Bijou olyannyira túlzásba vitte a reggeli nyújtózkodást, hogy majdnem kipottyant az ablakon. Ez már számtalanszor megtörtént őcicaságával, de szerencséjére az apró szoba a földszinten volt, így alig egy métert esett volna, egyenest a földdel teli virágládába. Nem szeretett kipottyanni, mert szép vörös bundája mindig földes lett, s azt utálta lenyalogatni. Ezért inkább leugrott az ablakpárkányról, s kisétált a folyosóra a vizes tálkájához lefetyelni egy kicsit.
Érezni lehetett a levegőben, hogy egy kimondottan meleg nap ígérkezik Toulouse városában, annak is egy régi, hangulatos utcácskájában, ahol a Macska Panzió állt.
Erik és Lara izgatottan ültek a laptop felett, olcsó repjegyre vadásztak. Nehezen tudták eldönteni, hová menjenek. Mindössze három napjuk volt egy közös kirándulásra, ami nem más lesz, mint az előnászútjuk, mivel egy hónap múlva összeházasodnak. Viszont Erik most kezdett új munkahelyen dolgozni, így nem volt szabadsága. Ennek ellenére úgy gondolták, három nap alatt is lehet életre szóló élményeket szerezni. Csak az volt a kérdés, hová menjenek.
– Dél-Olaszországban nem igazán boldogulunk az angol nyelvvel, Angliában már voltunk, három nap meg tenger mellett nem elég. – Lara ajka lebiggyedt, kicsit elkeseredett. Két nap, és indulniuk kellene, így is óriási szerencse, hogy plusz egy napot hozzá tudtak csapni a hétvégéhez.
– Van egy ötletem, keresgéljünk az utolsó percben lemondott utak között. Elboldogulunk akárhol, legfeljebb kézzel-lábbal mutogatunk – viccelődött Erik, s bemutatta, hogyan fog enni kérni. Lara elnevette magát. Mindig is Erik volt kettejük közül a lazább. Úgy tartotta, a görcsösség megnehezíti az életet, s egy idő után annyira befeszülünk, hogy már aludni sem fogunk tudni.
– Kaland, édesem, az a lényeg. Na? Mit szólsz, belevágunk? – Lara kevésbé volt optimista, de beleegyezően bólintott.
– To-u-lo-u-se Blag-nac airport – betűzte Erik –, Franciaország. Hogy a fenébe ejtik ennek a városnak a nevét? – Izgatottan mutatta, milyen fantasztikus ajánlatra bukkant. Negyedáron az övék lehet a jegy, ha azonnal lefoglalják. Valami lepukkadt tetőtéri szoba is jár hozzá... Indulás pénteken hajnalban.
– Jó, jó, de hol van a város? – Larát nem volt könnyű meggyőzni.
– Dél-Franciaország, hangulatos város, jó kaja, múzeumok. Mi kell még? Nincs más, holnapután repülünk – nézett szerelmesen az aggodalmaskodó lányra Erik. Lara lassan felengedett, s teli szájjal mosolygott.
– Rád bízom magamat, dicső lovag, vigyél, ahová vinned kell – zárta le a témát teátrálisan. Erik rákattintott a Megveszem gombra, majd táncra kapta menyasszonyát.
– Megyünk, asszonykám, suhanunk, vár minket Franciaország!
Lara kacagva dőlt az albérlet szűk ágyára, majd komoly ábrázattal megkérdezte élete párját:
– Hová is megyünk???
Henriette-et mindenki ismerte a környéken. Franciásan Anriettnek ejtik a nevét, igazi orrhangos a-val. Hiába, a francia nyelvnek nincs párja – mosolygott befelé Henriette, miközben cicusát szólongatta.
– Bijou, hol császkálsz? Itt a finom reggeli – Bijou gazdasszonya lábához dörgölte fejecskéjét, hízelgett egy kicsit, majd nekiesett a tálkájában levő macskaeledelnek. Henriette egy ideig még nézegette, majd eszébe jutott, hogy aznap vendégei jönnek. Egy fiatal pár Szlovákiából. Az igazat megvallva nem volt nagy forgalom az apró, kopottas panzióban, de Henriette ezt nem bánta. Nyáron alig volt szabad ágya, de ilyenkor – május elején – még kongtak az ürességtől Toulouse szűk utcái. Pedig éppen tavasz végén mutatja legszebb arcát a város, amikor a rózsaszínű házfalain megpihen a napsugár. Néhány hét, s a hőség már szinte elviselhetetlen lesz a kőházak között. Na, akkor jelennek meg a turisták.
Henriette véletlenül került a panzió élére, szinte az ölébe pottyant. Az apró tetőtéri szobák falán szépen bekeretezve egy tündéri történet állt a panzióról, de az csak egy megható mese volt. Az igazit csak Henriette ismerte. Bijou az asztalra telepedett, Henriette pedig örülgetett egy sort, hogy hamarosan némi pénzmag áll a házhoz.
Nem voltak nagy igényei. Most meg, hogy a hatvanadik életévét betöltötte, rájött, hogy igazából teljesen elégedett az életével. Egy kis friss pékáru Louise-tól, a sarki péktől, zöldség-gyümölcs Adèle-től a piacon, és ennyi. A tasakos macskatápot pedig lehet nagyban is rendelni, úgy olcsóbb, és házhoz hozzák.
– Bonjour – köszönt be egy hang a nyitott ablakon. Ilyen korán csak nem jöttek meg a vendégek?! De csak Claude volt az, a szomszéd.
– Henriette, ne feledkezz el a hétfőről! – A nő felhúzott szemöldöke jelezte, hogy fogalma sincs, mi lesz hétfőn. Claude folytatta. – Jönnek a munkások, felássák az egész utcát. Vízvezetékcsere lesz, tudod.
– Ah, persze. – Eszébe jutott, mennyire kellemetlen, hogy néha fél napig nincs nyomás. Eltömődött valamelyik vezeték a rendszerben. A kamerás csatornavizsgálat nem szolgált jó hírekkel, és még a főszezon előtt végezni akartak a munkálatokkal. – Köszi, hogy szóltál. Kérsz egy teát? Kekszet? – kedveskedett volna Henriette, de Claude addigra már elkerekezett. Claude valamikor tetszett Henriette-nek, s a férfi is párszor rajta felejtette a szemét.
Henriette negyvenévesen került a Macska Panzióba, Claude akkor volt harminc. Nem lett a románcból semmi, nem volt jó a bolygóállás. Ennek már húsz éve. Henriette munkát keresett, kisegítő mindenes lett. Se pénze, se egy váltás tiszta ruhája nem volt. A tulajdonos Yvonne egy feltétellel engedte, hogy maradjon: nem ihat. Semmi alkohol! Yvonne sosem kérdezte, hogy honnan jött. Henriette pedig hallgatott: döngve behúzott maga mögött egy nagy kaput, egy kis ajtót pedig kinyitott. A tulaj jobbkeze lett, s közös igyekezettel sikerült kissé felvirágoztatniuk a pangó üzletet, még számítógépes és marketingkurzusra is elment ennek érdekében.
– Bonjour, bonjour – ismételgette Erik az egyetlen francia mondatot, amit tudott. – A következő pillanatban egy prüszkölő macskával találták szemben magukat.
– Bijou, hagyd bejönni a vendégeket – szólt a cicára Henriette, majd kedvesen a párocska felé fordult. Franciául köszöntötte őket, de vendégei zavarát látva angolra váltott. – Mozduljunk arrébb, mert Bijou még azt hiszi, meg akarjátok enni az ebédjét. A fiatalok megkönnyebbültek, hogy a néni beszéli kicsit az angolt. Pár perc múlva már nyitották is a kék zsalugátereket. Egy mesevilág tárult eléjük parányi szobájuk ablakából. Az apró házacskák előtt macskaköves utcák kanyarogtak, távoli tornyok és egy folyó sziluettje körvonalazódott a szemük előtt.
– Erről beszéltem! Gyönyörű! – lelkendezett Erik. Az ágy nyikorogva jelezte, hogy eljárt felette az idő. Lara a csaphoz lépett, de az is csak csepegett. A lány elnevette magát, hiszen úgy döntött: lesz, ami lesz, de jó lesz. Erik ledobta a nagy hátizsákot, zsebébe süllyesztette az iratait.
– Mehetünk! – mondta vidáman. A földszinten Henriette eligazította őket, merre induljanak.
– Menjetek egyenesen a Garonne folyóig, majd a partja elvezet a város központjáig. Ott van a Capitole, ez városháza és színház is egyben, illetve a Donjon, egy középkori torony. Mellette az egyik legnagyobb gótikus templom Franciaországban, a Cathédrale Sainte-Marie de Toulouse. A Musée des Augustins a város legnagyobb szépművészeti múzeuma. Huszadik századi gyűjteményük is van, a fiatalok arra mindig vevők – sorolta a nevezetességeket.
– Ez mára sok lesz. Most inkább csak enni szeretnénk meg sétálni – jegyezte meg Lara.
– Hááááát, négy óráig zárva vannak a vendéglők, sziesztáznak. De menjetek csak el Claude brasserie-jébe, mondjátok, hogy Henriette küldött titeket. Biztosan kaptok pár finom falatot.
Lara és Erik éjfél előtt értek vissza. Sétáltak a folyóparton, Claude megvendégelte őket egy kis cassoule-lal, francia húsos babraguval, majd a folyó mentén elgyalogoltak a városközpontba. Órákig bolyongtak, felkapaszkodtak a középkori toronyba, megcsodálták Toulouse ikonikus látképét: a rózsaszínben úszó La Ville Rose-t. Majd beültek egy közeli bisztróba, francia bort rendeltek, és csak füleltek: ámulatba ejtette őket a francia nyelv dallamossága. Buzgón kóstolgatták a gyöngyöző bort, s két óra múlva már kicsit becsiccsentve a városháza előtti téren táncoltak. Erik mademoiselle-nek szólította Larát: Stendhal romantikus regényeibe képzelték magukat. Majd zavartan körbepillogtak, de a szökőkút mellett üldögélő helyiek buzgón megtapsolták a műsort. Hazafelé még megcsodálták Toulouse esti fényeit, szerencsére elérték az utolsó buszjáratot. A szobában leöblítették magukat a kancsóba készített vízzel, majd fáradtan bezuhantak az ágyba. Hosszú volt a nap.
Másnap hasukra sütött a nap a zsalugáterek résein keresztül. Egy cetlit találtak az asztalon café és croissant felirattal meg egy nyíllal, melyik sublódon keressék a reggelijüket. Falatozás közben megjelent Bijou, és fejecskéjét Lara lábának támasztotta, mint aki otthon van.
– Na! – nevetett fel Erik. – Téged máris a kegyeibe fogadott.
Míg reggeliztek, Lara elmesélte Eriknek a szoba falán olvasható történetet. Kiderült, hogy Bijou és a panzió is Yvonne nagynéni öröksége, és Bijou miatt a ház a Macska Panzió nevet viseli.
Henriette kissé elfáradt, mire a tömött szatyrokkal visszaért a piacról. Minden finomságot beszerzett az esti vacsorához. A fiataloknak csak annyit mondott, hogy szombaton vacsorát kapnak, benne van az árban. Ez persze nem volt igaz, de tetszett neki a fiatal pár. Az ő fiatalsága nem indult ilyen szépen. Henriette életének legbeszédesebb fejezeteit lelke mélyére temette, s jó fekete földet hányt rájuk. Nem akart emlékezni... Izgatott volt, nem találta a helyét. Ritkán főzött, pedig kitűnően tudott, Párizsban több szakácskurzust is elvégzett. Az esti menüt így képzelte el: lassan sült kacsacomb lesz, mellé pedig foie gras, libamáj vegyes zöldségsalátával, behűtött sárgabarackkockákkal. Még egy palack helyi bort is beszerzett Claude-tól. A kacsa mellé legjobb a Gaillac – mondta Claude. Henriette hitt neki.
– Még orra esek miattad, te macska! – szaladt ki az anyanyelvén Henriette-ből, mikor a finom illatok miatt Bijou izgatott szaladgálásba kezdett. Ebben a pillanatban lépett be az ajtón Lara, Erikkel a nyomában. Kimeresztették a szemüket.
– A néni magyar? Mi is magyarok vagyunk, csak Szlovákiából – hitetlenkedtek. Henriette először süketnek tettette, aztán meggondolta magát.
– Igen, de már vagy harminc éve nem beszéltem egy szót sem magyarul. Megharagudtam magamra és a magyarságomra is. Csak most, amikor ez a macska kihozott a sodromból... – magyarázta. – A vacsora elkészült. Frissítsétek fel magatokat, aztán lássunk hozzá.
– Leül mellénk? – kérdezte félénken Lara. Henriette a fejét csóválta, de azért melléjük telepedett. Megkondult valami kis harang benne, mire a szíve elkezdett ficánkolni. A bolond azzal is kérkedik, mit szégyellnie kellene: járt a fejében a mondás, amit otthon mindig az anyjától hallott.
Nem tudta, mi ütött belé, de azt gondolta, tud azért pár okos szót szólni. Hátha a fiatalok is okulnak belőle... Az étel fenséges volt, Erik és Lara nem győzték dicsérni. A bor is fogyott, s egyszer csak Henriette nyelve megeredt. Mint rönk a földből, kiszakadt belőle a vallomás.
– Én is onnan vagyok, ahol ti éltek. Húszévesen a szegénység hajtott el, a keleti végeken éltünk. Szegények voltunk, csillogásra, pénzre vágytam – szeme itt a távolba révedt. – Kassán dolgoztam egy hotelrecepción, egy jóképű francia hozott Párizsba. Az ígérte, hogy divatszalonban dolgozhatok, midinette leszek, divatáruslány. Meg modell. Egyik sem lettem, egy étterem hátsó helyiségében hámoztam a zöldséget, tisztogattam a fagyott csirkecombot. Az úriember elfelejtette megemlíteni, hogy nős, gyerekei vannak. Fél év múlva lelépett, én meg napi tizenkét órát dolgoztam a konyhában, de semmire nem jutottam. A családom kitagadott, mert bárkire ráragadtam. Csalódtam százszor! – legyintett Henriette. – Akkor fogadtam meg, hogy még azt is elfelejtem, hogy magyar vagyok.
– De a néninek olyan szép francia neve van!
– Á, azt csak én találtam ki, kedveseim. Henrietta a nevem, anyukám után kaptam. – Tekintete itt elfelhősödött. – Engem ez az első szerelmi csalódás örökre tönkretett, ártatlan fiatal lány voltam. Elhittem, hogy nem vagyok szerethető, s azontúl úgy éltem, hogy bebizonyítsam: az a helyes, amit hiszek magamról. Minden szemét alakba belekapaszkodtam, aki juttatott egy kis szeretetmorzsát. Ha pedig valaki rendesen bánt velem, arról azt gondoltam, valami baj van vele. Elmentem egy jó szállodába konyhalánynak, elvégeztem két főzőtanfolyamot. Előléptettek, sikerült feljebb kapaszkodnom, de aztán megint belebotlottam egy szemét alakba, aki kicsalta a pénzemet. Kölcsönt vettem fel, de nem tudtam fizetni. Koldusbotra jutottam. Aztán végleg lemondtam a férfiakról.
– S hogy került ide, ebbe a szép városba? – kotnyeleskedett közbe Lara. A fiatalok ekkor már leültek mellé a padra. Bijou gazdasszonya ölébe kuporodott, az apró helyiséget belengte az emlékezés fájdalma.
– Látni sem bírtam már Párizst! Az egyik idős konyhalány mesélt erről a rózsaszín városról és a nagynénjéről, aki a Macska Panziót üzemeltette. Az első busszal eljöttem Toulouse-ba... – Henriette itt elhallgatott. Pénztelenül, remény nélkül kereste fel a nagynénit. Yvonne karakán asszony volt, adott neki egy esélyt. Henriette a panzió mindenese lett. Yvonne halála után, mivel nem volt élő rokona, Henriette-re hagyta a panziót és a névadó macskát, Bijout.
– Azóta a Macska Panzióban élek, s már csak a macskákat szeretem. Az emberekben nem bízom. De ez a Bijou már nem az a Bijou. Ez a cica öt éve került ide, Bijou elkóborolt. A macskák már csak ilyenek... Jönnek-mennek, nem ragaszkodnak senkihez és semmihez. Jól teszik – az utolsó mondatot fél perc múlva tette hozzá, de a fiatalok már nem hallották meg. Ők nem a kiégett Henriette-et akarták látni.
Aznap este sokáig égett a lámpa a panzió apró konyhájában. Henriette néni kikérdezte őket, mi újság a régi hazájában. Mert nem tudott róla semmit, soha egyetlen hírt nem olvasott el.
– Én már francia vagyok, és az is maradok – mondta befejezésképpen. A fiatalok pedig még eltöprengtek Henriette történetén, ami olyan távol állt a tündérmeséktől.
– De nekünk még lehet tündérmesénk, ugye? – fordult a lány reménykedve Erik felé. De a fiú már az igazak álmát aludta Toulouse városában, annak is egy szűk, kacskaringós utcácskájában, egy apró tetőtéri szoba kényelmes ágyában, a Macska Panzióban.
