülte a férfi tekintetét, szabadkozott, hogy rohannia kell, mert estére elígérkezett vacsorára. Amikor a férfi ennek okán egy következő találkozást kezdeményezett, Hanna azonnal rábólintott. A későbbiekben sem alakult ez másként: mindig találtak okot egy újabb randevúra. Bálint minden alkalommal ott várt rá a padon, hanyag mosollyal az arcán üdvözölte, legtöbbször virágot is hozott. Valahogy sosem bírtak elfogyni a szavak: egy-egy alkalommal órákig beszélgettek. Hanna szerette a férfi cinikus humorát, Bálint szokatlan, nyitott őszinteségét.

 

Forró, tikkasztó nyárba fordult a tavasz, ők pedig képtelenek voltak betelni egymással. Vonzalmuk minden nappal egyre erősebbé, fékezhetetlenebbé vált. Valamikor két mondat között hirtelen igény támadt az érintésre; véletlenszerű, alig mozdulatok estek meg akaratlanul, egy idő után a viszontlátás örömének szóló ölelés is természetessé vált. Egy fülledt nyári estén Bálint ujjai ottmaradtak Hannáéba kulcsolódva, és a nő többé nem húzta el a kezét.

 

Az első csók egy Duna-parti andalgás alkalmával esett meg. Mikor egy hosszú pillantást követően Bálint közelebb hajolt, Hannát már nem lepte meg a mohó, lágyan próbálkozó ajkak érintése. Régóta ábrándozott a pillanatról. Egyre gyakrabban kapta azon magát, hogy a férfin járnak a gondolatai, a találkozásaik gyengéd mondatait kóstolgatja, vágyakozó érintéseit idézi, és kamaszos izgalommal várja a következő alkalmat. Biztosan tudta, hogy szerelmes, és megrémült a felismeréstől. Bár Bálint közelsége kellemes bizsergéssel ajándékozta meg, és nagyon is jólesett, tartott tőle, hogy nem tud majd mit kezdeni zabolátlan érzéseivel.

Hanna csodálatos múzsának bizonyult: Bálint élete legtermékenyebb korszakát élte. Pár hónapon belül egy kötetre való vers, jó néhány albumnyi dalszöveg került ki a keze alól. Folyamatosan alkotott, dalokat szerzett, bódult önkívületben járt-kelt a világban. Legszívesebben és legintenzívebben persze Hanna világában.
– Veled szeretnék élni – mondta egy érzéki, kimerítő szeretkezést követően. Hanna elhúzódott, az ablak felé fordult, szótlanul bámulta a függöny ráncait. Tudta, persze hogy tudta, hogy ez a nap is elérkezik; attól a perctől rettegett tőle, hogy a férfi igazán fontossá vált a számára. Régen sejtette, hogy ez nem csupán egy könnyű nyári kaland, ez a találkozás elkerülhetetlen volt, és nagy eséllyel végzetes.

Számtalanszor lefuttatta már magában a beszélgetést, isten tudja, hányféle forgatókönyv élt a fejében a lehetséges folytatást illetően, de egyiket sem érezte jó megoldásnak. Vajon megteheti, hogy felrúgja az életét, elhagyja a férjét, és Bálinttal marad? Lehet annyira önző, hogy a saját boldogságát helyezze az eljátszott családi idill elé? Mi lesz, ha a lánya elfordul majd tőle? Lucát nem veszítheti el, abba beleroppanna. Kiszámíthatatlan kamasz, érzelmileg labilis korban, a fene se tudja, elfogadná-e a döntését. De képes volna még egyáltalán Bálint nélkül élni? Megnyugtató és andalító volt az a hatalmas érzelemfelhő, amiben a férfi ringatta az első perctől fogva; soha senkitől nem kapott ennyi gyengéd figyelmet, ilyen odaadó, tiszta és önzetlen szeretetet. Mi marad, ha mindezt feladja? Egy szürke házasság unalma, az érdektelenség, a hazug egymás mellett élés… Na, de mi lesz Zolival, ha úgy dönt, hogy elköltözik tőle? Nem akarta őt bántani, nem érdemelte meg, hogy fájdalmat okozzon neki, hiszen nem volt mellette rossz élete. Mi lesz, ha összeroppan, ha valami hülyeséget csinál? Zoli a mai napig abban a kényelmes hitben él, hogy jól megvannak együtt. Hogy Hanna elégedett és boldog mellette. Bálint megcsókolta a nő vállát, szorosan mögé simult. – Nem kell most azonnal döntened. Tudok várni – mondta szelíden. – Csak annyit kérek, gondolkodj rajta. Én készen állok rá, hogy veled éljem le az életem.

Hanna hetekig őrlődött. Felsorakoztatott minden lehetséges észérvet, dilemmázott, mérlegelt. Akarta Bálintot, vágyott a nehezen jött boldogságra, a bódulatra, ami kora tavasz óta keringett az ereiben, sürgette a pulzusát, ösztönözte önfeledt nevetésre. De gyáva volt. Kellett a megszokott biztonság, a beállt, nyugodt élet; nem merte felrúgni a jól bejáratott hétköznapokat.

A nő azzal a szándékkal indult el az utolsó találkozóra, hogy szakít Bálinttal. Tudta, hogy belehalnak majd mindketten, hogy talán évekig képtelen lesz kiheverni, és egészen biztosan megbánja ezt a döntést, mégsem merte felvállalni a kapcsolatukat. Sietősen haladt végig az utcákon, kerülte az emberek pillantását. Erősen kellett koncentrálnia, nehogy még azelőtt elbőgje magát, hogy a kávézóba érne, és leülne az asztalhoz. Befordult a sarkon, megállt egy trafik előtt, hogy rágót vegyen. Ahogy a napilapokat nézegette s a kiszolgálásra várt, jókedvű nevetgélés ütötte meg a fülét. Hátranézett. Egy pár fordult ki a közeli hotel ajtaján, mohó, hosszan tartó csókot váltottak, aztán ki-ki beült a saját autójába, és sietősen távoztak. Hanna megkövült arccal fizette ki a rágót. A kávézó az utca végén állt, hamar odaért, türelmetlenül nyitotta az ajtót és lépett a helyiségbe. Bálint egy eldugott asztalnál ült, laza mozdulattal intett oda neki.

Hanna leült, szótlanul bámult a férfi arcába. Jó lett volna azonnal kilökni magából a fojtogató szavakat, de fogalma nem volt, hogyan is kezdjen neki.
– Minden oké? – kérdezte a férfi.
– Én… – kezdte a nő. Az asztalra könyökölt, a terítő mintáiba veszett a tekintete, makacs mozdulatlanságba merevedett.
– Mi van veled, kicsim? – kérdezte döbbenten a férfi.
– Történt valami? – Én úgy döntöttem, hogy… – kezdte a nő, és végre a férfira nézett – hogy elhagyom a férjemet.
Bálint megkönnyebbülve dőlt hátra a széken. Arca boldog mosolyban úszott, hatalmas sóhaj szakadt ki a mellkasából.
– Köszönöm! – mondta meghatott hangon. Hanna nem bírta tovább türtőztetni magát, eleredtek a könnyei. Vad erővel tört fel belőle a zokogás. Bálint magához húzta és átölelte. Nem sejthette, hogy Hannában a boldogság és a fájdalom együttes erővel követelt magának utat. Hogy ez a nő, akiért a csillagokat is lehozta volna az égről, végül azért döntött mellette, mert a férje aznap délután olyan szenvedéllyel csókolt egy másik nőt az utcán a hotel előtt, amibe Hannának belefacsarodott a szíve.

M. Kovács Melinda

web-bannerek-hirlevel-02.jpg